Tebenned, magamban bízom? A boldogság választható (?)

Vegyük egy szoknyámat kiindulási alapként! Van, akinek tetszik, van, akinek nem. Van, aki szerint lehetne színesebb, mások szerint jobban nézne ki rövidebben, megint mások szerint az igazi öltözet az a fazon, amit a dédszüleink is hordtak. Ez mind egy-egy vélemény. Drága, áldott életű nagymamám szerint például mindig a gimnáziumi egyenruhámat kellett volna magamra öltenem, ha elegáns helyre mentünk, mert az a legszebb.

A véleménnyel, a saját meglátással semmi gond addig, amíg az nem bántó, minden oldalt körültekintően megvizsgálva foglal állást. De vélemény csupán. A valós, teljes tortának egy szelete. Így van az, hogy akaratanul is sértünk és sérülünk.

A véleménnyel az a gond, amikor valaki egy adott témáról kívülről, nem autentikusan, csak úgy „szerintem” foglal állást. Na ez az igazán veszélyes és romboló. A féligazságok, amit teljesnek gondoltatnak, a részigazságok, amelyek egyéni élményvilággal, privát gondolatmenetekkel látszólag racionálisan, tényként fogalmazódnak meg. Gyakori, hogy amikor valaki nem jártas egy adott területen, nincs mélyebb ismerete, teljeshez közelítő rálátása, és „szerintem” véleményt alkot . Tényként. Nagyhanggal, alázat, mások meghallgatása, elfogadása, az ügy, az adott család hátterének ismerete nélkül.

És teljes életek tudnak így felépülni. Először egy „szerintem” vélemény, s erre rakódik a többi. Szépen lassan: hetek, hónapok, évek alatt. És látszólag olyan racionálisnak, bölcsnek tűnik.

Aztán vannak különösen érzékeny területek a foci, a magánélet…stb után, ilyenek a politika és a hitbeli dolgok. Olyan felesleges viták, harcok, feszültségek születnek, mert valaki vélt/ vagy valós igazához ragaszkodik, s formál „szerintem” véleményt tényként, hogy nem ismeri a hátteret, önmagán még nem lépett túl, tehát nem tud több látócsövön látni, a bölcsességek csak saját kútfőből termelődnek.

Egyetlen igaz zsinórmérték számomra: a Biblia. Annak minden sora igaz, valóság. Amikor egy bibliai igéről, igazságról beszélünk, akkor már nehéz véleményt formálni, s nem is tanácsos, mert amit Isten kijelent, az úgy van. Véleményem a szoknyáról lehet, a bibliai kijelentésről nem, az tény. Aztán erre is mondhatja valaki, hogy ez is egy vélemény csupán.

Alázat, elfogadás, tisztelet, türelem, empátia, a másik megértése – ma nem divatos fogalmak. Sokkal inkább a saját kútfőből való „kinyilatkoztatás” a jellemző, s ha a másik keresztényként nem úgy gondolkodik, akkor pedig jön a vád: „micsoda kirekesztő, szeretetlen, fanatikus.”

Nyilván megeshet, hogy itt, ezen a ponton néhányakból fejcsóválást vált ki a fenti gondolatok sora; ha nem egyként gondolkodunk a szent alapról. Igen, ha nem egyként gondolkodunk a Biblia elsődlegességéről, egy adott elv sérülhetetlenségéről, akkor jelen témában aligha egyezhetünk, hisz az egyiknek a tény az tény, a másiknak pedig a tény csak egy vélemény.

Mondhatunk bármit, mindig a gyümölcs, az eredmény döntő, a hiteles bizonyíték, nem az, amit a szánkkal megvallunk. Mondhatja valaki, hogy boldog, meg szabad, ha a tények, az élete mást igazol.

