Alázat, állhatatosság, egyenes beszéd, derű. Példakép. Szavak, amelyek Szilágyi Áronról eszembe jutnak.

Szilágyi Áron ma, 2021-ben, Tokióban, ismét aranyérmet szerzett kardvívásban. Háromszoros olimpiai bajnok ő immár.

A felkészülés idején, korábbi riportokban, egy-egy versenyt megelőző nyilatkozatában, majd az éremmel a nyakában is: Szilágyi Áron egészen természetes módon alázatos.

Szilágyi Áron nem alázatoskodik, nem hord álarcot, nem beszél mellé, hanem alázatosan szól. Asszertíven. Aki rendben van magával, így tesz. Ő elmondta: győzni érkezik Tokióba.

Kimondta, amit sokan csak alázatoskodva "elálszerénykedtek" volna. Az alázat azonban nem azt jelenti, hogy magunkat kisebbnek gondoljuk, hanem azt, hogy önmagunkat helyesen értékeljük.

„Az alázat a valóság helyes ismeretéből következő természetes és józan magatartás. A valóság helyes ismerete a feltétele annak, hogy valaki természetes módon alázatos legyen. És mi a valóság? Az, hogy ennek a világnak Isten az ura. Ő minden embernek ad bizonyos képességeket, lehetőségeket, adottságokat, hogy azokkal mások javára éljen, s ezzel el is kell számolnunk Istennek. Ő a világmindenség ura, aki mindnyájunknak ad valami ajándékot azért, hogy azt hálásan élvezzük, és egymás javára szolgáljunk vele. Aki ezt tudja, és komolyan veszi, az egészen természetes módon alázatos.” (Cseri Kálmán)

Az alázat nem magától születik. Ahogyan a cseresznyét nem akasztjuk a fára, hanem a fa fajtája határozza meg a hajtást, majd a termést, ugyanúgy az alázat is belülről fakad. A belső mag határozza meg gondolatainkat, szavainkat, viselkedésünket. A büszkeséget és nagyképűséget – vagy: az egészen természetes alázatot.

Aki tudja, honnan jött, ki az alkotója, az tudja, mi a célja, ahogyan azt is: kinek adja a dicsőséget, s kinek mond hálát.

Szilágyi Áron 2017-ben így nyilatkozott:

“Rióban tett első nyilatkozatomban azt mondtam, hogy áldott ember vagyok. Hadd fűzzem fel ezt a köszönőbeszédemet erre a gondolatra: nem csak azért vagyok áldott, mert olimpiai bajnok lehettem, nem is azért mert ezt a díjat ma este megkaptam. Sokkal inkább azért, mert Isten megáldott egy fantasztikus menyasszonnyal, egy szerető és támogató családdal. Remek barátokkal, akik megfelelően kritizálnak, egy olyan edzői csapattal, akikkel éjjel-nappal dolgoztunk azon, hogy újra a dobogó legfelső fokára állhassak. Nagyon köszönöm nekik.
Őszintén azt gondolom, hogy nemcsak én vagyok áldott, hanem egész Magyarország is, hogy van a sport nekünk, hogy van az olimpia nekünk.” (Forrás: 777, 2017)

Ma, 2021-ben, a harmadik arany utáni első riportban Szilágyi Áron hosszasan sorolja, ki mindenkinek hálás (családjának, barátainak, egyesületének, mindenkinek, aki őt valamilyen módon támogatta), majd a riporter kérdésére azt válaszolta:

„Kimondani sem merem. Elképesztő kilenc éven vagyunk túl. (…) Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki engem ebben segített. Így öt perccel a döntő után nem tudok még idézni a történelemkönyvbe. Elképesztően boldog vagyok, hogy ez összejött, itt állhatok és nyilatkozhatok a harmadik aranyamról, de hónapok lesz szerintem, amíg fel is fogom. (...) Nagyon hálás vagyok minden szurkolónak, minden magyar embernek, tudtam érezni, hogy mennyien vannak mellettem, énekeljük együtt jó hangosan a himnuszt. A riporter kérdésére: Mit mondana most Gerevich György (mgj.: Sz.Á. egykori edzője)? „Biztosan elsütne valami viccet, valószínűleg azt mondaná, hogy ideje lenne akkor most már megtanulni vívni. De ő sajnos egyik olimpiai aranyamat sem érhette meg, ugyanakkor nagyon-nagyon hálás vagyok neki, amit tőle kaptam, azokat az alapokat senki más nem tudta volna lerakni, s minden , amit elértem nagyon nagy részt őneki is köszönhető.”

