Folytassuk adventi lelki utazásunkat ma az adventi naptár témakörében!

Mi is az az adventi naptár? Mit érdemes tudni róla?

Német polgári eredetű a mindenki által jól ismert adventi naptár (Adventskalendar) készítése, amely a karácsonyi ajándékozás szokásához kapcsolódik.

Az adventi naptár kitalálója egy az 1900-as években Németországban élő édesanya volt.
Az ötletet a kisfia, Gerhard adta, aki minden nap azt kérdezte tőle még hány nap van karácsonyig. Az anyuka a türelmetlen gyermeknek 24 darab, kétszárnyú ablakot vágott egy kartonra, egy másik papírlapra minden ablak elé helyezett egy cukorkát. A kisfiú minden nap kinyithatott egy cukorkát rejtő ablakot, a napról napra kevesebb meglepetés jelezte neki, hogy nem sokat kell aludnia a Jézus születésének ünnepéig. (Egy másik forrás szerint pedig gyertyákat gyújthatott meg; nem is ez a lényeg, hanem a várakozás.)

Gerhard az idő múlásával felnőtté válva saját nagyszerű gyermekkori élményét sokak számára elérhetővé szerette volna tenni, ezért az édesanyja ötlete alapján adventi naptárak készítésébe kezdett. Az első naptár még úgy nézett ki, hogy kis színes képeket lehetett felfűzni egy kartonra. Később jelentek meg az ablakok, majd az első csokoládét rejtő adventi naptár igazi szenzációnak számított, s azóta is folyamatosan készítenek adventi naptárakat a gyerekek számára, még szebbé téve a várakozás időszakát. (forrás: gyermekszoba.blog.hu)

A mi családunkban is szokás az adventi naptár készítése, s minden évben nagyon várják kicsik és nagyok egyaránt.
Különös gondot fordítok a gyerekek egészen kis kora óta arra, hogy az adventi naptárban lelki táplálék is legyen. A formát tekintve minden évben valami újat igyekszem kitalálni, így volt már zsebes, csomagolt vagy éppen megkeresős megoldás. Egy valami mindig közös, most már 21. éve: hogy a csokit, a cukorkát egy bibliai ige, és egy „jótett kártya” kíséri.

Idén hosszú ideig bezártságra lettünk ítélve az ismert járványhelyzet miatt. A korábbi években magam készítettem az adventi naptárt, és amikor meglátták a gyermekek, volt nagy örömködés. Az idei helyzet újratervezetetett sok mindent. Mivel homeoffice-ban dolgoztunk, az oktatás digitális (ami bennünket érint), óvodás nagylányunk pedig hosszú ideig távol maradt az óviból, igyekeztem minden napra kitalálni valami kézműveskedést is a játék és a mese mellé. Innen jött az ötlet: idén együtt készítsük el!

Így megmaradt az a kettősség, hogy egyfelől mi készítjülk el a várakozás örömteli ablakait, amelybe egy-egy gondosan kiválasztott igét írtunk, valamint egy aznapra esedékes, teljestendő „feladatot”! S egyszerre az izgalom, vajon ki milyen csokit fog kapni reggel, mert azt nem láthatták előre. Hogy mit készítettünk? Egyszerű háztartási papírból kis lapocskákat vágtam ki, amelyekre számokat írtam, Babalányunk rajzolt mindegyikre valamit, majd 1-1 igét ragasztottunk bele, és valami izgalmas játékos jó cselekedet- feladatot írtunk rá. Az igei részt és „jótett” kártyát az adott napon este nézik meg, hogy másnap elvégezhessék./Ld. lenn/

Minden este leülünk a gyertya mellé, énekelünk, megbeszéljük, ki hogyan tudta teljesíteni az „angyal” kérését, majd elolvasunk két kis történetet: idén az egyiket a Kiscsacsi útja a jászolig című könyvből (Peter Spangenberg) /ld. lenne) és egy másik mesét is, a Karácsonyi történetek a kicsi csillagról (Cornelia Grzywa) /ld. lenn/ című könyvből, amely kifejezetten adventre íródott, „a csillagocska” szemszögéből meséli el a karácsonyi történetet, készíti elő a gyermekeket a Megváltó születésnapjának ünnepére. Ez is egy különleges adventi naptár.

Nagy lárma, zaj volt jellemző a világban Jézus születésének idején is (a népszámlálás miatt pl.), mint ma, amikor mindenki rohan, az üzlet rátette kezét az ünnepre, mégis, aki el tudott csendesedni: a pásztorok, a bölcsek meghallották Isten szelíd szavát. Ma is képesek vagyunk meghallani a hívó szót, ha belső lakásunkat kitakarítjuk, felfelé nézünk. Várakozzunk Rá figyelve, tartalommal, egyedül vagy családban, a lényeg, hogy nem magányosan, hanem az Úrral, az Úr születésének ünnepére várva. Áldott adventet a legkisebbeknek s mindenkinek!

Ezek voltak ma adventi gondolataim elcsendesedésre! Áldás, békesség!

