A házasság Isten ajándéka. A szexualitás is. A házasság kapcsolat, szeretetkapcsolat. Egy kapcsolat arról szól, hogy mindig adni szeretne.
A házasság alapja, hogy nem én akarok boldog lenni, hanem a másikat akarom boldoggá tenni. A szex is erről szól, hogy adni szeretne, a szeretetét szeretné kifejezni a másik felé.

Ma reggelig azt sem tudtam, mi ez a sok popsis, pocit megmutató képek sokasága, de amikor dübörgő léptekkel hazaértem, megvilágosodtam.

És megörültem, hogy ezentúl ez lesz a trend, és nemcsak a tökéletes beállítású tökéletes képeket teszik ki a posztolók! Harcos nagykövete voltam eddig is, s ezután is az leszek, hogy azt tegyük ki, ami a valóság, álarcok nélkül.

Azt hiszem, eljött az én időm. Sokakat tudok überelni plusz kilós képekkel, nem vagyok rá büszke, de ez van, soha nem jutott eszembe frusztrálódni ettől. Biztosan sokat számít, hogy tudhatom, mind az Alkotóm, mind életem párja elfogad. Elfogad úgy és olyannak, amilyen vagyok, s természetesen azon van, hogy erősségeimből a legjobbat hozzam ki. És ebben egy szelet a testkép is. A Szentlélek templomáért felelősek vagyunk, de…

És azt is értem én, hogy sokaknak szeretne a guru segíteni, meg marketing de …úgy látom, a szénhidráthiány okozott egy kis galibát.

Őszintén (semmi cinizmus) sajnálom, hogy ennyire nem tapasztalhatta még meg a valódi szeretetet, a szerelmet. Miközben nagyon fontosnak tartom, hogyan nézünk ki, aközben ez ennél sokkal összetettebb dolog. Mint ahogyan a testsúlyunk is. Azt csak a magamfajták tudhatják, mennyi elesés, kudarc, próbálkozás van az IR, a pajzsmirigy okozta kilók mögött. S megélni azt a szabadságot, amely egy egészséges kapcsolatban a mienk lehet, őszintén kívánom valamennyiünknek.

Miközben van, akiket tényleg csak a külső érdekel. Akinek csak ez a fontos, az lehet, hogy elhagyja az ocsmány, megereszkedett bőrű, narancsos feleségét, de szerény véleményem szerint, akkor soha nem is őt szerette, nem a másikat szerette volna boldoggá tenni. Ha egy kapcsolat, így a testiség csak az”én”-ről szól és a „magam” élvezetéről, akkor az a kapcsolat nagy bajban van és volt a kezdetekkor is. A pornó, az önkielégítés is csak az ”én”-ről szól, ahogyan a tökéletes testű feleség mint bemutatódarab is.

Én magam nagyon nagy bajban lennék, ha férjem 24 éve az 58 kilós (pont ennyi voltam) majdnem tökéletes alakomat szerette volna meg. Noha a látvány – amiről a guru is beszélt – fontos, de csak egy része a kémia elindulásának. S ha ez tölti be az egész kapcsolatot, akkor az talán csak érdekkapcsolat volt mindig is.

Ma, ha csak az a förtelmes 78 kilóm lenne, semmi bajom nem lenne a plusz kilóimmal. S miközben szeretném leadni a négy várandósságban és az esti közös jóízű családi vacsorák alkalmával felszedett kilókat, sok minden más is közrejátszott ebben. Mindeközben egy harmonikus szabadságban élek. A harmónia meglátszik egy emberen, s nem a kilók teszik. Nagyon nem mindegy, hogy valaki azért „gyúr”, hogy tökéletes, szép és harmonikus legyen, de belül majd beleszakad, szorong, állandó megfeleléskényszerben, testbántalmazós szidalmazásokban él, esetleg a társadalom elvárásainak akar megfelelni, vagy azért harmonikus, mert belülről ezt sugározza. És kérem, ez nem a kilók függvénye. Egyszer máskor majd bővebben.

Nekem legalább 40 kilót kellene fogynom, sok mindent teszek érte, s van, amikor elbukom. És ez már tényleg nagyon sok. Egészségügyi okokból nem ülhetek karba tett kézzel, hanem a magam részét meg kell tennem, azonban ez épp egy olyan dolog, hogy nem ülhetek tétlenül, meg kell tanulnom olvasni, írni, számítógépet használni stb., mert az élet része. Értékemet azonban nem az írásképem, az olvasási készségem, a testképem adja, hanem az, aki megalkotott.

És a szőlő nem savanyú! Szabadságom oka az, hogy tudhatom, Alkotóm szeret, minden porcikámat okkal gondolta el. És nem az határoz meg, hogy a társadalom mit vár el. Abban a nagyon jól összeegyeztethető kettősségben élek, hogy teljes elfogadásban Teremtőm és férjem felől, s ez békességgel tölt el, aközben egy naponkénti munkával, hogy genetikámmal, betegségeimmel, öröklött és kialakult rossz evési szokásaimmal megküzdök. A célt, ez a küzdelmet a kilókkal nem a társadalom elvárása miatt vállalom, hanem azért, hogy Isten ilyen módon is még inkább megnyilvánuljon rajtam, mind szebb lehessen a Szentlélek temploma kívülről is. S tudhatom, ha nem mennek le azok a fránya kilók, akkor továbbra is nagyobb felületen leszek szép.