Nem illemből, „izzadságszagúan”, elvárásból mondta mindezt, hanem egészen egyszerű természetességgel, ösztönszerűen ez fakad belőle: az alázat, a hála.

Óriási példakép ő.

Elképesztő munka, szorgalom. Állhatatosság. Hit. Alázat. Hála. Öröm. Szavak, amelyek Szilágyi Áronról eszünkbe juthatnak.
Egy csodálatos döntőt láthattunk ma is. Üres volt a stadionban a nézőtér, de hiszem, nemcsak mi énekeltük a nappalinkban a himnuszt, hanem sokunk szíve egyszerre dobbant, s ért össze ma koradélután. Legyen még sok ilyen közös, meghitt, hálás pillanatunk nekünk, magyaroknak! Hajrá Magyarország!

Dicsőség Istennek és hatalmas köszönet Áronnak!

(A kép forrása: internet)

Mindig azt hallottam kegyermekként, hogy a szűzpecsenye milyen finom, de nagyon drága. Ezért sokáig figyelmen kívül hagytam. Mintha nem is létezett volna. Működött a rögzült előfeltételezés.

Ám egy alkalommal rám kacsintott a boltban két szép akciós szűzpecsenye. Hasonlóképpen készítettem el, mint amikor a csirkemellet baconnel szoktam. Nagyon jól sikerült, ízlett mindenkinek, így legközelebb is vettünk. S valóban, igaz a gyermekkori tézis egyik fele: finom a szűzérme, azonban azt tapasztaltam, hogy semivel nem drágább, mint a csirkemell, a lapocka - ha az ember megfelelő boltban veszi.

Legutóbb három szép szűzérmét vásároltunk. Kicsit bevagdostam, sóztam, fokhagymáztam (porral), borsoztam, majd szeletelt nyers baconbe tekertem, üvegtepsibe helyezetem. Minimális vizet öntöttem alá, s lassú tűzön pároltam, kb. 150 fokon, egészen addig, amíg az istentisztelet tartott. Vasárnap úgy szoktam főzni ugyanis, hogy elkészítem a leendő ebédet, s minimális lángon/tűzön hagyom főni/sülni. Szóval kb. egy és negyed óráig párolódott, majd bejövetelünkkor megpirítottam. Édesburgonyával és majonézes kukoricasalátával fogyasztottuk. Fergeteges ízharmónia, csak ajánlani tudom.

Nem fogyott el mind természetesen, mindig előre is főzök. Nehéz eldönteni, hogy hidegen vagy melegen finomabbak a szűzérmék, de ha szavazni kellene, akkor néhány ponttal a hideg változatra szavaznék.

Jó étvágyat!

Egy történet az újratervezésről. A viharok közötti örömről. A mégis-reményről. Az Isteni gondviselés elfogadásáról. A Tőle való időzítésről. Ezek megéléséről napi szinten.

Szeretem a tavaszt. Ahogy éled a természet: minden virágzik, illatozik. Szerettem volna a húsvéti asztalra fréziát. Ám úgy alakult a sok szolgálat, egy hosszabb családi kirándulás miatt, hogy mégsem lett.

Későn érkeztünk meg, és az üzletek ekkor még korán zártak a járványügyi korlátozások miatt. Ez csak egy lehetséges tavasz-vágy volt, lapoztunk gyorsan. Hiszen csodaszép kertünkben szebbnél szebb nárciszok, tulipánok, jácintok illatoznak. Ragyogóan mutatott az ünnepi asztalon.

A feltámadásünnepünk áldott alkalom volt, mégsem volt teljesen nyugodt, nem volt mentes terhektől, Apósom ugyanis kórházba került. Reménykedtünk, hogy jobban lesz, azonban hazahívta Teremtő Ura. Gyászba borult az ünnep. Ám Isten azt ígéri, hogy gyászunkat ünnepre fordítja: a feltámadás reménységében bízva emlékeztünk rá, kedves történeteket elevenítettünk fel.

Különös a hívő ember gyásza. Tudjuk, hogy valamennyien oda Fel tartunk, s hogy ott van az igazi lakásunk, mégis, aki elmegy nagy űrt hagy maga után, fáj a hiánya. Nehezek voltak Nándinak ezek a napok lelkileg, de fizikálisan semmi nem érződött rajta, tette tovább dolgait a megszokott rend szerint.