Más adventi tartalmat találhatsz még itt a blogomon és a youtube-csatornámon is: Ritter Ida - Értékmozaik! Ha az új videókról értesülni szeretnél, íratkozz fel!

Ahogy a tegnapi videómban/blogbejegyzésemben ígértem, az adventben minden nap egy törénetet, egy kedves személyhez fűződő értékes emléket hozok nektek elcsendesedésre, gondolkodásra, újratervezésre.
Először most néhány szót szólok az adventről:

Az advent szó azt jelenti: eljövetel, vagy az adventus azt jelenti: aki eljön. Bod Péter, a 18. század tudós prédikátora, erdélyi magyarigeni lelkipásztor az adventtel kapcsolatos legfontosabb bibliai tanítást így foglalta össze: "A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa vagyon. Először, midőn testben megjelent. Másodszor, midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. Harmadszor, midőn halála óráján elmegyen az emberhez, és negyedszer, midőn eljön ítéletre."

Ismerek megannyi embert, akik már befogadták az életükbe Krisztust. Ők olyan emberek, akik amikor valóságosan megismerték az Urat, tehát megtértek: tényleg új emberré lettek. Elmúlt a régi, mert a szent nem fér meg a profánnal. Sok kedves ismerősömet említhetném.

Ma arról a nagyszerű ismerősömről szeretnék beszélni, aki 5-6 évvel ezelőtt a bejegyzéseim okán rám írt egy közösségi oldalon, és nagyon megörültünk egymásnak, mert legalább 20 éve nem beszéltünk. Annyit kérdeztem tőle írásban egy gyors üdvözlet és örömködés után, hogy: Hogy vagy?
Anita erre egy rövid, velős választ adott: a 20 év első 10 éve pokol volt, 10 év pedig Krisztus. És egy odalinkelt bizonyságtételt arról, hogyan élt korábban s miként él manapság, megváltozott élettel, új emberként. Arról beszél, hogyan jutott a herointól Krisztusig.

A bizonyságtétel nyilvános, bárki számára elérhető.

A történetből most csak annyit ragadok ki, hogy miközben bedrogozva, összetörten kilátástalanul ült az említett ismerősöm az utcán a földre rogyva, lehajolt hozzá egy kedves, hívő asszony. S amikor ő kesergett, sírt az élete, a gyermeke után, elképzelhetetlen mélyponton volt, akkor az az irgalmas hang azt mondta neki nem várt módon: „te csak jó anya lehetsz, te, aki sírsz a gyermeked után.” Nem úgy szólt ez a kedves szelíd hangú hölgy, amire hajlamos az emberi gyarló természet, hogy ítélkezzen, előismeretek nélkül véleményt formáljon vagy előítéletesen reménytelennek tartsa a másikat. A bűnében meglátta benne az értéket. Nem ítélkezett, nem megszólta, hanem irgalommal lehajolt hozzá.

Hallhatjuk a videóban, hogy ez a szelid hang, ez a neki, az érdemtelennek bizalmat szavazó hozzáállás mentette meg az Ő életét. S tudjuk, mert tudhatjuk, hogy ezt valójában Krisztus cselekedte ezen az áldott asszonyon keresztül
Megmenekült ez a lány egy jobb életre, az örök életre. Ma, Isten irgalmából teljes családban élhet irgalmas szívű hívő asszonyként, feleségként, édesanyaként.

Így hajol le valamennyiünkhöz az Úr, megszólít, hív. Legyen bármi is, amiben vagy, Isten biztosan tudja jóra fordítani, Ő, csak Ő tud biztosan megoldást kínálni. Nála nincs olyan, hogy reménytelen helyzet.

Figyelsz-e a szelíd, halk hangra? Észreveszed-e a téged megszólító hangot? Ha már ismered, tudsz-e ilyen hangon megszólítani, lehajolni a reménytelennek tűnőhöz?

Bizonyságom az, hogy amikor minden kilátástalan, nehéz, elveszett, reménytelen, akkor is van valaki, aki lehajol hozzánk, oltalmaz, féltőn szeret.

Téged is, engem is hív az Úr, arra, hogy rá figyeljünk. Nem dörgedelmesen szól, ahogy érdemelnénk, hanem szelíd, lágy hangon. Cselekedjünk neki engedelmesen, s hozzá hasonlóképpen!

Istennek jó terve van a te számodra is! Ne veszítsd el a reményt!

 Ma ezek voltak adventi gondolataim elcsnedesedésre. Áldás, békesség!

Az alábbi szöveg video formájában is elhangzik. Ha szeretnél értesítést kapni az új videóimról, akkor íratkozz fel a youtube-csatornámra: Ritter Ida – Értékmozaik!

(A kép forrása: internet)

Covid tünetek 14. nap, hatósági karantén 12. nap Bár a tüneteink majdnem egy időben jelentkeztek szűk családunkban, mivel különböző időpontban teszteltek, mindenki más időpontban szabadulhat fel a karanténból. Ketten már teljesen szabadok, ketten pedig holnap szabadulunk. A legkisebbre, aki teljesen negatív és tünetmentes, azért vár még pár nap karantén, mert kontaktszemély, így az utolsó pozitív kontakttól számított 10 nap a letöltendő.

