A cikk szerzője: Steinbach József, Forrás: refkozelet.blogspot.com/2009/11

"A halottak napja (november 2.) a holtakról való megemlékezés napja a római katolikus egyházban. A clúnyi kolostorból indult el a holtakra való emlékezés és a holtakért való imádkozás szokása a X. században. A XIV. században általánosan is bevezették.

Mára az előtte való nap, november 1 (mindenszentek) munkaszüneti nappá lett és egy országos „temetőjárás” kezdődik, amely a gyakorlatban messze túlnőtte a katolikus kereteket, ezért fel kell tennünk a kérdést, hogyan viszonyuljunk a halottak napjához mi reformátusok? Válaszaim: 1. Biblikus látással. 2. Élő reménységgel. 3. A feltámadás hitének lángjával.

1. (...) ha reformátusként megállunk szeretteink nyughelyénél, akkor ne hamis képzelgéssel, hanem BIBLIKUS LÁTÁSSAL tegyük ezt. (...) A Szentírás az Élet szóval nem csak a puszta létezést jelöli, hanem ez a kifejezés a földi élet mellett leginkább az örök életre utal. A halál pedig teológiailag nem a lét ellentéte, hanem az Életé. A halál nem egyenlő a nemlét állapotával, hanem a halál az Élet, az örök élet hiányát fejezi ki. A bűneset óta megromlott élet, a bűnnel megfertőzött élet: ez a halál.

A halál tehát az Élettől, az Istentől elszakadt lét. (...) Ilyen értelemben a halál maga a kárhozat, amely a születéssel kezdődik és a testi meghalással végérvényessé válik, hacsak közben újjá nem születik az ember. A halál a testből és lélekből álló emberi személynek a halála. Emberi életünk a paradicsomi tragédia óta mindenestől, testestől-lelkestől, Isten jogos ítélete miatt halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekvés. (...)
Ámde Isten Krisztus halálból való feltámadása által áttörte egy ponton az emberi létünket körülzáró halálbörtön falát. Ezen a résen, de csak ezen az egyetlen résen át nyílt meg az út a halál világából az Élet világába. Hogyan? Az embernek még testi meghalását megelőzően meg kell halnia a bűn számára és újjá kell születnie Krisztusban a Szent Lélek által.

2. A tiszta biblikus látás mellett igen fontos, hogy ÉLŐ REMÉNYSÉGGEL álljunk meg szeretteink sírjánál.
A gyász, a fájdalom a Szentírásban egy legitim érzés. Még Jézus is könnyekre fakadt Lázár sírjánál. De az egész evangélium központi üzenete éppen az, hogy Isten megvigasztal, de nem úgy, ahogy mi vigasztaljuk egymást. Isten hatékonyan vigasztal, cselekszik értünk, kihoz a halálból, Krisztusban „megvált és harcol értünk”. Szeretteink sírjánál állva gondoljunk azokra a bátorító Igékre, amelyek ezt hirdetik: „Nem hagysz engem a holtak hazájában” (Zsoltárok 16,10), „Valóban feltámadott az Úr!” (Lukács 24,34), „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él” (János 1125), „Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk” (Róma 14,8), „Hitben járunk, nem látásban” (2Korinthus 5,7), „Ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van, akié a Fiú, azé az élet” (1János 5,11-12) (...)

Ez az élő reménység Krisztusban adatik, de mivel a végső bírák nem mi vagyunk, ezért minden sírnál megállhatunk ilyen reménységgel. Ígéretünk van arra, hogy Isten az emberi élet utolsó percében is elvégezheti a megtérés csodáját. „Isten nagyobb a mi szívünknél!” (1Jn 3,20) Az elhunytakért már nem imádkozunk, a döntés lehetősége számukra lezárult, de hálát adunk mindazért, amit Istentől rajtuk keresztül elfogadhattunk, amíg éltek, és bízva tekintünk előre. Ez a hit szenteli meg igazán emléküket.

Ez az élő reménység azonban halottak napján, szeretteink sírjánál állva különösen arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést, mi készen vagyunk-e, hitben járunk-e, Krisztusban vagyunk-e? Református értelemben minden halottak napja a Krisztus melletti döntésre, illetve a Megváltónkba vetett hit erősödésének fontosságára figyelmeztet. Arra, hogy „nincs itt nékünk maradandó várunk, hanem az eljövendőt keressük!” (Zsidókhoz írt levél 13,14).

3. (...) Szeretteink sírjánál állva a FELTÁMADÁS HITÉNEK LÁNGJÁT gyújtsuk meg szívünkben. Ezért a hitért könyörögjünk. A feltámadás hitének lángja egyedül a Krisztus-hit olajából táplálkozhat, de ez a láng, éppen mert a „Világ Világosságának” lángja, beragyogja egész földi életünket és a halál árnyékának völgyét is. Megvigasztal, békességet és bizonyosságot ad az elköltözöttek tekintetében, és erőt ad, hogy jobban figyeljünk azokra, akik még itt vannak velünk.(...)