Minden este egyeztetjük a másnapot, a teendőket. Névnapom vigíliáján is így tettünk. Nándi jelezte, hogy hajnalban fog kelni, mert ünnepi, meglepetés reggelit szeretne hozni nekem – jól tudom: virágkísérettel.
Hajnalban kelt. Valóban. Riasztva lett. De sajnos nem a szokásosan idegesítő telefonhang ébresztette, hanem az okosórája. Folyamatosan pitvarfibrillációt mutatott, és egy laikus számára is jól látható: igen cikkcakkos, keszekusza EKG-képet.(Ez az óra a telefonon mutatja esetleges baj esetén ezeket az adatokat. Tudva Nándi kórtörténetét, kapta ezt az órát, amely éjjel-nappal a karján van.)
Szóval hajnal volt, de nem öröm, hanem izgalom, feszültség.

Újratervezés következett. Most sem lett a fréziából semmi. Nem volt lényeg. Eszembe sem jutott. Sem a reggeli. Sem a frézia. De még a névnapom sem. Csak a leggöndörebb virágszálam, életem másik fele. A társam, gyerekeim apja. Hívtam a mentőt, komoly rutinom van benne. Amíg várakoztunk, Nándi ült zsibbadt karral, fájt a válla – nem tudtuk, mi történik, csak azt, hogy az első infarktusánál ezek a jelek voltak. Nem volt megnyugtató – közben mégsem a baján kesergett, hanem azon, hogy nem ilyen napot akart mára. Nagyon nem. Biztattuk, hogy most csak az a lényeg, hogy ő jól legyen. Mindeközben pakoltam a szükséges holmikat a kórházba, biztosra vettük, hogy elviszik, s benn tartják.

Megjött a mentő. 2016-ban is itt voltak. Most másik három fő lépett be, de most is volt közülük egy, aki nagy „Áldás, békességgel!” érkezett, kezében az EKG-géppel. Pillanatok alatt újra, mint 5 éve: repkedtek az orvosi kellékek, csipogott minden, gyors sürgősségi lett a nappalink. Mindenki tette a dolgát. A mentőtisztnek még arra is volt gondja, hogy elmagyarázza nekem a diagnózist, hogy miért remeg Nándi szíve, tudniillik, hogy egy ütem, a sinus kimarad. Hogy kiderítsék a baj további lehetséges okát, hogy korrigálják, bevitték.
Nándi igen sápadtan feküdt a hordágyon. Ő a mentőkocsiban, én a kapuban – integettünk. Miközben - jól tudjuk - minden percben vége lehet a földi pályafutásunknak - szívremegés, infarktus nélkül is -, aközben minden látható ellenére nem éreztem, hogy ez a vége a mi közös utunknak. Nem azt éreztem belülről, hogy ez az utolsó integetésünk.

Hiszek az imádság erejében. Öt embernek szóltam a kialakult helyzetről, 10 perc múlva a fél Kecskemét Nándiért imádkozott, de - mint később megtudtuk - délen, északon, nem gondolt helyeken is. És ezután egy online paradoxont éltem meg: hol ismerős ápolók, orvosok hívtak vagy írtak, tájékoztattak Nándi állapotáról, hol pedig a névnapi köszöntők, akik semmiről nem tudtak ekkor, reggel még semmit. Ültem a gépem előtt, és jöttek fel az ikonok: Nándi hogylétéről és a boldog névnap kívánások. Csipogós, hangjelzős online ambivalencia.

Szeretünk ünnepelni, megadjuk a módját. A szertartások jók, a szertartások fontosak. „Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól.” (Exupery: A kis herceg). Ez a megkezdett második évünk a karanténban, az ünnepeinket is újragondoltuk. A reggelin kívül más izgalmas dolgokkal is készültek nekem. Jelezték szűk családi köszöntőim, hogy ők szeretnének ebédet főzni, sütni: húst és gombát panírozni. Előző este ezeket is előkészítettük.

De másként alakult természetesen ez is. Nem daloltunk, nem együtt voltunk, nem volt ünnepi ebéd. De imádkoztunk, nem csüggedtünk, reménykedtünk. Melegszendvicset ebédeltünk, felhasználva a száraz kenyeret. Délután pihentünk. Imádkoztunk, biztató igéket kaptam. Délutáni "magamelénézésemkor", a "csakúgynézekkiafejemből" állapotomban azt fogalmaztam meg magamban: „Az intéznivalókban első gondolatom az Úr volt, minden tőlem telhető emberit megtettem, nem tehetek egyebet. Várok, türelmesen, s az Élet Urára kell bíznom továbbra is, ez a dolgom.” És olyan békesség volt bennem, rajtam, hogy tudtam, ezt - nekem, az aggodalmaskodó óemberűnek - biztosan meg kellett tanulnom, pontosabban el kellett mélyítenem ebből a történéssorozatból. A viharban is békességem volt. Az imádság, a vigasztalás, a testvérek közelsége erőt adott, rajtuk keresztül is az Úr ölelt át.