Nehéz napok vannak mögöttünk. Ígértem, jelentkezem.

A vírus van, létezik. Nem olyan betegség, mint a többi. Csak hasonlítgatható, de valami teljesen más. Az orvosoktól, a médiából ismert tünetek nagy részét produkáltuk, de kórházi ellátásra nem szorultunk, reménységgel vagyunk, hogy nem is kell már azzal számolnunk. Kimondhatatlan hála van a szívünkben! Szavakkal alig fejezhető ki.

A betegségről elmondható, hogy változatosak a tünetek, s a lefolyása nem klasszikus. Nem klasszikus, mert nincs olyan, hogy van egy mélypont, s onnantól jobban van az ember. Sajnos egy jobb szakasz után egy újabb nehéz következhet.
Esetünkben a hőemelkedés, a fejfájás, nagyon erős hát-, ízületi és izomfájdalom, a hőingadozás, hidegrázás, íz-és szagvesztés, száraz köhögés – néha enyhe váladékkal - és általános fáradtság, aluszékonyság – voltak a jellemzők. Az aluszékonyság úgy értendő, hogy az érintettek 24 órából majd’ húszat átaludtak. A gyengeség olyan, hogy meggondoltuk, mikor lépjünk arrébb, azt is valamelyik bútorba kapaszkodva. Amikor már jobbnak tűnt férjem állapota, hirtelen újra gyengébb lett. Esetemben pedig amikor már semmi nyoma nem volt a köhögésemnek, a 9. napon visszatért. A gyengeség, az erőtlenség, a köhögés még ma is megvan. Azt mondják, meglehet, hogy még hetekig eltart.

Izgalmas volt és félelmetes akár csak belegondolni is az elmúlt napokban, hogy rosszabbra fordulhat. S a sajtóhírek jöttek, csak jöttek: hányan haltak meg újra koronavírusban, fiatalabbak, ismert hírességek és sokan mások… „Belülről” megélve ez igen nyomasztó tud lenni: mert egyszerre fáj a szívünk a sok áldozat láttán, s riasztó, amikor az ember nem tudja, az ő saját esete mivé alakul. Nem tudhattuk mi sem, de megtehettük, s megvolt a szabadságunk, hogy a kapott ígéretekre figyeljünk, természetesen sohasem elbagatellizálva az aktuális rossz állapotunkat. Több ígéretet kaptunk, az egyik így hangzik: „Mert én, az ÚR, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek!” (Ézs.41,13) Ilyenkor egy lehetőség van: kikapcsoljuk a negatív impulzusokat: ahogyan a lehúzó gondolatokat, úgy a tévét is. Hiába csak tényeket hallunk, a karanténból megélve szorongató, és nagyon könnyen aktivizálja a „gyomokat” az agyunkban, a „mi van, ha…?”, a „mi lenne, ha…?” típusú sehova nem vivő kérdéseket. Nem a problémára akartam nézni, hanem egy reményteljes jövőre, a megoldásra. Tudatosan felfelé figyeltem: a kapott igékre, arra, amit ígéretül kaptam; de az újból és újból előjött köhögésnél volt, hogy megremegett a lábam. Nekem ez mondható a mélypontnak. S ekkor csak úgy érkeztek az üzenetek,sms-ek tőletek, s küldtetek igéket, bátorító üzeneteket, egyszerűen szólt hozzám az Úr rajtatok keresztül is. Szívembe égett, s megerősített: ezekre, a „szép virágokra” kell nézni, agyam s szívem táplálékává tenni. "Veled van Istened, az ÚR, Ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked. Meglátjátok majd, hogy jóra fordítom sorsotokat! - mondja az ÚR." (Zof.3,17-20)

Nagyon sokan érdeklődtök felőlünk, nem is tudok egyesével válaszolni, ezért választottam ezt a formát. Van, aki nem is tudott betegségünkről, de ahogy az előző videómat látta, azonnal hívott, mert a bajunkban mellettünk akart lenni. S vannak, akik kifogásolták, hogy miért nem szóltunk személyesen nekik, mert várták volna. Ezúton is elnézést kérünk, ám …szeretném elmondani: örültünk, hogy élünk! És ezt tessék szó szerint venni.
És vannak, akik hívhattak volna, de megbántottságuk vagy önérzetük gátolta ebben.(akinek nem inge...) Ezt nem mint hiányt osztom meg veletek, hanem tényközlés miatt csupán egyetlen céllal: amikor az ember úgy dönt, hogy felfelé és a megoldásra néz, bármi lesz is, kórház vagy otthoni ápolás, akkor az nem egy érzelem, nem egy hurráoptimizmis, s az élet terhei, az emberi kapcsolatok fonáksága úgyanúgy jelen van az életében – még ha nem is akarja - megannyi más nehézséggel, de nekünk van KIRE néznünk. No, ez valamennyiünknek hitpróba: hisszük-e valóban, amit, AKIT hiszünk? És Ő tényleg sosem hagy el! Az egyik melléklet egy dal, amely a könyvbemutatóim elengedhetetlen kelléke, ma újból új értelmet nyert.

