Megint mérföldkő

Olyan, mintha tegnap mentem volna el szülési szabadságra, pedig éppen 4 éve immár.

2008 őszére vártuk harmadik gyermekünket, aki sajnálatos módon előbb, június végén, halva született. Kisfiú volt, nagyon picike: kedves arccal, keresztbe tett karokkal. Nem hiszem, hogy szenvedett, elaludhatott. A Sámuel nevet terveztük neki fogantatásától kezdve, ezért azóta is így hívjuk, ha róla beszélünk.

Nagy mélység, sok sírás és főleg nagy fájdalom kísérte ezt az időszakot. Leginkább lelkileg. Sok fizikális következmény, betegség is társult hozzá, de valamennyi nem annyira fájdalmas, mint a lelki. Mintha kiszakadt volna belőlem, belőlünk egy hatalmas darab.

Babaruhákat rendezgettünk, jövőt terveztünk, örültünk, a testemben látványosan elindult a változási folyamat, s egyszerre minden, de tényleg minden megváltozott. Egy pillanat leforgása alatt. Tegnap még várandósan, másnapra pőrén, lecsupaszítva.

De az Úr végig ott volt, velünk, mellettünk, bennünk. Lépésről lépésre. A nehézségben a tenyerén hordott. Nem értettük, kegyelem volt, hogy miérteket sem akartunk tudni, elfogadtuk és percről percre éltünk, élhettük meg az Úr gondoskodását. A körülmények vezettetéséről most nem írnék részletesen, csak arról, hogy testvéreket küldött Isten mellém, már oda az ágyamhoz. Testvéreket, akik ápoltak, gondoskodtak, Isten kinyújtott jobbkezei voltak. Az egyik szörnyű vizsgálat után egy ige várt az ágyamon:

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29,11)

Olyan mélyről tört fel belőlem a zokogás, amilyen nem tudtam, hogy létezik. Mert ekkor már csak ketten maradtunk az Úrral, férjem hazament a két kisfiúhoz. Igazán itt tört fel belőlem a fájdalom, mert férjemnek ez időtájt folyamatos rosszullétei voltak, kórházban is töltött egy hetet a kardiológián, s vártuk a debreceni vizsgálatokat, s mivel nem tudtam, mennyire komoly, tartottam magam, amennyire lehetett. Szeretetből. Utólag derült ki, hogy egy hónapig tartó mikroinfarktussorozata volt.Nándi sosem aprózza el a betegséget.

Ekkor itt megállt az idő. Pörög bár a világ, de az idő nálunk akkor lelassult, s azóta is tart, a ’hálaszótár’ pedig újabb jelentésekkel bővült.

A szülés után rögtön szokásos évenkénti gyülekezeti tábotunkba mentünk, jó volt közösségben, teljesen az ige közelében lenni a puszta közepén, éjjel és nappal. Az első ige, ami itt fogadott: „Áldást parancsol melléd az Úr.” (5Mózes 28,8)
A kapott igék elejét, folytatását is el szoktuk olvasni, hisz kontextusba helyezve kell ezt is, mint minden szöveget olvasni. S itt olyat találtam, amit már biztosan láttam sokszor, de most akadt meg a szemem rajta igazán:

„És bővölködővé tesz téged az Úr minden jóban: a te méhednek gyümölcsében.” (5Mózes 28,11)

Megtörve érkeztem, nem kerestem válaszokat. Egyet szerettem volna megtudni valamikor majd, tervez-e még az Úr kisgyermeket nekünk. Ezt az azonnali választ nem lehetett nem érteni, ígéretnek vettük.

