Áldjuk a reformáció Istenét! – gondolatok egy személyes reformáció és a felekezetek közötti különbségek margójára

Hogy vezetett az utunk? Hogyan történt a mi személyes reformációnk? Egy csodálatos út ez, mert Istennek semmi nem lehetetlen. Írtam erről, könyv formájában is megjelent személyes bizonyságunk. Ritter Ida: Nagyobb Ő – Katolikus papból lett református lelkipásztor feleségének vallomása címmel.   

Ma, amikor emlékezünk a reformáció 503. évfordulóján, megosztok néhány részletet a 547 oldalas kötetből. (A könyvből citált részeket idézőjelbe teszem.)

Ma, amikor emlékezünk, megannyi filmet nézhetünk, istentiszteletet hallhatunk, írást olvashatunk a reformáció témakörében. Mindannyiszor hatalmas hálára indul a szívünk, mert egy csoda, ami az életünkben végbemehetetett.

Hogy mit látunk? Mit tapasztalunk? Egyfelől őszinte, velünk örülő, Urunkat dicsérő testvéreket, akik hiszik, hogy a változás az elménk megújulásával a Lélek által valódi, teljes és lehetséges – mindkét oldalról: katolikusoktól és protestánsoktól egyaránt.

S mit tapasztalunk még? Szkeptikus tekinteteket, véleményeket. Katolikus oldalról, mert csak áruló, hitehagyó lehet az ilyen. Protestáns oldalról meg: vannak árnyaltabb viszonyulások, de a gyökere a hitetlenség atekintetben, hogy ez ma is megtörténhet.

Vannak, akik a mű elolvasása, a történetünk autentikus ismerete nélkül, kívülről, a maguk szíve dallama szerint gondolják, mondják, hogy, hogy ….szóval a saját véleményüket. És nagyon sokak életében pedig megerősítés, az életre jutás eszköze lett ez a mű. A könyv nem a katolikus ellen s a reformátusért szól, hanem az evangéliumért. „Ecclesia semper reformanda est” - az egyház mindig megújításra szorul (Augustinus) „Újra és újra vissza kell térnünk az evangéliumi alapokhoz. A világnak az élő Krisztusra van szüksége.” (R.I.)

A lutheri utat megjárva kálvinista végállomással vagyunk ma – férjemmel, családommal - aktív tagjai a Refomátus Egyháznak. Néhány gondolatot egy csokorba fűzök abból – itt csak röviden, egy teljes könyv szól erről a bizonyságról -, amit megtapasztaltunk, ami segítség lehet másoknak is a megértésben, sohasem feladva a bibliai alapelveket:

Azt látom, hogy sokan csak a különbségeket domborítják ki, s protestáns gőggel hangsúlyozzák is azokat. De az alázatos Istennek hogy is lehetne gőgös szolgája?

Van, aki a krisztusi szeretet jegyében toleranciát kér, azonban senki kedvéért az 5 sola nem sérülhet. Senki kedvéért - félreértelmezett toleráns szeretetből - nem mondhatunk dolgokra igent, amelyek nincsenek leírva a Könyvek Könyvében. Tarthatunk valamit szépnek, vonzónak, de ha nem áll meg az Isten igéjén, akkor nincs vele dolgunk: soha nem lehet az emberi elgondolás, a hagyomány hangsúlyosabb.

Azt kell keresnünk, ami közös lehet, de nem kilúgozva, nem feladva hitelveinket. Szükséges, hogy a felekezetek közeledjenek. Nem kérdés, hogy szeretjük a másik vallásút, a másik gondolkodásút, ha ez nem így van, akkor bizony hiba csúszik a szerkezetbe, s a nem hívő jogosan mondja: „Milyen szeretetlenek ezek a keresztények”! Ám vigyázzunk, mert cifra vádakat is hallani: amikor ugyanis megvalljuk hitünket a másiknak, aki esetleg másként gondolkodik, az nem azt jelenti, hogy mi nem fogadjuk el őt. Annyit jelent csupán, hogy őszintén megvalljuk, mit hiszünk, tudomásul vesszük az ő látását is, s lehet egymást szeretni.

Olvastam a napokban az egyik, általam nagyra tartott s tisztelt lelkipásztor egyik írásában:

"A katolikus-protestáns teológiai vitát felváltani látszik a konzervatív és a liberális keresztyénségértelmezések küzdelme. Így eshet meg például. hogy konzervatív reformátusként hamarabb szót értek egy konzervatív katolikussal, mint egy liberális reformátussal. A mai ideológiai küzdelmek már rég háttérbe szorították a régi felekezeti hovatartozások identitásképző erejét, annak ellenére, hogy alapvető teológiai kérdésekben megmaradtak a különbségek." (Köntös László)

Ezzel maximálisan egyetértünk. Annyi kiegészítéssel, hogy sok minden torzulásnak a gyökerét abban látjuk, hogy a keresztények távolodnak el az ige egyértelmű úmutatásától. És így mégiscsak fontos a tanítás mikéntje: nem "szerintem" módon, emberi elvárás alapján toleránsan gondolkodni, hanem annak mentén, ami igaz. Ami pedig nekünk, keresztényeknek szent és igaz, a Biblia világos tanítása, az nem mindig toleráns (mai elvárások szerint különösen nem), s nem feltétlen a hagyományoknak, érzéseienknek, emberi elgondolásainknak megfelelő.