Egyetlen kő sem kerül életünk útjába hiába. Ez a vírus jóval nagyobb kő, mint amire számítottunk volna, de hiszem, ahogy a legnagyobb rossz is, így ez is valamennyiünk javára válhat. Valami biztosan átértékelődik. Úgy gondolom, át kell értékelődnie. Kívánom, hogy aki elkapta vagy, aki nem, tudja majd máshol folytatni, mint előtte tette. Legyen előrébb, mint ahol korábban tartott!

Mit értettem meg?
Még hálásabb szeretnék lenni a legapróbb, a legtermészetesebb, a magától értetődő dolgokért. Eddig is abban hittem, hogy emberi kapcsolataink egyik nagyon fontos alapköve, hogy a legegyszerűbb, természetesnek mondható dolgokat kihangosítjuk. Mit jelent ez? Kimondjuk a másiknak, hogy „milyen szép, hogy mennyire kedveljük, mennyire hiányzik és hogy milyen fantasztikus benne az, hogy… és mennyire nagyra tartom azt, hogy…” Napi szokássá kell tenni. Mert ugye a rosszat nem feledjük el sorolni. Az egyik gyökere a megelégedettség, a másiknak pedig a megelégedettség hiánya. S mitől lesz valaki megelégedett? A hálás szívtől. S mitől lesz valakinek hálás a szíve? Hiszem, ha megérti, hogy minden kegyelem!
Ezekben a napokban felértékelődik egy érintés, egy puszi, egy ölelés. Az egyik nap épp lefőztem a kávémat, amikor valaki csöngetett, s egy csomagot hozott. Letette a lépcsőnkre, természetesen nem nyithattam ajtót, nem kínálhattam a friss főzettel, nem ölelhettem meg..., de beszélhettünk, mutogathattunk ajtón keresztül. Micsoda ajándék! Örökké a mi élményünk marad. Amúgy ez e betegség „identitásromboló”, mert a „benzinem” ízét, a kávét sem olyannak érzem. AZ csak mellékes, hogy simán leégethetek bármit, mert a szagokat semennyire nem érzem. 

Drága kedves Testvérek, akik gondoltok ránk, érdeklődtök, állhatatosan imádkoztok értünk, mert velünk együtt hiszitek, hogy ennek hatalmas ereje van, ti, akik csomagokat hoztok lépcsőnkre: vitamint, gyümölcsöt, tojást, gyógyszert, illóolajat légzéskönnyítésre, gőzölgő ételt hatalmas lábasban! Hála van a szívünkben értetek is! Van közületek, aki csak ezért tett meg több száz kilométert, hogy letegye csomagját nekünk, és egy lelkes ablakelválasztós integetéssel be kellett érnünk. És mennyi szeretet van ebben a cselekedetben is! Lelassulunk. Összezárunk. Még inkább a lényegre figyelünk. És a sok sms: „mit vegyek, mit vigyek nektek? Miben van hiányotok?” Köszönjük a ránk gondolást, megható, és több mint egy csomag, egy adag vacsora. Sokkal több mindez a tárgyi valójánál. Fájdalmas ez a vírus, de az ember az emberben még inkább látható. Az ember egy kicsit lelassít. Lelassítani kényszerül.

Más időben, amikor minden vírusmentesen, normál üzemmódban zajlik, általában rohan mindenki. Ez a vírus azonban megálljt parancsol. Jellemző a normál hétköznapokban, hogy időhiány és a sok munka miatt egyszerre kell telefonálni, a pénztárosnál fizetni..., és sorolhatnám, azonban az a tapasztalatom, hogy a minőségi élethez meg kell állni. Meg kell becsülni a másik tekintetét, az idejét, az érdeklődését. Meg kell látni a gyönyörű naplementét, a virágba boruló hajtást, a szenvedőt a mosoly mögött. Ölelni sem lehet rohanva. Mindehhez meg kell állni.

Nem azért írom le mindezt, hogy magunkról beszéljek, hanem hogy bátorítást adjak megélt élményeinken keresztül. Nem is megy gyorsan… Ami máskor egy óra az írásban, az most napokat jelent, több felvonásban, szakaszosan.
Isten ma is kijelenti magát, de csak akkor vesszük Őt észre, ha magunkról levesszük a fókuszt, s az egyetlen érdemest helyezzük oda.
Tudom, vannak akik előbb elmentek, s akik nem gyógyultak meg szövődmények nélkül. Mélységesen együttérzek a gyászolókkal, tudom azt is, milyen veszteségben, abban az állapotban lenni. Ha életünk idővonalára visszatekintek, elmondhatom, hogy megtapasztaltunk hasonló mélységet. Mi most, ebben a helyzetben a gyógyulást kaptuk! Így erről tudok bizonysággal lenni.
Istennel járni az egy más dimenzió, más fókusz, vertikálisan nézelődünk elsősorban! Hihetjük, ahogyan hisszük is, hogy Istennél másként működnek a dolgok. Mi arról tudunk beszámolni, hogy férjem bár két szívinfarktuson (2008 és 2016) van túl, én jelentős túlsúllyal küzdök, egyik gyermekünk aszthmás volt, ma is erre van hajlama, s mégis túlélhettük a covidot, KEGYELEMBŐL. SDG! Köszönjük, ha továbbra is imádságban hordoztok, mert már nem fertőzünk, de bizonyos tünetek makacsul ragaszkodnak. Mi is imádságban vagyunk értetek s egy jobb világért! 

