kegyelem

A 2019. év ígéretei

Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett.” (Zsoltárok 32,1)

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3,26)

Mikor mondjuk el a gyermekeknek: mi a valóság?

Gyermeknevelési dilemmákkal gyakran megtalálnak, ezúton is köszönöm a bizalmat. Tudom, milyen hasznos, ha mástól segítséget kapunk, én is mindig örömmel vettem s veszem, ha a nagyobb gyerekesek, többet látottak megosztják tapasztalataikat. Mindenkinek van olyan, amiről ő többet tud, többet értett már meg.

Mostanában nyilván leginkább a Mikulással és a „Jézuskával” kapcsolatos kérdések szaporodtak meg. Ezek közül egyet ragadnék ki, ami a legnépszerűbb: „Mikor kell elmondani - s mit - egy gyereknek az igazat, ti hogy csináljátok?”

Nagycsaládi találkozások - Pomázon s nálunk

Na az úgy történt, hogy évek óta nem találkoztunk, de a facebook-on hamar egymásra talál régi és új ismerős, rokon egyaránt.
Megosztunk képeket, eseményeket, lájkolgatjuk, s olykor irogatunk egymásnak privátban. Így beszélgetünk egymással, s beszélünk meg találkozót az „aktív”, a mindennapos kapcsolatainkban, s azokkal, akikkel már rég nem találkoztunk.

Tebenned, magamban bízom? A boldogság választható (?)

Vegyük egy szoknyámat kiindulási alapként! Van, akinek tetszik, van, akinek nem. Van, aki szerint lehetne színesebb, mások szerint jobban nézne ki rövidebben, megint mások szerint az igazi öltözet az a fazon, amit a dédszüleink is hordtak. Ez mind egy-egy vélemény. Drága, áldott életű nagymamám szerint például mindig a gimnáziumi egyenruhámat kellett volna magamra öltenem, ha elegáns helyre mentünk, mert az a legszebb.

A stressz fogságában - van kiút?

Tényleg csak a „szokásos” generációs különbség a baj? Az a „bezzeg a mi időnkben”? S hogy a „maradiak” és a „modernek” másként gondolkodnak? Ez biztosan örök probléma marad, de azt látom, minden nem bújtatható ennek a palástjába.
Igen sok emberrel találkozom naponta, heti rendszerességgel. Tapasztalatom nem légből kapott: általánosan elmondható, hogy nagyon sokan feszültek, szoronganak, aggodalmaskodnak, és a stressz uralma alatt élik mindennapjaikat. Mindenki rohan, de hova? Tényleg: hova?

Megint mérföldkő

Olyan, mintha tegnap mentem volna el szülési szabadságra, pedig éppen 4 éve immár.

2008 őszére vártuk harmadik gyermekünket, aki sajnálatos módon előbb, június végén, halva született. Kisfiú volt, nagyon picike: kedves arccal, keresztbe tett karokkal. Nem hiszem, hogy szenvedett, elaludhatott. A Sámuel nevet terveztük neki fogantatásától kezdve, ezért azóta is így hívjuk, ha róla beszélünk.

Megbocsátanék, de...- vagy szabad vagy?

Az intelligencia (egyik nagyon fontos) fokmérője a konfliktuskezelésünk mikéntje, a hitünk valódi és teljes tükre pedig a megbocsátásra való hajlandóságunk, készségünk.

Isten csodái, avagy a ménteleki baleset margójára

Ötödik éve lakunk Ménteleken, s kezdhettük meg a testi-lelki építkezést. Nagy munka, kihívás, szolgálat, különösen akkor, amikor 30 éve nem élt helyben lelkipásztor. Egy bátor, áldozatokat vállaló presbitercsapattal és gyülekezeti tagokkal kezdtük el az építkezést lelki, gyülekezeti, s területi értelemben.

A gyülekezet létszáma szépen folyamatosan emelkedik, egy átlagos vasárnapi istentiszteleten 35-50 fő vesz részt, nagyobb ünnepekkor pedig 80-100 testvér van jelen.

Nem minden az, aminek látszik

Minden mondatnak van egy kontextusa, s ha azt onnan kiragadjuk, egészen mást jelent. A Bibliában például az is olvasható, hogy: „Nincs Isten.” Ez így egy környezetéből kiragadott mondat, jelent valamit, de messze nem azt, amit eredendően, mert hogy a fenti idézet főmondata az alábbi:  „Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten.” (Zsolt.14,1)

A magyar költészet napja délutánján

Ígértem, hogy ma három verset mint egy összkapcsolódó füzért osztok meg. A második alkotás: Reményik Sándor tollából hangozzék, ahol felesleges is minden egyéb szó:

Oldalak

Feliratkozás RSS - kegyelem csatornájára