halál

A cikk szerzője: Steinbach József, Forrás: refkozelet.blogspot.com/2009/11

"A halottak napja (november 2.) a holtakról való megemlékezés napja a római katolikus egyházban. A clúnyi kolostorból indult el a holtakra való emlékezés és a holtakért való imádkozás szokása a X. században. A XIV. században általánosan is bevezették.

Egy történet az újratervezésről. A viharok közötti örömről. A mégis-reményről. Az Isteni gondviselés elfogadásáról. A Tőle való időzítésről. Ezek megéléséről napi szinten.

Szeretem a tavaszt. Ahogy éled a természet: minden virágzik, illatozik. Szerettem volna a húsvéti asztalra fréziát. Ám úgy alakult a sok szolgálat, egy hosszabb családi kirándulás miatt, hogy mégsem lett.

Ma jött elém ez az igeszakasz, annyira megérintett. KÍvánom, hogy legyen valamennyiünknek irányjelzőül! Indítson mindenkor hálára, engedelmességre, s hogy mindig tudhassuk, újra és újra tudatosítsuk magunkban, hogy minden Istentől van, nincs, amit ne Tőle kaptunk volna - ajándékba, érdemeinken felül. Dicsőség ezért (is) Neki!

Tegnapi bejegyzésembe azt írtam: "...az emberiségnek térdre kell rogynia, s meg kell tanulnia, nem tudhat s nem irányíthat mindent, meg kell értenünk valamennyiünknek, hogy Isten az Isten..." Isten útai mások, mint az ember gondolatai. Ennyire gyors üzenetre nem is számítottam. 

Ma, amikor felébredtem, ez az őszinte , megrendítő bizonyságtétel fogadott az oldalamon. Nem lehet könnyek nélkül elolvasni. Könnyek, amelyek a szomorúság könnyei, s könnyek, amelyek az öröm könnyei, mert Istenhez megtért egy elveszett.

 „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk;” (2Kor.4,8-9)

Hiszem, hogy Isten nagyobb minden bajunknál, hiányunknál, a magányunknál, a szomorúságunknál, a kilátástalanságunknál, mindennél nagyobb.

„Édesanya, de durva, és milyen érdekes lenne, ha Sámuel élne, akkor mind a négyen más fokú intézménybe járnánk: óvodába, áltsuliba, gimibe és egyetemre - állapította meg egyik gyermekünk egy szeptember eleji reggelen, amikor is a nagy nyári szabadság után ráeszméltek, hogy most valami régi új következik.

Ma egy beszélgetés alkalmával szavainkat (Nándival) minden lehetséges módon kiforgatták, félreértettek, s alaptalanul vádaskodtak. És jött az ifjak egyike, s átélhettük, amiről a képen lévő ige beszél.

A szavaink természete olyan, mint az áram. Attól függően, hogy hogyan, mire használjuk, terem jó vagy rossz gyümölcsöt. Ha az áramot vízhez érintjük, halált eredményez, ha a konnektorba vezetjük, fényt szerez. Így van ez a jó és gonosz szavakkal is.

Az következő igék jöttek még elém, ezek sokkal beszédesebbek, mintha én írnék bármit is.

Húsvétra készülve az egyik, ami a legintenzívebben zakatol bennem: a hála. Valaki lemond a jogáról, a hatalmáról, s nem hogy lemond, önként az életét adja, hogy nekem, neked, nekünk életünk legyen.

A húsvéti ünnep neve különböző nyelveken más és más. Közös eredete azonban, a húsvét héber neve, a pészah. A szó kikerülést, elkerülést jelent. Eredetileg a keresztény és a zsidó ünnep egybe is esett.

Szörnyű ez a tragédia, önmagában borzalmas, s felfoghatatlan, hogy megtörténhet! Igen, egy pillanat. Egy óvatlan pillanat, és mindent átrendez, ami addig fontos volt, elillan, s a valóban lényegesre helyeződik a hangsúly.

Amióta hallottam, hatása alatt vagyok az eseményeknek, mert érző ember vagyok, és édesanya. S van most egy család, ahol összeomlott minden, reményvesztettek a szívek. S van egy másik is, ahol szintén.