Persze cikáztak a gondolataim: a Covid kellős közepén a kórházban.
Húúú. Bíztam abban, hogy nem szükségszerűen fogja hazahozni Nándi a vírust. A szükséges vizsgálatok során megállapították, hogy nem zajlott le Nándinál infarktus, pitvarfibrillációja volt/van. Elmondták, hogy invazívan nem kell beavatkozni, a szükséges gyógyszereket kiírva így hazaengedik, miután stabilizálják az állapotát. Ekkor délután négy körül volt. Tűkön ültem, mikor indulhatok, a telefont vártam.

Közben hívott a kórházlelkész testvérünk, hogy ha szeretném, hazahozza Nándit. Kimondhatatlanul jólesett az együttérző gondoskodása. Egyszerűbbnek tűnt bár, de fontosnak tartottam, hogy én menjek férjemért.
Izgatottan vártam a telefonhívást, de egy másik hívás érkezett: „Kijönnél az ajtó elé?” Robogtam. És egy lila mintás selyempapírba csomagolt széles ajándékot kaptam. Kibontás után láttam meg: egy körfolyamú lila orchideát. Teljesen elfeledkeztem a névnapomról, nem volt fontos, de Istennek még erre is gondja volt. Nem tudok betelni Isten gondoskodó, a legapróbb részletekre is ügyelő szeretetével. És akkor jött Nándi várt telefonja: „jöhetsz drágám!” Én pedig nyúlcipőt húzva indultam.

Borús idő volt, esett az eső, de lelkemben mégis igazi tavasz ragyogott, és szaladtam. Épp kiállni készültem, amikor egy kocsi lelassított a nagykapunk előtt, és a korábbi meglepetéshez nagyon hasonló, szintén lila papírcsomagolású virággal leptek meg. Ekkor már tényleg alig kaptam levegőt a meglepettségtől. Egy kerek formájú fehér orchideát. A névnapomra. „Nekem hoztad? Képzeld, tíz perce egy ilyet kaptam, csak más színűben.” „Igen, mondták, hogy a lilát már elvitték.” – érkezett a felelet. Azt hittem álmodom. Mint egy jól dramaturgizált film. E nagy városban a több mint húsz virágbolt közül mind a ketten épp ugyanott vásároltak, és épp egyet gondoltak. A semmiből virágözön lett.

Hárman voltunk itthon délelőtt, nem volt kedvünk délben az előkészített alapanyagokból ünnepi ebédet készíteni, s bíztam a lehetetlenben, hogy este együtt ünnepelhetünk.

Hazaértünk. Nándi karjain, a kézfején öt szúrás, kicsit sápadt, de hatalmas boldogság. Johanna hozta a masnit, hogy átkössük apát. Ő lett ugyanis a legszebb tavaszi virágom a névnapomon. Megköszöntöttek. Csodaszép rajzot kaptam. Johanna naponta ír egy könyvet. Nem is tudom, miért folyton könyvet ír? Nánditól az orvosi lelete volt a legnagyobb ajándék. És egy csodaszép verset kaptam még névnapomra – azóta ez a legkedvesebb versem. Majd vérnyomást mértünk.

Könnyek között adtunk hálát, hogy: hálát adhatunk.

Nándi pihent egy nagyot, majd aludt, és együtt készültünk a vacsorára. Félkómásan, bágyadtan, de már a humort is becsempésztük - óvatosan.

És mi történt a kórházba vezető úton, s ott benn?

Nándi a sürgősségin volt, és a mentőtiszt visszament hozzá (micsoda figyelmesség!), hogy érdeklődjön állapota felől, majd a háziorvosunk és a kórházlelkész is meglátogatta.
Nándi itthon azt mondta: bár a mentőben újra megfordult benne, mint 2016-ban, hogy lehet: most van az ideje a hazatérésnek, de ő sem érezte ezt legbelül, minden látható ellenére.