Különösen nagy élmény az irodalomban nekem, amikor egy költőnk, írónk életútját a hit, a boldogság, a győzelmes élet szemüvegén keresztül vizsgálhatjuk. A versei, a művei (vö. a szavaink) bemutatják kérdéseit, szorongásait, depresszióját, félrelépéseit, harcait, örömet, a megbocsátáshoz, az élethez való hozzáállását, s azt, ami a legbeszédesebb, hogy minden baj ellenére tud-e boldog lenni.

A boldogság az én olvasatomban egy állapot, ami egy tudatos döntés, s az alapja az Isten mellett való elköteleződés. Az öröm lehet egy pillanat, vagy hosszabb pillanat, mindenképp mulandó.

A boldogságot hasonlíthatnám egy betonoszlophoz, ami akkor is betonoszlop, ha szél, eső, vagy napsütés éri. A körülmények hatására nem változik meg, mert ő betonoszlop. Estleg kicsit vizes lesz. Ha a boldogság állapot az életünkben, akkor jöhet vihar, ami pillanatnyilag bizonyos időre szomorúságot, sok könnyet okoz, de az állapotomat nem ingatja meg, mert tudhatom, hogy hova tartok, mi a cél, s hogy Isten mindent jóra vezet.

A kulcs s a döntő tényező úgy tapasztalom, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” (Szenczi M. A. Dávid zsoltára alapján) vagy „Magamban bíztam eleitől fogva.” (József Attila)

Hogy kibe, mibe vetjük bizodalmunkat, alapvetően meghatározzák hétköznapjainkat, életünket. Ahogy Dávid királyét is, és József Attiláét is. Az egyik fel tudott állni életének mélypontjából, hibáiból tanulni tudott a nagy krízis idején, míg a másik folyamatosan emésztette magát a visszafordíthatatlanig. Az egyik megértette, ha csak magára néz, elveszett, a másik bár mindvégig keresett, csak magában bízott.

Hibázunk, sérülünk, tévedünk. De Isten azt ígéri, minden hibánkat, amiket elé viszünk, megbocsátja, s nem emlékezik azokra. A sok rosszat is jóra fordítja. A titok tehát, hogy mire, kire fókuszálunk:

• Magára a hatalmas problémára, s a magunk erejére hagyatkozunk?
• Vagy a hatalmas Isten van a középpontban, aki minden nehézségünkre ad vigaszt, gyógyírt, mutat megoldást?

Az egyik eredménye nehézségeken túl is békesség, nyugalom, a másik sok esetben a békétlenségtől, az alvási nehézségeken át a depresszióig sokféle formát eredményez.

Vannak élethelyzetek, amikor ezek megmosolyogtató naivságnak, menekülésnek tűnhetnek bizonyos emberek olvasatában, hisz hetente hallunk ilyen véleményt. Elhordozzuk. A más”anyanyelvűnek” nem tudom, s nem is szeretném elmagyarázni. Ebben is, mint mindenben Krisztus az alap, a szegletkő, aki

„mindenkivel jót tett, mégis sok támadás, rosszindulat, rágalom, gúny vette körül. Hogyan viselte ő ezt? Természetesnek tartotta, mert tudta, hogy az ő tiszta, isteni jelleme olyan idegen ebben a megromlott világban, mint a világosság a sötétségben. Ezért soha nem lett ideges, sem dühös, nem ütött vissza, nem sértődött meg. Szelíden válaszolt a provokatív kérdésekre is.” (Cseri Kálmán)

Sokszor nehéz, mert mi emberek vagyunk, de erre kell törekednünk a szereteten, az irgalmon és a kegyelmen túl!

Bizonyos élethelyzetekben vagyunk csak megszólíthatók. Az alkalmas időt pedig Isten tudja. Nekünk arra érdemes vigyázni, hogy ne engedjük elszaladni ezeket az alkalmas pillanatokat, felkínált lehetőségeket.

Akarsz-e boldog lenni? Hiszem, vallom és tapasztalom, hogy a boldogság választható!
Tebenned bízom Uram, eleitől fogva!

Te „Tebenned” vagy „magamban” bízol?