nehézség

Egy történet az újratervezésről. A viharok közötti örömről. A mégis-reményről. Az Isteni gondviselés elfogadásáról. A Tőle való időzítésről. Ezek megéléséről napi szinten.

Szeretem a tavaszt. Ahogy éled a természet: minden virágzik, illatozik. Szerettem volna a húsvéti asztalra fréziát. Ám úgy alakult a sok szolgálat, egy hosszabb családi kirándulás miatt, hogy mégsem lett.

Átértékelődnek dolgok, még hálásabbak leszünk. Mindig a megoldásra törekszem reménykedő hozzáállással, ez az új helyzet azonban még nyilvánvalóbbá tesz dolgokat. Olyanok is eszünkbe juthatnak, amik egyébként nem. Hogy egyet említsek: négy kupac mosnivaló láttán hálát adtam, hogy van mosógépünk, és működik is. Ez sem természetes. Neked mi jut eszedbe?

Gyermeknevelési dilemmákkal gyakran megtalálnak, ezúton is köszönöm a bizalmat. Tudom, milyen hasznos, ha mástól segítséget kapunk, én is mindig örömmel vettem s veszem, ha a nagyobb gyerekesek, többet látottak megosztják tapasztalataikat. Mindenkinek van olyan, amiről ő többet tud, többet értett már meg.

Mostanában nyilván leginkább a Mikulással és a „Jézuskával” kapcsolatos kérdések szaporodtak meg. Ezek közül egyet ragadnék ki, ami a legnépszerűbb: „Mikor kell elmondani - s mit - egy gyereknek az igazat, ti hogy csináljátok?”

Ha a baj, csapás felüti fejét, vannak, akik szomorúan, vannak, akik vádlón, de általában kétségbeesve kérdezik: "hol van az Isten, aki tűri mindezt"? Csak kevesen tudják, hogy Isten képes mindent jóra fordítani.

Isten ott lakik, ahova beengedik őt.

Nem gyógyulsz? Pedig 100 helyen jártál már? Ezer recept, ajánlat? Több pszichológust „elfogyasztottál”? Váltsd ki végre a receptet! Nyisd ki az ajtót, csak belülről van kilincs, szíved belsejéből!

Idén is, ha csak néhány napra csupán, de nyaraltunk a családdal öten. Olyan tartalmas volt ez az öt nap, annyira kavarog bennünk a sok élmény, mintha legalább 10 napig pihentünk volna. Pihenni? Azonnal korrigálom magam: intenzív kirándulásHEGYek vannak mögöttünk, naponta legalább 2 vár megmászásával, sajgó lábakkal, klassz izomlázzal, tengernyi élménnyel és végtelen sok örömmel. Néhányat megosztok veletek a következő napokban.

Vannak terveink, álmaink, vágyaink. Sokféle szándék van a szívünkben, de az Úréi valósulnak meg, pontosabban csak azok valósulnak meg!

A kilátástalanból amíg eljutunk a vágyott magaslatokig, hosszú az út. S nem csak hosszú, hanem olykor göröngyös, akadályokkal tűzdelt, emberpróbáló. Azonban a jó hír az, hogy:

Vegyük egy szoknyámat kiindulási alapként! Van, akinek tetszik, van, akinek nem. Van, aki szerint lehetne színesebb, mások szerint jobban nézne ki rövidebben, megint mások szerint az igazi öltözet az a fazon, amit a dédszüleink is hordtak. Ez mind egy-egy vélemény. Drága, áldott életű nagymamám szerint például mindig a gimnáziumi egyenruhámat kellett volna magamra öltenem, ha elegáns helyre mentünk, mert az a legszebb.

Tanévzáró volt ma a fiainknak. Az első s az utolsó tanév, amikor egy időpontban egy helyre kellett mennünk. Jó volt végignézni a türelmes diákságon, szülőkön, a gyülekezeten. Hallottunk sok elismerő szót, hálát, és okleveleket, díjakat adtak át. Johanna nagyon élvezte a várakozást, hercegnőset játszott, anyukák táskáit vizsgálgatta: a legcsillogósabbak nyertek; feltalálta magát, s amikor a felszólítottak között ismerős nevet hallott felkapta a fejét, és némán tapsolt.

Tényleg csak a „szokásos” generációs különbség a baj? Az a „bezzeg a mi időnkben”? S hogy a „maradiak” és a „modernek” másként gondolkodnak? Ez biztosan örök probléma marad, de azt látom, minden nem bújtatható ennek a palástjába.
Igen sok emberrel találkozom naponta, heti rendszerességgel. Tapasztalatom nem légből kapott: általánosan elmondható, hogy nagyon sokan feszültek, szoronganak, aggodalmaskodnak, és a stressz uralma alatt élik mindennapjaikat. Mindenki rohan, de hova? Tényleg: hova?

Olyan, mintha tegnap mentem volna el szülési szabadságra, pedig éppen 4 éve immár.

2008 őszére vártuk harmadik gyermekünket, aki sajnálatos módon előbb, június végén, halva született. Kisfiú volt, nagyon picike: kedves arccal, keresztbe tett karokkal. Nem hiszem, hogy szenvedett, elaludhatott. A Sámuel nevet terveztük neki fogantatásától kezdve, ezért azóta is így hívjuk, ha róla beszélünk.