Isten utai mások: egészségesen, fiatalon is haza lehet költözni, betegen, érettebb korban is van megtartatás. A covid egy nem várt, fájdalmas teher, de az Úr mondja meg ki a következő. Nem koros van, hanem soros.
Továbbra is hiszem: Hogy kivel miként történik? Titok. Isten titka. Hiszem, minden kegyelem. Aki nem kapja el a betegséget, megóvja Isten. Kegyelemből. Nem az ő saját ügyességén múlik. Azért adatott, hogy erről zengjen sokaknak bizonyságot, s dicsérje Teremtőjét!
Aki elkapta, s felépül, oltalmazza őt Isten. Kegyelemből. Nem azért tartatott meg, mert érdemes rá, és sok vitamint szedett. (Mindez nem mellékes, sőt (!), de...) Azért lett így, hogy Uráról zengjen sokak üdvére dicséretet!
Aki elkapta a betegséget, és el kellett mennie a földön élők sorából... Titok. Hiszem, akik az Úrral jártak, csak hazaértek. Pótolhatatlan az űr, amit hagytak, de emlékük, életük, vagy éppen a betegségben vívott engedelmes csatájuk áldássá lesz sokak életében és a Mennyei Atya nevét dicséri a későbbiekben. Hiszem.

Hiszem, Isten nem dörgedelmesen szól, ahogyan az ember tenné, de int, figyelmeztet Ő! Lassítsunk! Vegyük észre a lényeget, s ne tekintsük természetesnek a dolgokat! Vegyük számba, mi mindenért lehetünk hálásak!
Érzékeny lelkű ember vagyok, s könnyen meghatódom. Engem már megtanított a sok göröngy a legapróbb jót észrevenni, megtanultam a „szemetet” elhagyni és az értékes mozaikokra nézni. Ezekben a napokban még élesebben láttam: a szokásos mindennapi hálámon túl, szinte kézzel foghatóan éreztem Isten oltalmazó, átölelő kezét rajtunk, körülöttünk!
Könnyek szöktek a szemembe, a tesztelők láttán! Fiatal egyetemi hallgatók, 18-24 éves önkéntesek, akik a gyermekeim lehetnének. Mi, a nép azon izgulunk, el ne kapjuk a boltban, ők naponta több háztartásba betérnek, hogy megszűrjék a garatunkat. Nekik is van anyukájuk, akinek nehéz elengedniük őket, nekik is vannak félelmeik, de beállnak ebbe az erőn felüli szolgálatba. Hatalmas elismerés nekik!
A mentősök telefonhívásaikor végtelen türelmes, megértő emberekkel beszéltem, a nagy stresszben is bátorító volt a hangjuk! Mekkora ajándék, köszönjük!
Csak hálával tartozom és minden elismerésem a doktoroké, a nővéreké, akiket bármikor elérhettem, napjában többször, éjjel és nappal egyaránt. Micsoda megnyugvás, segítség ez ebben a bizonytalan állapotban! Ügyetlenek a szavak annak kifejezésére, amit érzek.

Ne csak most lassítsunk, amikor erre kényszerülünk, hanem a veszedelem elmúltával is lássunk, ne csak nézzünk! Kívánom, hogy tudjuk megkülönböztetni a lényegest a sürgőstől, s meglátni a gazban a virágot, a reménytelenben az esélyt! Ne azt keressük, én mit kaphatnék, hanem azt, hogyan lehetek a másik javára vigaszul, támaszul, Isten eszközéül!

Ha így teszünk, dupla öröm ér majd, mert aki mást felüdít, maga is felüdül. Azzal is számolni lehet, hogy aki szeret, sérülhet, mert „jó” magyar szokás szerint a legjobb dologra is lehet negatívan reagálni. Igen, számolni kell azzal, hogy aki „kilép” a komfortzónáján túl, erején felül cselekszik, áldozatot vállal, lesz róla vélemény, de ha a cél Istentől irányított, nincs a mellékzöngékkel dolgunk. Mindennek legalább kétféle olvasata van. Mások véleménye pedig mindig az ő szívük állapotát tükrözi.

Tanuljunk e nehéz helyzetből! Tanuljuk megbecsülni az igazán lényegst, a pénzen nem vásárolhatót! Készüljünk így az adventre, majd a karácsonyra! Jó egészséget, sok áldást kívánok szeretettel!