Hogyan gondolkodunk a különböző felekezetekről, az egységről?

"Mindenkinek más út rendeltetett. Ez a mi személyes utunk. Hiszem, kívánatos, hogy a keresztények között békesség legyen. A lényeg, hogy azt keressük, ami közös lehet, ne azt, ami elválaszt. Talán még jobb, ha azt keressük, AKI közös: KRISZTUS. Az egyetlen jó út nem a katolikusból a reformátusba, hanem az egyetlen helyes út a sötétségből a világosságba, Egyiptomból Jeruzsálembe, a vallásosságból a hitbe, a hagyományokból a Krisztuson alapuló élő életbe!” „A különféle felekezetekre, gyülekezetekre Krisztus színes családjaként tekintünk. Úgy gondolom, ez a sokféleség mind nem akkora baj, mint az, hogy keresztények távolodnak, szakadnak el Isten igéjétől, értelmezik „szerintem” módon, és mivel sokan ezt teszik, az gondolhatjuk, ez a normális.” (R.I.)

„Abban hiszek, hogy le kell tennünk minden ránk nehezedő terhet, hinnünk kell az evangéliumban, meg kell bocsátanunk egymásnak és magunknak, s az Isten szerinti békességben kell élnünk nekünk – felekezettől független – Krisztust hívő keresztényeknek, s együtt tehetünk azért is, hogy a szabadossá lett világ az evangélium mentén legyen újjá. Mindezt csakis a Bibliára alapozva tudjuk megtenni, s felnézve a hit szerzőjére, Krisztusra tudjuk betölteni a parancsot: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy meg-tartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok min-den napon a világ végezetéig.” (Mt.28,19-20) Éppen azért, hogy egységben lehessünk, kell visszatérni a tiszta evangéliumi alapokhoz és Jézusra mutatni fel! Azt kell keresni, ami közös. Mi lehet közös pont? Az ige, az imádság, a közös dicsőítés.” (R.I.)

„Gondolhatja valaki, hogy nem a különbségek felsorolásával kellene foglalkozni, amikor amúgy is támadják kívülről a kereszténységet. Nem is szól erről a mű. Éppen ellenkezőleg. Az egységhez vezető motiváció nem mellékes. Úgy kellene egységben lennünk, hogy nem az egységet domborítjuk ki, hanem a Krisztusi alapot, az evangéliumi alapokhoz való visszatérés lenne a cél, az ige mentén, az egység pedig akkor nem lehet kérdés, mert következmény lesz! Ebben van erő. A világnak az élő Krisztus kell!” (R.I.)

„Épüljön minden felekezet az élő Krisztusra s az igére! A szokások pedig egyediek, mint az egyes családokban. De nem épülhet az igével nem összeegyeztethető hagyományokra, hanem csak a fundamentumra. És ez igaz minden egyházra. A falakat rombolni s a hidakat építeni kell a felekezetek között, hiszem, de Krisztus és a Biblia sorai nem sérülhetnek egy álságos béke, egy látszólagos egység alatt azért, mert most minden erről szól a világban. Egykor én is tévelygő voltam, de nagyot gondolt velem az Úr, hála Neki érte. Ez a meglátásom szól nekünk, reformátusoknak is, tegyük helyére az elfedező szeretetet, hogy ne helytelenül fedezzen el, s azért is, hogy a betű ismerete ne tegyen felfuvalkodottá! Legyen jó és helyes a tanítás, hogy mindig a biztos alapon maradjon, mégis folyamatos megújulásra van szükség: naponkénti folyamatos megújulásra, hogy még csak meg se kísértsen az a gondolat, hogy a reformációt ünnepeljük, hanem mindenkor a reformáció Istene dicsértessék!” (R.N.)

„Nem hiszek abban, hogy a felekezeteknek egymással kellene harcolniuk. Egy hajóban evezünk! Egy nagy hajóban hiszek – amelynek fővezére Krisztus –, amelyen kisebb-nagyobb csónakok találhatók (a felekezetek), amelyeknek egy-egy vezető kapitánya a csónakban ülő emberekért felelős. Nekünk, beosztott kapitányoknak pedig az utasokkal kell foglalkoznunk, nem a csónak stílusával, jellemzőivel, azonban minden kapitánynak a Fővezér útmutatásait kell követni egyéni kiegészítések, ember alkotta szokások nélkül. Abban hiszek, hogy sokkal többet kell foglalkoznunk a szeretettel, Isten szeretetével, ahogy Pál is mondja, s nem a felekezetek közötti különbségekkel. Ki így, ki úgy gondolkodik, s ez így van jól. Meghatároz egy közösséget a szokásrendszere, a tradíciói, azonban alábbi gondolataim nem az alapokkal, a bibliai fundamentummal kapcsolatosan megengedők. Van, amiben csak és kizárólag a Biblia igaz sorai szerint szabad gondolkodnunk, s ezért minden tőlünk telhetőt meg is kell tennünk.” (R.N.)

