Gondolatok a bizonyítványosztás kapcsán

Tanévzáró volt ma a fiainknak. Az első s az utolsó tanév, amikor egy időpontban egy helyre kellett mennünk. Jó volt végignézni a türelmes diákságon, szülőkön, a gyülekezeten. Hallottunk sok elismerő szót, hálát, és okleveleket, díjakat adtak át. Johanna nagyon élvezte a várakozást, hercegnőset játszott, anyukák táskáit vizsgálgatta: a legcsillogósabbak nyertek; feltalálta magát, s amikor a felszólítottak között ismerős nevet hallott felkapta a fejét, és némán tapsolt.

Hála. Igyekszem minden nap úgy hálát adni, hogy másnap, amikor felébredek, ha csak az maradhatna meg nekem, akiért, amiért előző nap hálát adtam, ne legyek csalódott.

Mérföldkő a mai nap is. A legnagyobb gyermekünk holnap érettségizik, a középső befejezte a kilencedik osztályt, a legkisebb pedig a kiscsoportot. Elmerengtem az ünnepségen és az ebéd után. Eszembe jutottak felhőtlen kacagások, nagy játékok, túrák, kirándulások, örömteli pillanatok, ünnepek, és elém jöttek azok is, amiket szülőként nem mindig jó csináltunk: türelmetlenség, nem megértés, alkalmas pillanat elmulasztása, elegendő elismerés hiánya… és sorolhatnám. Sajnos, nem mindig úgy tettük, ahogy szerettük volna, sajnos, naponta követtünk el hibákat, de megtanultam már, hogy mindez azért nem terhel, mert tudom, hogy minden hiányunkat van, aki kipótolja.

Magunkhoz mérten, tőlünk telhetően mindig a legjobbat kapták, kapják, s minden igyekezetünkkel azon voltunk, vagyunk, hogy képességeiknek megfelelően taníttassuk őket, irányt mutassunk nekik a legfontosabbakban: a hitben, szolgálatban, erkölcsben, családi mintában, az emberekkel való bánásban, tanulásban. Így, amikor meglátom hiányosságaimat, nem a bűntudat terhel, természetesen szembe nézek mulasztásaimmal, s igyekszem jobbá lenni, de nagyszerű érzés, hogy Isten kipótolja hiányainkat, s bűneinkről meg nem emlékezik, ha kérjük, ha bűnbánatot tartunk, s ha el is hisszük. És mindez pont nem közönyt, ’mindegy, már úgyis elszúrtam’ érzést vált ki belőlem, hanem mérhetetlen hálát a lehetőségért, hogy lehet tovább próbálkozni, s még sokkal motiváltabbá tesz.

A gyermekeinknek nagyon sokszor elmondtuk, nem az a baj, ha hibázol, hanem az, ha nem az Istenhez fordulsz továbblépésért, hanem a saját erődből próbálod megoldani. Látunk erre példát a Bibliában is. Amikor Dávid elcsábítja Betsabét, nem igazán illő viselkedés, nevezzük néven: bűn. Mégis úgy gondolom, nem ez a legnagyobb bűne, hanem az, amikor e nyomorult helyzetet maga akarja megoldani, a maga erejéből, s nem a kegyelmes Isten bocsánatát, megoldását kéri. Kellett még egy pár mélységet megélnie, amíg megértette: Isten a gyógyító, ő bocsát meg, ha kérjük, s ad új esélyt. Igazi új lehetőséget, nem tekinget vissza hibáinkra. Ennek felismerésekor született a 32. és az 51. zsoltár. Érdemes elolvasni.

Megtanítottuk, hogy amikor egy váratlan feszültség támad, és megüli az egész családot, s mindez reggel 9-kor történik, s úgy néz ki, hogy ez a hangulat konzerválódna egész hévégére, akkor lépni kell. A hit, az ige nem vitrinbe való, hanem élni kell. Ilyenkor valakinek, aki a leginkább kész rá, aki legelőrébb van, azt kell mondania: „Jó, ennyi, sajnos így alakult, de a hívő ember abban más, hogy leül, bűnbánatot tart, imádkozik, s képes talpra állni, képes Isten jelenlétébe helyezkedni s neki tetszően élni meg az elrontottnak hitt napot.” Működik, s ezekért a pillanatokért is nagyon hálás vagyok.

Kisfiúból kész férfiak lettek. Sok minden van mögöttünk, reménységgel, hogy még több minden előttünk. Hálás vagyok, hogy sokszínű a gyermekeink érdeklődési köre, gondolkodásmódja, jó a humoruk, derűsek, szívesen énekelnek, és szeretnek itthon lenni. Ez az egyik legjobb visszajelzés, azt hiszem.