 (A kép forrása: internet)

A szöveg videón is hallható. Ha szeretnél értesülni új videóimról, íratkozz fel a youtube-csatornámra: Ritter Ida - Értékmozaik!

Hogy vezetett az utunk? Hogyan történt a mi személyes reformációnk? Egy csodálatos út ez, mert Istennek semmi nem lehetetlen. Írtam erről, könyv formájában is megjelent személyes bizonyságunk. Ritter Ida: Nagyobb Ő – Katolikus papból lett református lelkipásztor feleségének vallomása címmel.   

Ma, amikor emlékezünk a reformáció 503. évfordulóján, megosztok néhány részletet a 547 oldalas kötetből. (A könyvből citált részeket idézőjelbe teszem.)

Ma, amikor emlékezünk, megannyi filmet nézhetünk, istentiszteletet hallhatunk, írást olvashatunk a reformáció témakörében. Mindannyiszor hatalmas hálára indul a szívünk, mert egy csoda, ami az életünkben végbemehetetett.

Hogy mit látunk? Mit tapasztalunk? Egyfelől őszinte, velünk örülő, Urunkat dicsérő testvéreket, akik hiszik, hogy a változás az elménk megújulásával a Lélek által valódi, teljes és lehetséges – mindkét oldalról: katolikusoktól és protestánsoktól egyaránt.

S mit tapasztalunk még? Szkeptikus tekinteteket, véleményeket. Katolikus oldalról, mert csak áruló, hitehagyó lehet az ilyen. Protestáns oldalról meg: vannak árnyaltabb viszonyulások, de a gyökere a hitetlenség atekintetben, hogy ez ma is megtörténhet.

Vannak, akik a mű elolvasása, a történetünk autentikus ismerete nélkül, kívülről, a maguk szíve dallama szerint gondolják, mondják, hogy, hogy ….szóval a saját véleményüket. És nagyon sokak életében pedig megerősítés, az életre jutás eszköze lett ez a mű. A könyv nem a katolikus ellen s a reformátusért szól, hanem az evangéliumért. „Ecclesia semper reformanda est” - az egyház mindig megújításra szorul (Augustinus) „Újra és újra vissza kell térnünk az evangéliumi alapokhoz. A világnak az élő Krisztusra van szüksége.” (R.I.)

A lutheri utat megjárva kálvinista végállomással vagyunk ma – férjemmel, családommal - aktív tagjai a Refomátus Egyháznak. Néhány gondolatot egy csokorba fűzök abból – itt csak röviden, egy teljes könyv szól erről a bizonyságról -, amit megtapasztaltunk, ami segítség lehet másoknak is a megértésben, sohasem feladva a bibliai alapelveket:

Azt látom, hogy sokan csak a különbségeket domborítják ki, s protestáns gőggel hangsúlyozzák is azokat. De az alázatos Istennek hogy is lehetne gőgös szolgája?

Van, aki a krisztusi szeretet jegyében toleranciát kér, azonban senki kedvéért az 5 sola nem sérülhet. Senki kedvéért - félreértelmezett toleráns szeretetből - nem mondhatunk dolgokra igent, amelyek nincsenek leírva a Könyvek Könyvében. Tarthatunk valamit szépnek, vonzónak, de ha nem áll meg az Isten igéjén, akkor nincs vele dolgunk: soha nem lehet az emberi elgondolás, a hagyomány hangsúlyosabb.

Azt kell keresnünk, ami közös lehet, de nem kilúgozva, nem feladva hitelveinket. Szükséges, hogy a felekezetek közeledjenek. Nem kérdés, hogy szeretjük a másik vallásút, a másik gondolkodásút, ha ez nem így van, akkor bizony hiba csúszik a szerkezetbe, s a nem hívő jogosan mondja: „Milyen szeretetlenek ezek a keresztények”! Ám vigyázzunk, mert cifra vádakat is hallani: amikor ugyanis megvalljuk hitünket a másiknak, aki esetleg másként gondolkodik, az nem azt jelenti, hogy mi nem fogadjuk el őt. Annyit jelent csupán, hogy őszintén megvalljuk, mit hiszünk, tudomásul vesszük az ő látását is, s lehet egymást szeretni.

Olvastam a napokban az egyik, általam nagyra tartott s tisztelt lelkipásztor egyik írásában:

"A katolikus-protestáns teológiai vitát felváltani látszik a konzervatív és a liberális keresztyénségértelmezések küzdelme. Így eshet meg például. hogy konzervatív reformátusként hamarabb szót értek egy konzervatív katolikussal, mint egy liberális reformátussal. A mai ideológiai küzdelmek már rég háttérbe szorították a régi felekezeti hovatartozások identitásképző erejét, annak ellenére, hogy alapvető teológiai kérdésekben megmaradtak a különbségek." (Köntös László)

Ezzel maximálisan egyetértünk. Annyi kiegészítéssel, hogy sok minden torzulásnak a gyökerét abban látjuk, hogy a keresztények távolodnak el az ige egyértelmű úmutatásától. És így mégiscsak fontos a tanítás mikéntje: nem "szerintem" módon, emberi elvárás alapján toleránsan gondolkodni, hanem annak mentén, ami igaz. Ami pedig nekünk, keresztényeknek szent és igaz, a Biblia világos tanítása, az nem mindig toleráns (mai elvárások szerint különösen nem), s nem feltétlen a hagyományoknak, érzéseienknek, emberi elgondolásainknak megfelelő.