Öt évig nem érkezett kisgyermek. Megbeszéltük, hogy emberileg semmit nem teszünk, az Úr tudja, mit miért s mikor tesz. Amikor úgy éreztük, hogy már nagyon eltelt az idő, 5 év, azt gondoltuk: ezt most vagy rosszul értettük vagy sárai korban várható az áldás. Mindenesetre egy olyan nőgyógyászhoz elmentünk, aki egyben endokrinológus is, hátha ő jobban látja együtt a változásokat, tudna segíteni a fogyásban, a testsúly beállításában, ami rám és egészségemre nézve mindenképp sürgető volt. Nem értette, hogy semmilyen beavatkozást nem szeretnénk, csak reméljük, segíteni tudna „duplaszakemberként” átlátva a területeket az ideális hormonegyensúly és testsúly beállításában. Meg sem vizsgált. Unottan megnézte a papírokat, s közölte: „Fogyjon le, így nem lesz babája, maximum méhtestdaganata.” 10.000 Ft-t kért. Ez 2013 novemberében történt. Értelmetlen út volt.

Ugyanez év decemberében karácsony után felsőlégúti bajuk lett a fiúknak, szerettük volna, ha szilveszterre meggyógyulnak. Hosszú évek óta ez lett volna az első szilveszter, hogy nem gyülekezetben, hanem négyen otthon töltjük az óév utolsó napját: játékot, mókát terveztünk. Mi emberek. Aztán nagy bajáradat zúdult ránk. Látszólag. De Isten arca ott rejtezik minden árnyas helyen, jól tudtam ekkor is, de azért ami sűrű, az sűrű. Ám hogy ekkora jót gondol, azt álmodni sem mertem. Álmodni sem, pedig ígéretet kaptam, s megerősítést sokszor.

Kaptunk a szomszéd nénitől igazi finom borsos, zsíros, fűszeres töltött káposztát, s bár Nándi nem evett sokat, annyira rosszul lett tőle, hogy a ’nemtudtukhogyvanepekövét’ elindította, elzárt valamit, s mint utóbb kiderült: hasnyálmirigy-gyulladása lett. Ezen a reggelen én meg úgy ébredtem, hogy majd összeesek, s épphogy elértem az autóig. A kórházban a sürgősségin az egyik vizsgálóban engem, a másikban a férjemet vizsgálták. Őt benn tartották, 4 napig szigorúan csak infúzió, engem tüdőgyulladással bár, egy rakat gyógyszerrel hazaengedtek. Másként alakult a szilveszter.

Január első napjaiban jöhetett haza férjem, s azt hittük, fellélegezhetünk, de egy péntek délután 5-kor elkezdett fájni Csanád hasa, éjfélkor már vakbélgyulladással műtötték. Ja, az ügyeletes orvos legyintve, kioktatva, pökhendien hazaküldött azzal a megjegyzéssel, hogy 'bemehetnek a sebészetre, de felesleges.' Anyai szívem azonnal odatartott. A műtét után elmondták, hogy majdnem perforált.
Felsóhajtottunk, megnyugodtunk, egészségesen örültünk egymásnak. Teljes békességem volt.

A félévzáró konferencián megkérdezte egy kollegám: baba, nem lesz? Elmondtam, hogy nem az orvosnak hiszek, mert ő nem mindentudó, s nem tetszett a stílusa sem, de azt is elmodtam, hogy elfogadtam, elengedtem, bátran tekintek a jövőbe, mit ad Isten.

És így lett, hogy egy délután ültem a dolgozatok felett, javítottam, nyitva a bibliám az asztalon, s kértem az Urat szóljon: és két sor állt előttem ”Áldott vagy te az asszonyok között.” Mondtam, tudom, Uram, hogy jó a humorod, s bár jól vagyok lelkileg, de ez nem vicces! Nem is annak szánta.

Ő komolyan szólt. A nyilvánvaló jegyeket sem vettem, hogy émelygek, nem kívánom a kávét…, annyira lezártam. S ekkor érkezett az 5 és fél évvel korábbi ígéret beteljesedése. Így kaptuk Johannát.

Mi a titok? AZ Úr. Úgy rendezte, hogy kitisztult a szervezetünk a ’kényszerdiétában’, étvágytalanul; a kötelező gyógyszereket szüneteltetve, terápiaként. S hát nem is kell mindenre felelet.