A sokkos nap estéjén a mentős tisztre ráírtam, mert szerettem volna nekik megköszönni a bátorító jelenlétüket, a segítségnyújtást, s kifejezni hálámat. A hölgy válaszlevelében elmondta, hogy férjem nagyon mély benyomást tett rájuk, fontos és meghatározó dolgokról beszélgettek a mentőben a kórházba vezető úton.
Egy hét múlva ment Nándi kontrollra, ahol a vizsgálat után szintén mély beszélgetést folytattak az ellenőrző orvossal.

A korábbi, mindent tudni és érteni akaró énem azt kérdezte volna azonnal, hogy: „Miért velünk történik mindez, hiszen…?” Mára azonban pontosan tudom, a világ közepe nem én vagyok, hanem a Hatalmas Szentháromság Isten, akinek minden báránya egyformán fontos, az utakat pedig Ő mutatja. Biztos vagyok abban, hogy Nándinak a mentősökkel, az orvosokkal találkoznia kellett. Ők megsegítették fizikálisan, az egészségéért mindent megtettek, ő pedig adott nekik lelkileg. Hálásak vagyunk értük, s így, hogy már ismerjük egymást, jó lenne nem a mentőben és a rendelőben, hanem a kertben egy bográcsozás mellett találkozni, és az élet nagy dolgairól ott beszélgetni tovább.

Másnap kopogtattak: s egy csokor fréziát hozott valaki. Felnéztem az égre: „Uram, micsoda ez?” Neked ilyen apró, a legapróbb dolgokra is gondod van? Már tényleg egyáltalán nem volt fontos, már húsvétkor sem volt fontos a frézia.

Megtartatott Nándi, beszélgetett rábízottakkal; én kicsit sem vagyok fontos ebben a történetben, és nemhogy egy „Isten éltessent” kapok, hanem abból százat, különös virágkoszorúkat és fréziát. Még mielőtt kértem volna. A frézia örök metafora marad az életemben. Isten nagyságát, erejét, mérhetetlen szeretetét, figyelmességét, nyilvánvaló jelenlétét látom ebben a csokorban.

Amikorra megtanultam nem fontosnak lenni, akkor annyira fontos lettem, hogy a legparányibb meg sem valósuló sóhajom is beteljesedik.

Nándi szedi a gyógyszereit, szépen lassan visszaállt a szolgálatba. Istennek hála jól van - a körülményekhez képest, apróbb mellékhatásokat már fel sem vesz.

Következett a házassági évfordulónk. A 22. Ezen a napon is Nándi szeretett volna meglepni. A múltkori ünnepi főzés nem jött be, gondolta, most inkább rendeljünk. Rendeltünk. A rendelés végén mondtuk a nevet, mire a kérdés: „Önök a református Ritter család?”
Az ebéddel és egyéb csomagokkal érkeztek a fiúk, gyanúsan hosszú idő alatt.

No, vajon mit kaptam házassági évfordulóra?
Egy csokor színes, illatos fréziát - a férjemtől. És terítettem, dúdoltam, s kértem, üljenek asztalhoz. És egyszercsak hirtelen Nándi a másik oldalamra fordult, és azt mondta a kezében egy csodaszép hamvas rózsacsokorral: „ezt pedig az elmaradt névnapodra, újragondolva.” Ekkor már tényleg elállt a lélegzetem, mert már nemcsak az idei, de az összes névnapomat elfelejtettem. Volt idő, hogy számon tartottam volna, de amikor az ember elfeledkezik magáról, akkor történnek igazán nagy dolgok. S ha elfelejtjük magunkat, és a lényegre figyelünk, akkor nem remélt örömök érnek. Hosszú út vezetett idáig.
S amikor benne vagyunk, ebben élünk, akkor már magától értetődő.

Ennyi mindent IS rejthet egy fréziacsokor.

S hogy mi a konklúzió?