Hogyan gondolkodunk a különböző felekezetekről, az egységről?

"Mindenkinek más út rendeltetett. Ez a mi személyes utunk. Hiszem, kívánatos, hogy a keresztények között békesség legyen. A lényeg, hogy azt keressük, ami közös lehet, ne azt, ami elválaszt. Talán még jobb, ha azt keressük, AKI közös: KRISZTUS. Az egyetlen jó út nem a katolikusból a reformátusba, hanem az egyetlen helyes út a sötétségből a világosságba, Egyiptomból Jeruzsálembe, a vallásosságból a hitbe, a hagyományokból a Krisztuson alapuló élő életbe!” „A különféle felekezetekre, gyülekezetekre Krisztus színes családjaként tekintünk. Úgy gondolom, ez a sokféleség mind nem akkora baj, mint az, hogy keresztények távolodnak, szakadnak el Isten igéjétől, értelmezik „szerintem” módon, és mivel sokan ezt teszik, az gondolhatjuk, ez a normális.” (R.I.)

„Abban hiszek, hogy le kell tennünk minden ránk nehezedő terhet, hinnünk kell az evangéliumban, meg kell bocsátanunk egymásnak és magunknak, s az Isten szerinti békességben kell élnünk nekünk – felekezettől független – Krisztust hívő keresztényeknek, s együtt tehetünk azért is, hogy a szabadossá lett világ az evangélium mentén legyen újjá. Mindezt csakis a Bibliára alapozva tudjuk megtenni, s felnézve a hit szerzőjére, Krisztusra tudjuk betölteni a parancsot: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy meg-tartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok min-den napon a világ végezetéig.” (Mt.28,19-20) Éppen azért, hogy egységben lehessünk, kell visszatérni a tiszta evangéliumi alapokhoz és Jézusra mutatni fel! Azt kell keresni, ami közös. Mi lehet közös pont? Az ige, az imádság, a közös dicsőítés.” (R.I.)

„Gondolhatja valaki, hogy nem a különbségek felsorolásával kellene foglalkozni, amikor amúgy is támadják kívülről a kereszténységet. Nem is szól erről a mű. Éppen ellenkezőleg. Az egységhez vezető motiváció nem mellékes. Úgy kellene egységben lennünk, hogy nem az egységet domborítjuk ki, hanem a Krisztusi alapot, az evangéliumi alapokhoz való visszatérés lenne a cél, az ige mentén, az egység pedig akkor nem lehet kérdés, mert következmény lesz! Ebben van erő. A világnak az élő Krisztus kell!” (R.I.)

„Épüljön minden felekezet az élő Krisztusra s az igére! A szokások pedig egyediek, mint az egyes családokban. De nem épülhet az igével nem összeegyeztethető hagyományokra, hanem csak a fundamentumra. És ez igaz minden egyházra. A falakat rombolni s a hidakat építeni kell a felekezetek között, hiszem, de Krisztus és a Biblia sorai nem sérülhetnek egy álságos béke, egy látszólagos egység alatt azért, mert most minden erről szól a világban. Egykor én is tévelygő voltam, de nagyot gondolt velem az Úr, hála Neki érte. Ez a meglátásom szól nekünk, reformátusoknak is, tegyük helyére az elfedező szeretetet, hogy ne helytelenül fedezzen el, s azért is, hogy a betű ismerete ne tegyen felfuvalkodottá! Legyen jó és helyes a tanítás, hogy mindig a biztos alapon maradjon, mégis folyamatos megújulásra van szükség: naponkénti folyamatos megújulásra, hogy még csak meg se kísértsen az a gondolat, hogy a reformációt ünnepeljük, hanem mindenkor a reformáció Istene dicsértessék!” (R.N.)

„Nem hiszek abban, hogy a felekezeteknek egymással kellene harcolniuk. Egy hajóban evezünk! Egy nagy hajóban hiszek – amelynek fővezére Krisztus –, amelyen kisebb-nagyobb csónakok találhatók (a felekezetek), amelyeknek egy-egy vezető kapitánya a csónakban ülő emberekért felelős. Nekünk, beosztott kapitányoknak pedig az utasokkal kell foglalkoznunk, nem a csónak stílusával, jellemzőivel, azonban minden kapitánynak a Fővezér útmutatásait kell követni egyéni kiegészítések, ember alkotta szokások nélkül. Abban hiszek, hogy sokkal többet kell foglalkoznunk a szeretettel, Isten szeretetével, ahogy Pál is mondja, s nem a felekezetek közötti különbségekkel. Ki így, ki úgy gondolkodik, s ez így van jól. Meghatároz egy közösséget a szokásrendszere, a tradíciói, azonban alábbi gondolataim nem az alapokkal, a bibliai fundamentummal kapcsolatosan megengedők. Van, amiben csak és kizárólag a Biblia igaz sorai szerint szabad gondolkodnunk, s ezért minden tőlünk telhetőt meg is kell tennünk.” (R.N.)