Nagyon sokan imádkoztak Johannáért, sokaktól utólag tudtam csak meg. Mi magunk rendszeresen imaközösséget tartottunk barátainkkal, testvéreinkkel, s mindig volt, aki jobban hitte, mint mi, erősebb volt ebben a témában. S van testvérünk, aki időt, energiát nem kímélve mindennap állhatatosan imádkozott érte, mert veszített már el kisunokát, megtapasztalta lányán keresztül, milyen a kisgyermek gyásza, s kérés nélkül a szívügye lettünk. Amikor ezt évek múlva megtudtam, de még a várakozási időben, olyan érzés volt, mintha lenyúlt volna megölelni az Isten.Azt hiszem, nem tudok elég hálás lenni mindezért.

Vezet az Úr a bajban, a viharban, a látszólagos eseménynélküliségben: mindig.

A tüdőgyulladás, a két antibiotikumkúra után vissza kellett volna mennem tüdőröntgenre, de ekkoriban voltunk költözőben Méntelekre, s épp itt voltunk kinn, mert szerelték a csapot. És minden hiba, tévedés is része lehet Isten tervének. Egy hibás csapot vásároltunk, ezért a 20 perces szerelés 2 órahosszáig tartott, s így nem értem be rendelési időben, külön pedig nem akartam ezért beszáguldani a jeges úton. Nem is értettem én, aki minden ilyet fegyelmezetten betartok, egyszerűen elengedtem. Hála az Úrnak, mert ekkor már szívem alatt hordtam kislányunkat.

Minden az Úrtól van, Ő vezet szüntelen, a viharban is ad elegendő erőt s megoldást is, ha Rá nézünk, s nem a magunk eszére támaszkodunk. A közösség pedig felemel, megerősít, amikor mi lankadunk. Isten elénk adta a bővölködő élet receptjét, Rá kell nézni nyomorúságban és örömben. Én ezt tapasztaltam meg már többször az életemben, ez az egyetlen öröm- és reménnyel teli, a belső emberben is tartalmas élet.

A Johanna nevet kapta, nem véletlen: „Isten kegyelme” a jelentése. Hogy is hívhatnánk másként?

Mérföldkő ez a tavasz. Elrohant 4 év és 18.

Bálint fiunk 18 éves lett, lejárt a gyes, vége a főállású anyaéveknek, immár teljesen. Hálás vagyok az elmúlt négy évért, a sok örömért, a nehézségekért is. Boldog vagyok, hogy tudtunk úgy dönteni, hogy itthon maradok, amíg csak lehet. Vállalva az esetleges nehézségeket egy sokkal nagyszerűbbért, a megismételhetetlenért. Sok minden történt a babázáson és a kamaszodáson s velejáróikon túl e négy évben: férjemnek megváltoztatták a munkatarületét, lett egy újabb szívinfarktusa, újraélesztették. Megint sok minden átértékelődött. A hazai teendőim mellett, tanultam, továbbképzésekre jártam, dolgoztam is kicsit másként, amire szintén ígéretet kaptam, hogy folytatnom kell; de leginkább s mindenek előtt a Szentlélek iskolájába jártam.

Az óvodai felvételi lapon a sok kérdés mellet ott állt a nekem legkedvesebb: „Tervezett gyermek?” Ezt írtuk: imádsággyermek.

Dicsőség az Úrnak!

Örülök, ha akad, aki végigolvassa, megtisztel.

S végül csak annyit, hogy valamiért s nem valami ellenében írtam e sorokat. Tudom, hogy sokan szenvednek gyermektelenségtől és más nehézségektől, s őket ugyanúgy szereti az Úr, teljes szívemből hiszem. Nem érthetjük Isten minden útját, továbbá mindannyiunkkal egyedi terve van; de pont ezért (is) abban teljesen bizonyos vagyok, hogy valamennyien másként tapasztalhatjuk meg az Ő irgalmát, kegyelmét, s mindannyiunkon másként dicsőül meg az Ő neve, és más újat készít egy mélység után.

Áldást, békességet!