Ha így teszünk, akkor egy adott témában nem lesz kérdés, mi a helyes - legyen az család, házasság, felekezeti szokások...stb. - , hanem az ige egyértelmű, világos útmutatása lesz mindenben a mérvadó.

A könyv nem valami ellen, hanem valamiért íródott. Nem keressük a vitát, az igazunkat, azonban mindenkor az eredetit, az evangéliumit úgy, hogy egymás értékeit előtérbe helyezve a hidak épüljenek. SDG!

Az a meglátásunk, hogy a „tessék felütni a Bibliát és a tessék megtérni” mondatok nem segítik sem a közeledést, sem a kommunikácót. Igazunk is lehet akár, de a „hogyan” nem mellékes. Ha az igaz megtapasztalás kognitív, utasító módon történik, s nem a másiknak alkalmas időben, akkor még nehezebben érhet célba; nem közeledésnek, szeretetnek, hanem könnyen kioktatásnak veheti a másik.

Ha a legnagyobb tapintattal mondjuk, még akkor is fejbecsaphat az üzenet, mert van, hogy a szeretet nem egy simogatás, hanem először fejbekólint. Ugyanakkor az igazság szabaddá tesz . Nem az én igazságom, hanem a Megváltó igazsága.
A könyvben olvasható egy többoldalas összehasonlítás férjem tolmácsolásában a katolikus-protestáns tanításról – többen javasolták, adassuk ki külön kiskönyvként -, az "előtte - utána" állapotról, annak minden vívódásának, felismerésének nehézségein, örömein keresztül. Ebből idézek:

„Én is azok közül való vagyok, akik – mint Augustinus írja magáról – írás és tanítás közben haladtak előre, és nem azok közül, akik senkikből hirtelen a legnagyobbakká lettek, holott valójában továbbra is senkik; nem dolgoztak, nem próbáltattak meg, nem is tapasztaltak, hanem egyszerűen azt hiszik, hogy ők a Szentírás egész szellemét első tekintetre kimerítik.” (Luther Márton)

„Az egyre inkább letisztuló kép, a lassanként összeálló mozaik olyan felismeréshez juttatott el, mely valószínűleg minden katolikusból protestánssá lett hívő embert jellemez. Ezt Isten munkálta ki bennem, tehát nem valami ellenében íratik le, hanem valamiért. S mert ez az utunk, és az én utam jelentős mérföldköve is. Nem meggyőzésnek szánom, hanem ez az én bizonyságom, a mi göröngyös utunk meghatározó része. Ahogy a fenti idézetben Luther sorain keresztül Augustinus szavaiban olvasható: nem egyszerre értettem meg, lett minden világossá – lehet, hogy agyon is nyomott volna az igazság súlya –, hanem lépésenként.”(R.N.)

„Az utunk, a megértés, a „második megtérés” talán érthetőbb, ha úgy írom, hogy a jelenlegi Katolikus Egyházat ugyan elhagytuk, de valójában csak visszatértünk az eredetihez, az Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyházba. A történelem eseményeinek alakulása és a keretek megváltozása miatt a név megváltozott. Ma Magyarországi Református Egyháznak mondjuk, a hétköznapi nyelvben reformátusoknak. De itt, ezen a ponton nagyon fontos az eredeti név: nem különcségről, kiválásról, szakadásról volt szó eredetileg, hanem egy megújulásról, egy olyan megújulásról, amely az evangéliumi keretek közé tér vissza mindenfajta körítés nélkül. Mi is ezt az utat jártuk be.”(R.I.)

„Azt tudom mondani, hogy a szó eredeti értelmében „katolikusok” – egyetemes – vagyunk, de az igéhez ragaszkodván nem tudunk, nem tartozhatunk „Rómához”. Sem papként, sem hívőként, sem ha eltörlik a cölibátust. Az eredetihez tértünk: megreformálódtunk. Csak a Szentírás, csak Krisztus! Ez az egyedüli zsinórmértékünk. A Biblia alapján azt kell mondjuk, hogy szükséges a keresztények közötti egység, törekednünk a közösségre, mert egy test tagjai a hívők. Ez nem lehet kérdés. Ám ameddig a Szentírás lényegét érintő kérdésekben ilyen jelentős különbségek (szentek közbenjárása, úvacsora- eucharisztia, üdvösség) vannak, addig mégiscsak valós, húsbavágó a kérdés: miként beszélhetünk az egységről?” (Ritter Ida)

 A szöveg forrása: Ritter Ida: Nagyobb Ő * Értékmozaik, 2020; A kép forrása: REND, Balatonfüred, 2016 - Gállné Medveczky Borbála

A kötetről bővebben, illetve: Lapozz bele! 

Médiamegjelenések - Olvasói visszajelzésekből néhány.

A könyv megrendelése, megvásárlása lehetséges.