A feltámadás hitének lángja az elköltözöttekkel kapcsolatban bizonyossággal, az élőkkel kapcsolatban a szolgáló szeretet feladatával ragyogja be mindennapjainkat. A síron való gyertyagyújtás kérdése azért lényegtelen, mert a feltámadás hite nélkül katolikus részről sincs értelme, „bár szép a sok gyertya a novemberi temetőben”, de ez önmagában semmit sem segít rajtunk, ugyanakkor ha ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy itt jártunk, és élő hittel emlékezünk szeretteinkre, miért ne tehetnénk? (...)
Közben az említett bibliai Igék mellett eszembe jut Erdélyi József verse is, amelyet azért idézek, mert a költeményt katolikus ünnepen egy katolikus kereszt ihlette, de református tartalommal zeng:

Megritkul már a nyárfák levele,
Dúsan terült a réti fű vele,
Hosszan, amint ragadja el a szél,
Olyan, mint egy királyi, arany szemfedél.

Hazafelé már alkonyodni kezd,
Az útfélen feltűnik a Kereszt.
rajta csüng búsan az Ember Fia,
Lehajtott fején töviskorona.

Csak hulljatok ti, nyárfalevelek!
Repülj, idő! Én pajzsot emelek,
Arany pajzsot mely mint a Nap ragyog,
S az van ráírva, hogy feltámadok!"

 

Becsüljük meg (ma is) a magától értetődő, természetesnek tűnő dolgokat, legyünk hálásak, hogy amikor a "nincs" van/lesz, mind kevesebb dolgot kelljen megbánnunk!

Ha az élet citrommal kínált meg, készíts belőle limonádét!
Változtass, hogy változhass!
Naponkénti új szokásokkal, apró lépésekkel - előre!

Minden évben nagyon várjuk augusztus 28-át, s az évfordulóhoz méltón megünnepeljük. Fontosnak tartjuk az ünnepeket: megállunk ilyenkor, megkoronázzuk a hétköznapokat. Az évek alatt kialakult ennek egy forgatókönyve, illetve a mód egy kicsit változik a gyermekek életkora alakulása szerint – ötéves ciklusok jellemzők.

Az utóbbi években úgy alakult a huszinnyolcadikánk, hogy elmentünk vacsorázni, majd egy filmet megnéztünk egy moziban, amelyeknek koronájaként közös koccintás után beültünk a templomba hálát adni, énekelni, beszélgetni. Ketten hármasban. Egy kicsit számot vetünk, emlékezünk, összegzünk. Ma is így történt.

Ez olyan, mint egy álompár tündérmeséje, nem? Valós tündérmesék márpedig nincsenek – én legalábbis úgy tudom. Aki azért követett eddig bennünket, mert azt gondolta, a miénk az, le kell törnöm szárnyait.
Hiszem, hogy valamennyiünk élete egy különleges, értékes történet megannyi lehetőséggel: örömmel, bukással és talpraállással. A kérdés csupán az: miként állunk a nehezekhez, az élet „magos” részeihez? Mi úgy hisszük, hogy „Az élet olyan, mint a gyümölcs: le kell szakítani, bele kell harapni, meg kell enni. A magokat kiköpi az ember.”(Stefan Heym)

A mi 25 évünk teli van sok mélységgel és magassággal. Vannak történések, amelyek rajtunk kívülállók, nem volt ráhatásunk, nem választhattuk – a veszteségeket egyszerűen el kellett szenvednünk. Ám a tulajdonságaink, amelyek változtathatók! Azok adtak s adnak, míg élünk, feladatot - jócskán! A türelmetlenség, az indulat, a hanyagság, a szétszórtság, a szerepünkbe nem beállás… és ezek kellemetlen, és olykor hosszú távú következményei szereztek nehéz perceket, időszakokat. De lehet ezekből gyógyulni, van fejlődés. Formáljuk, csiszoljuk egymást, Isten pedig metsz bennünket. Sosem vagyunk kész, mindig van újat tanulni egymásról, tud újat mutatni a másik – én 27 év ismeretség után is így látom.

Szokták mondani: olyan szépen éltek, jó rátok nézni. Ezúton is köszönjük, jólesik. A legőszintébben mondjuk: nincs ebben semmi különleges. Egy a titok: jó szemüveggel, jó fókusszal s naponkénti újratervezéssel áldássá lesz minden. Ugyanúgy élünk, mint ahogy bárki: sírunk és nevetünk, nem értünk egyet valamiben, máskor meg igen, haragszunk és kibékülünk, megbántunk és megbántódunk, sértünk és sérülünk, adunk és elveszünk, figyelünk és figyelmetlenek vagyunk. Sorolhatnám…