Kaptak bizonyítványt, szépet. Nem lényeges, hogy milyen az eredmény. Az a lényeg, hogy olyan legyen, amit az Úr kér képességeikhez mérten, hogy az előttük lévő, nekik szánt pályát befuthassák. Úgy gondolom, ezt teljesítették. Büszkének szokás lenni az ilyen eredményre, mi sokkal inkább hálásak vagyunk. Szép bizonyítványt, sokféle dicséretet, díjat kaptak. A legfontosabb mégis, azt gondolom, hogy a szívük a helyén van, segítőkészek, és szeretik az Urat. A nyesegetést pedig folytatjuk, hisz csak tanévzáró volt.

Elmondhatom, hogy a kamaszévekben mindennapos a szülő-gyerek konfliktus, és van, hogy álmosan, korán reggel sem mentesülünk ezek alól. Egyik ’hajnalban’, amikor már reggel 7 óráig már ’lement’ a fél nap történése, ülök be a kocsiba, egy szót se szólok, de majd’szétrobbant a fejem… A gyermekem, aki ezt előidézte, erről mit sem tudott. Hogy is tudhatna róla, hisz kamasz: nem direkt teszi, észre se veszi, hisz hat kamionnyi hormon, adrenalin tombol bennük. Bájos arccal mellém ül az anyósülésre, látom az édes pofiján (nekem mindig az marad), hogy nem is gondolná, hogy talán valamivel megbántott, ’beszólt’, így valami bajom van, hiszen az első mozdulattal teszi be a zenéjét, hogy azt hallgassuk a befelé vezető úton. Az ő zenéjének első mondata: „Áldom az Urat!” S azt kérdeztem: van nekem bajom?

Nincs. A mindennapi aktuális lázadást pedig bevállalom a menyeimért, s lányunk kamaszodása idején vejemért. (Tudniillik, ha nekünk nem lázad, akkor a házastárson szokás levezetni.) És hisszük, hogy az Úr megadja ebben a felfordult világban a hasonlónak a hasonlót. Évek óta imádkozom menyeimért, lassan a vejemért is elkezdhetem, mert tegnap megkérdezte Johanna: „Mikor leszek már menyasszony?” Imádkozom értük, mert egyrészt ismerem az anyai szív korlátait, hiszem, hogy Isten segítségével lehet csak jól elengedni gyermekeinket, s imádkozom, hogy a leendőbelik szíve a helyén legyen, és istenfélő társat kaphassanak gyermekeink. Ez a legfontosabb, a többi ráadásként megadatik.

Jó dolog hálát adni megtartatásért, örömekért, felejthetetlen pillanatokért, a tanulás lehetőségéért, tanárokért és jó dolog visszatekinteni, épülni, hogy ami ’nem a mi napunk, pillanatunk volt’ az a ’tanítónk’ lehetett. Hiszem, hogy a nehezekből legalább annyit épülünk, mint az örömekből.

Sokat tanultam gyermekeimtől. Gyakran tapasztalhattuk meg a ’visszanyal a fagyi’ szindrómát, ha megtanítottunk valami nemes dolgot, azt jó pillanatban nem mulasztották el alkalmazni, ezek nagyon kedves pillanatok. Ellátnak jó tanácsokkal, milyen a jó tanár, ki a diák kedvence. (Nem a gyengekezű, népszerűsködőre gondolnak!) A napi sztorikat mindig elmesélték, úgyhogy a tanárkarakterek velünk éltek, és tényleg nagyon tanulságos látni, megtapasztalni, mi vált ki tiszteletet egy diákból: elismerik a tudást, s az alázat, az empátia, a hibázásnak a lehetősége és annak vállalása különös tiszteletet vált ki belőlük tanáraik irányába. Sokat épültem őszinte szavaikból, megosztott örömeikből, bánataikból. Hálás vagyok, hogy néven nevezik a jót s rosszat egyránt,de - az átbeszélés után - arra emlékeznek, ami épít, ami előrevisz. Elfogadóak, s hiszem, hogy látják: mi az érték. Megosztják velünk problémáikat, kérdéseiket, kéréseiket, amikből szintén rengeteget tanultam.

Néha elfáradunk, ellankadunk, de az Úr erejéből, kegyelméből talpra állhatunk.

Jó volt visszatekinteni, ha csak foszlányokban is, az egész útra, amelyen vezetett az Úr.

Hálás és nyitott szívet, békességet kívánok kedves szülőtársaimnak a bizonyítványok megtekintéséhez, elfogadásához (akár kiváló, akár szerényebb az eredmény), és bölcs gondolatokat, megértést, empátiát az útba igazításhoz, a helyes ’metszéshez’, hogy érezze a gyermek a (z elmulasztott) kötelességét, de mindenek előtt a mi feltétel nélkül való szeretetünket! Megéri a lényegre figyeni, hálával. Megtérül. Sokszorosan. S ha megbotlunk, van KIHEZ fordulni!

Áldott napot!