Ha így teszünk, akkor egy adott témában nem lesz kérdés, mi a helyes - legyen az család, házasság, felekezeti szokások...stb. - , hanem az ige egyértelmű, világos útmutatása lesz mindenben a mérvadó.

A könyv nem valami ellen, hanem valamiért íródott. Nem keressük a vitát, az igazunkat, azonban mindenkor az eredetit, az evangéliumit úgy, hogy egymás értékeit előtérbe helyezve a hidak épüljenek. SDG!

Az a meglátásunk, hogy a „tessék felütni a Bibliát és a tessék megtérni” mondatok nem segítik sem a közeledést, sem a kommunikácót. Igazunk is lehet akár, de a „hogyan” nem mellékes. Ha az igaz megtapasztalás kognitív, utasító módon történik, s nem a másiknak alkalmas időben, akkor még nehezebben érhet célba; nem közeledésnek, szeretetnek, hanem könnyen kioktatásnak veheti a másik.

Ha a legnagyobb tapintattal mondjuk, még akkor is fejbecsaphat az üzenet, mert van, hogy a szeretet nem egy simogatás, hanem először fejbekólint. Ugyanakkor az igazság szabaddá tesz . Nem az én igazságom, hanem a Megváltó igazsága.
A könyvben olvasható egy többoldalas összehasonlítás férjem tolmácsolásában a katolikus-protestáns tanításról – többen javasolták, adassuk ki külön kiskönyvként -, az "előtte - utána" állapotról, annak minden vívódásának, felismerésének nehézségein, örömein keresztül. Ebből idézek:

„Én is azok közül való vagyok, akik – mint Augustinus írja magáról – írás és tanítás közben haladtak előre, és nem azok közül, akik senkikből hirtelen a legnagyobbakká lettek, holott valójában továbbra is senkik; nem dolgoztak, nem próbáltattak meg, nem is tapasztaltak, hanem egyszerűen azt hiszik, hogy ők a Szentírás egész szellemét első tekintetre kimerítik.” (Luther Márton)

„Az egyre inkább letisztuló kép, a lassanként összeálló mozaik olyan felismeréshez juttatott el, mely valószínűleg minden katolikusból protestánssá lett hívő embert jellemez. Ezt Isten munkálta ki bennem, tehát nem valami ellenében íratik le, hanem valamiért. S mert ez az utunk, és az én utam jelentős mérföldköve is. Nem meggyőzésnek szánom, hanem ez az én bizonyságom, a mi göröngyös utunk meghatározó része. Ahogy a fenti idézetben Luther sorain keresztül Augustinus szavaiban olvasható: nem egyszerre értettem meg, lett minden világossá – lehet, hogy agyon is nyomott volna az igazság súlya –, hanem lépésenként.”(R.N.)

„Az utunk, a megértés, a „második megtérés” talán érthetőbb, ha úgy írom, hogy a jelenlegi Katolikus Egyházat ugyan elhagytuk, de valójában csak visszatértünk az eredetihez, az Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyházba. A történelem eseményeinek alakulása és a keretek megváltozása miatt a név megváltozott. Ma Magyarországi Református Egyháznak mondjuk, a hétköznapi nyelvben reformátusoknak. De itt, ezen a ponton nagyon fontos az eredeti név: nem különcségről, kiválásról, szakadásról volt szó eredetileg, hanem egy megújulásról, egy olyan megújulásról, amely az evangéliumi keretek közé tér vissza mindenfajta körítés nélkül. Mi is ezt az utat jártuk be.”(R.I.)

„Azt tudom mondani, hogy a szó eredeti értelmében „katolikusok” – egyetemes – vagyunk, de az igéhez ragaszkodván nem tudunk, nem tartozhatunk „Rómához”. Sem papként, sem hívőként, sem ha eltörlik a cölibátust. Az eredetihez tértünk: megreformálódtunk. Csak a Szentírás, csak Krisztus! Ez az egyedüli zsinórmértékünk. A Biblia alapján azt kell mondjuk, hogy szükséges a keresztények közötti egység, törekednünk a közösségre, mert egy test tagjai a hívők. Ez nem lehet kérdés. Ám ameddig a Szentírás lényegét érintő kérdésekben ilyen jelentős különbségek (szentek közbenjárása, úvacsora- eucharisztia, üdvösség) vannak, addig mégiscsak valós, húsbavágó a kérdés: miként beszélhetünk az egységről?” (Ritter Ida)

 A szöveg forrása: Ritter Ida: Nagyobb Ő * Értékmozaik, 2020; A kép forrása: REND, Balatonfüred, 2016 - Gállné Medveczky Borbála

A kötetről bővebben, illetve: Lapozz bele! 

Médiamegjelenések - Olvasói visszajelzésekből néhány.

A könyv megrendelése, megvásárlása lehetséges.