halál

 Egyszer megszületünk. “Útra kelünk.” Rügyet bontunk, élünk, haladunk - hazafelé. “Megyünk az Õszbe,”
“S lehullunk az őszi avaron.”

Ady után szabadon - az alábbi sorok jutottak ma eszembe a megrendítően szép őszi reggelen a Balatonnál sétálva.

Van ma is lehetőségünk elgondolkodni az élet valódi értelmén. Annyi sok szépet rejt, tartogat, ha észre akarjuk venni. 
És van ma is lehetôségünk emlékezni meghalt szeretteinkre, azokra, akik már hazaértek.

Több kedves ajándékot kapott a férjem születésnapjára. Fiúktól különleges édességeket, Johannától egy rajzot és egy pótkupakot, ha esetleg bármikor szüksége lenne rá, tőlem pedig többek között két mozijegyet.

Amikor a mozijegyeket lefoglalni készültem, már nyúltam is a telefonhoz, hogy egy kedves baráti házaspárt is elhívjak magunkkal, aztán mégis úgy maradtam magammal, hogy – bár mindig nagyszerű velük -, azonban mi általában nagyon ritkán vagyunk kettesben, legyen ez most egy ilyen. Azok az első megérzések… Ember tervez…

A cikk szerzője: Steinbach József, Forrás: refkozelet.blogspot.com/2009/11

"A halottak napja (november 2.) a holtakról való megemlékezés napja a római katolikus egyházban. A clúnyi kolostorból indult el a holtakra való emlékezés és a holtakért való imádkozás szokása a X. században. A XIV. században általánosan is bevezették.

Egy történet az újratervezésről. A viharok közötti örömről. A mégis-reményről. Az Isteni gondviselés elfogadásáról. A Tőle való időzítésről. Ezek megéléséről napi szinten.

Szeretem a tavaszt. Ahogy éled a természet: minden virágzik, illatozik. Szerettem volna a húsvéti asztalra fréziát. Ám úgy alakult a sok szolgálat, egy hosszabb családi kirándulás miatt, hogy mégsem lett.

Ma jött elém ez az igeszakasz, annyira megérintett. KÍvánom, hogy legyen valamennyiünknek irányjelzőül! Indítson mindenkor hálára, engedelmességre, s hogy mindig tudhassuk, újra és újra tudatosítsuk magunkban, hogy minden Istentől van, nincs, amit ne Tőle kaptunk volna - ajándékba, érdemeinken felül. Dicsőség ezért (is) Neki!

Tegnapi bejegyzésembe azt írtam: "...az emberiségnek térdre kell rogynia, s meg kell tanulnia, nem tudhat s nem irányíthat mindent, meg kell értenünk valamennyiünknek, hogy Isten az Isten..." Isten útai mások, mint az ember gondolatai. Ennyire gyors üzenetre nem is számítottam. 

Ma, amikor felébredtem, ez az őszinte , megrendítő bizonyságtétel fogadott az oldalamon. Nem lehet könnyek nélkül elolvasni. Könnyek, amelyek a szomorúság könnyei, s könnyek, amelyek az öröm könnyei, mert Istenhez megtért egy elveszett.

 „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk;” (2Kor.4,8-9)

Hiszem, hogy Isten nagyobb minden bajunknál, hiányunknál, a magányunknál, a szomorúságunknál, a kilátástalanságunknál, mindennél nagyobb.

„Édesanya, de durva, és milyen érdekes lenne, ha Sámuel élne, akkor mind a négyen más fokú intézménybe járnánk: óvodába, áltsuliba, gimibe és egyetemre - állapította meg egyik gyermekünk egy szeptember eleji reggelen, amikor is a nagy nyári szabadság után ráeszméltek, hogy most valami régi új következik.

Ma egy beszélgetés alkalmával szavainkat (Nándival) minden lehetséges módon kiforgatták, félreértettek, s alaptalanul vádaskodtak. És jött az ifjak egyike, s átélhettük, amiről a képen lévő ige beszél.

A szavaink természete olyan, mint az áram. Attól függően, hogy hogyan, mire használjuk, terem jó vagy rossz gyümölcsöt. Ha az áramot vízhez érintjük, halált eredményez, ha a konnektorba vezetjük, fényt szerez. Így van ez a jó és gonosz szavakkal is.

Az következő igék jöttek még elém, ezek sokkal beszédesebbek, mintha én írnék bármit is.

Húsvétra készülve az egyik, ami a legintenzívebben zakatol bennem: a hála. Valaki lemond a jogáról, a hatalmáról, s nem hogy lemond, önként az életét adja, hogy nekem, neked, nekünk életünk legyen.