Akkor mitől jó? Mitől boldog az életünk? Miért vagyunk szerelmesek 25 év elteltével is, de úgy igazán? Miért derűsek a fotók, amelyeket megosztunk?
Nincs titok. A forrás bárki számára elérhető, megismerhető. A munka, amely vele jár, szintén. (És nagyon jól tudom, hogy sokaknak azért nehéz, mert olyannal is meg kell küzdeniük, amelyekre nincs ráhatásuk. Ám hiszem, hogy Isten ott is, akkor is, minden ellenére ad, mutat megoldást! )

Úgy tartom, a hiány, a magány, az élet negatívumai az életünkben Isten nélkül látványosan jelen vannak. Istennel pedig a pozitivumok és az öröm IS – látványosan.
E világon van fájdalom, jajszó, könny és hiány. De Isten a repedéseinket, a megtöretettségünket befedi, hiányainkat pótolja, és egyre jobban kiformálja bennünk azt a jellemet, amely igazán az odafelvalókkal törődik, így más lesz a fókuszban, más jelent, vagy épp nem jelent problémát.

Az életben sok okunk van aggódni, nyugtalannak lenni. Az is tapasztalhatja, aki Istennel jár. Igen, e világ zajában nyugalmunk nem biztos, hogy mindig lesz, de békénk igen! Felülről és belülről jövő béke, amely mindent meghatároz.
Így talán az is jobban érthető, miért posztolunk, miért tartjuk nagy felelősségnek, hogy jó hírekkel legyünk jelen a világhálón. Van, aki azért él a facén, mert mutatni akarja, minden oké, és még annál is jobb. Én ilyenről nem tudok beszámolni. De olyanról igen, hogy a mindennapi esetlen történések, hogy lesznek mégis kerekké.

Egyetlen ok, amiért szeleteket osztunk meg életünk történéseiből, hogy a boldogélet, a valóban teljes élet hirnökeiként elmondhassuk: magától semmi nem tökéletes, de Istennel hármas kötelékben minden azzá lesz.
Mostanában egyébként sok felesleges, számunkra nem kedves „zajt” kell megélnünk, van olyan történéssorozat az életünkben, amelyet szívesen kihagytunk volna. Lehet, látszik is a képeken; ha nem, akkor az csakis Isten ereje. Ő tölti fel életünk ráncait, repedéseit. Ő mindenhez erőt ad. Ő ad valódi erőt!

Létezik Japánban egy kézműves technika. A kintsugi technika lényege, hogy az eltört edényt megragasztása után a repedések mentén arannyal befedik. Nem szégyellik a hibát, a törést, hanem megerősítve, értékes arannyal kiemelik. Emberileg nézve bűnünk bukás, hibáink borzalmasak. Isten pedig ott tesz erőssé, ahol eltörtünk. Jézus az aranydísz életünk megtöretettségein: hibáinkat, mulasztásainkat, mások ellenünk elkövetett vétkeit oly módon fordítja javunkra életünkben, amit mi elgondolni sem tudunk. Egy biztos: erősebbek leszünk, mint előtte voltunk.

Azt is énekeltük a templomban ma Nándival, hogy „Tudom az Úr mindent jóra vezet.”

Nem csöpögős, nem mázas 25 év van mögöttünk, nem kizárólag romantikus mámor, sem nem csak tündérmese, hanem az élet csodái és viharai áldott szemüveggel, megoldásfókuszú lencsével, újratervezés gombbal, ÉDESEBB szavakkal. Teli sok lemondással, egómegtagadással, bocsánatkéréssel és tartozáselengedéssel, és sok-sok öleléssel, szeretéssel, meglepetéssel, őszinteséggel, hűséggel, derűvel.

Honnan van az erőnk mindehhez? Az élő Úrtól. Attól az Úrtól, aki nem személyválogató, hanem mindenkié, aki kész követni Őt. A Tied is!!!
Vele járni, Rá hagyatkozni, Tőle kérni útmutatást garancia a boldogéletre! Ha Őt követjük, áldást parancsol mellénk. 

Ezek mind-mind a mindenkori posztolt boldog, örömteli, derűs fotóink mögött vannak. Dicsőség Istennek az eltöltött évekért, s hogy megmutatta magát, ad erőt naponta, hogy ne született rossz természetünk szerint döntsünk, éljünk, hanem az újjászületett jellemünk határozzon meg. Ha pedig elesünk, felállunk, természetesnek tartjuk ezt is, mert az elesés a járástanulás része.

Kimondhatatlanul hálásak vagyunk Isten csodáiért, irgalmáért, kegyelméért, lehajló szeretetéért!
Elmondhatatlanul hálásak vagyunk az elmúlt 25 év csodálatos ajándékáért! SDG!

Köszönjük a köszöntéseket, a velünk örüléseteket, a mindent!
Az alábbi riport utunkról a Karakterben jelent meg, az évfordulónkon nagy szeretettel osztom meg azokkal, akik még nem olvasták. Címfotó: Füle Tamás A portré olvasható: itt. 

Még bővebben bizonyságainkról, amikor is romból mégis-egésszé lehetünk: itt.