• Semmi nem magától értetődő.
• Amit az ember természetesnek gondol, az nem az: minden kegyelem.
• Minden nap ajándék!
• Az ember sok mindenért hálás lehet: többek között a telefon idegesítő ébresztőhangjáért is!
• Nem tudunk annyi jót tenni, hogy Isten jobban szeressen, sem annyi rosszat, hogy kevésbé! Ő érdemeink ellenére az övének mond, s egyedi életutat ad: Ő tudja, hogy minden látható, emberi történés ellenére kinek van még dolga, s ki mehet már az égi hazába.
• Az érti az élet lényegét, aki érti a halált.
• Az abszolút origo: Isten és nem az ÉN.
• Ha így gondolkodunk, szélesebb lesz a perspektíva.
• Szélesebb dioptriájú szemüveggel pedig van lehetőségünk megérteni a dolgok összefüggéseit.
• A hála és az imádság mint egy falat kenyér szükségesek, s ha megvannak, kevesebb a „miért”.
• A „miért” helyett Gondviselésbe vett hit van, és „miként”. Azaz:"mit akarsz Uram, hogy tegyek?"
• Minden Isten dicsőségére történik!
• Mindent azért kapunk meg vagy épp nem kapunk meg, minden azért történik, és annyit kapunk vagy annyit nem kapunk mag, amennyivel jobban az Úr mellett vagyunk/maradunk!
• Minden Isten tudtával történik, de nem minden az Ő akaratából. Hiszem ugyanis, hogy a direkt rosszat nem Ő adja.
• Az Istent szeretőknek minden a javára válik.
• Virág nélkül is lehet legszebb egy névnap – ha így akarjuk látni.
• Egy masnival bárkiből, bármiből virág lehet – minden csak fantázia és újratervezés kérdése.
• Ragyogó csokorral is örömtelen lehet az élet, ha nincs szív mögötte.
• Ez a fréziacsokor a legszebb messze e vidéken.
• És még?

Csupa virág minden: a lakás, a kert, a lelkünk, az életünk - ha így akarjuk látni. A repedések mentén, a "gazos" történések között mégis kinyílik a virág!

Köszönjük mindenki ránk gondolását, imádságát, szeretetteljes felajánlásait, a telefonokat, minden kedvességet! Isten áldjon Benneteket, Valamennyiünket! SDG

22 év 22 képben - 22. házassági évforduló. Mennyi, de mennyi minden történt, és mégis mintha 22 pillanat lett volna.

Öröm és bánat, megannyi ajándék és veszteség, magasság és mélység, édes és keserű - megéltük valamennyit.

Sokat tanultunk egymásról és egymástól. Változtunk: kívül és belül. Sokasodtunk. Nevettünk és sírtunk. Fejlődtünk. Öregedtünk, ráncosodtunk, de nem szeretnénk már zsenge korúak lenni.

Mindez ajándék, minden kegyelem.

"Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben." (Zsolt.118,23)

Tűz és víz vagyunk. Alkatilag és látszólag. De ahogy egy igazi lelkes, élő hitű nénink, Márta néni mondja, az az igazság: „Idácskám és Nándi, úgy illetek össze, ahogy a kulcs a zárba.” Egy bölcs asszony látja a különbségeket, s még inkább látta rajtunk az azonosat; azt a különbségek ellenére létező hatalmas egységet, amellyel terve van Istennek. Ha nem passzolt a kulcs elsőre, újrapróbáltuk, ha beletört, megjavíttattuk.

Sokszor megpróbáltattunk. Egy próbában benne lenni nem egyszerű, de mindig észrevehetjük a növekedést, és megannyiszor megtapasztalhattuk: az Úr jóra vezeti. Egy vihar elvonultával tudunk viccelődni, a humor elengedhetetlen része az életünknek.
Igen, ha jól számolom, eddigi életünk során többször hívtam a mentőt - épp a múlt héten is-, mint a pizzafutárt, de ezidáig minden szirénás út megtartatást hozott nekünk még e földi életre. Kegyelemből. (Köszönjük a sok imát, jól van Nándi, dicsőség Istennek, és megint hatalmas köszönet a mentősöknek és az orvosoknak!)

Minden nap ajándék. Hatalmas ajándék. Becsülünk minden percet. Hálásak vagyunk! Kimondhatatlanul.

Szeretnénk jól szeretni, mindig jól szólni, ahogy Isten kéri. Tanuljuk, haladunk, elesünk, de felállunk: aktív tanulók vagyunk a szeretet iskolájában. Tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani.

Gyermekeink csodák. Boldogság. Sokat tanulunk tőlük. És nagyon jó edzőink ők. Az Úr hatalmas ajándékai.

Ünnepi és elmélkedő hangulatomban vagyok - teli 27-25-22 év sok-sok élményével.

Mi a konklúzió? Ő nagyobb. Az Isten szeretete mindent legyőz. Nincs idő "romépítésre", sem semmi másra, csak a szeretetnek van ideje. És jövője.

"Nem a saját karjuk segítette meg őket, hanem a te jobbod és a te karod, a te orcád világossága, mert kedvelted őket."(Zsolt.44,4)

Hálával érted, veled; mindenért, mindenben, Nándi!