A jó vacsorákon, a várandósságokon túl van ez a genetika dolog, amit persze sok szorgalommal felül lehet írni. És van, akinek megy, van, akinek nem megy. A férjem 4 zsömlét is meglehet, kiváló genetikával nem hízik, én ha csak ránézek fél kiflire, máris felugrott két kiló.

Valóban, sok a kilóm, a magam részét meg kell tennem. De aki a jó házasság és a vékony alak, valamit a túlsúly és a válás közé egyenlőségjelet tesz, a házasság fogalmát, ami szeretetkapcsolaton alapszik, teljesen átírja, és öncélú kielégüléssé minősíti.
Szóval az elhízás nem oké, változtatni kell. De azzal összemosni, hogy ezért vannak a válások, s hogy a férfi nem mond igazat, ha feleségét 78 kilósan is szereti, egyenesen hazugság. Nem kérkedni szeretnék, amikor azt mondom, hogy ennél több kilóval is rajonghat az egyik a másikért, hanem megerősíteni azokat, akikben tegnap valami eltört.

Szeretnék 78 kiló lenni, de ameddig nem fogyok vissza legalább erre a vágyott 78-ra, addig is (és utána is) élvezem férjem ölelő karjait és azt a szerelmet, amelyet mindenkinek kívánok; azoknak különösen, akik még csak a testet élvezték, a testi-lelki egységet nem, azt a semmihez nem hasonlítható csodát, amelyet az ember megtapasztalhat, ha a másik boldogságára figyel és nem silányítja Isten nagyszerű ajándékát egy csupán vizualitásra épülő önzésre. A tökéletes szerelem nem a tökéletes testen múlik, és még csak nem is korfüggő. (És sajnos van, akinek tényleg nem elfogadó a társa, az egy másik írás témája, itt most máson van a fókusz).

És minden soromat valamiért írtam. Akinek tökéletes az alakja, ne érezze rosszul magát, sőt! De mi, az a kilókkal küzdők sem szeretnénk. Élvezzük az Istenadta boldogéletet valamennyien, töltsük be feladatunkat!

Mi bár nagyon szeretjük ajándékozásnál a csodaszép, arányos, feszes, jó tartású csomagolópapírt, aközben soha nem állunk le a részleteken, hanem a belső tartalomra, a lényegre figyelünk! És vannak ajándékok, amelyek megszólalásig szépek, és vannak ajándékok, amelyeknek ugyan kicsit sérült a csomagolásuk, de belül valami igazi, különleges csodát rejtenek! Az ajándékozó csodáját!

Születésüktől kezdve arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy igyekezzenek mindig minden körülmény között mindenben a legjobbat meglátni, mert a problémával,a megtörtént bajjal már nem tudunk mit kezdeni, de megoldást lehet keresni és találni is. És tényleg mindig mindenben meglátták már kisgyermekként is a jót, annyira, hogy szállóigévé vált nálunk: „Most nézzük meg, ebben mi lehet a jó?”

Alig volt 5 éves kisebbik fiunk, amikor egy kis csészét eltört vendégségben, és érthető módon nem érintette jól a háziasszonyt. Pici fiunk látta, hogy szomorkodik, és annyit mondott neki bátorítólag: „Nézd csak, a kiskanál nem tört el!”

Pár napja érkeztünk haza a nyaralásból teli élménnyel. Gondolkodtam. Ott is, itthon is. S ismét arra jutottam, hogy minden azon múlik, hogy milyen szemüvegen át látjuk a világot. A negatív dioptriás ködös képet láttat, az értékdomború pedig virágokat, díszeset, jó illatút.

Egy embert lehet értékeit, javait kidomborítva nagyszerűnek, fantasztiusnak, páratlannak látni, s a szemeteire fókuszálva együgyűnek, szánalmasnak, egész egyszerűen kibírhatatlannak.

A szemüvegen múlik egy élmény, egy nap, a munkahelyi légkör, egy találkozó hangulata, a nyaralás élménye, a gyermeknevelési kalandok, a házasság, az egész élet.

Most akkor kin és min múlik? Az élményen, az emberen? Vagy azon, aki szemléli és véleményt formál?

Én úgy látom, az, amit mondunk és gondolunk, gyakran sokkal inkább rólunk beszél, mint arról, akiről, amiről azt a véleményt alkotjuk. És olyan is van, amikor saját hibánkat a másikban felnagyítva látjuk, s az ő számlájára írjuk, s olyat gondolunk róla, ami nincs is, vagy nem olyan mértékben, csak magunk élményanyagából azt látjuk meg benne: az alapot feltupírozva. (Ez bővebb téma, folytatom másik írásban.)

Mert a szív teljességéből szól a száj. S – Babits után szabadon - az hallja a mások énekét is szépnek, akinek szép a lelkében az ének.
A szavaink lelepleznek. Bemutatják gondolatainkat, hozzáállásunkat. Ezt biztosan nem lehet elrejteni.

A mostani öt napnak is két puttonya van.

Az egyikben: öröm, napfény, móka, játék, túra, barlang, vízesés, függőkert, kacagás, derű, négy csillag, kiszolgálás, wellness, kirándulás, gondtalanság, pihenés, édeskettes, nagycsalád, szépség.

A másik batyuban: feszültség, vita, rossz hír, csalódás, naponkénti zivatar, vihar, akadályok a tervezett programban, idegesítő eladók, izomláz, derékbecsípődés, bogárcsípés antibiotikumkúrával.

Van, aki a tölgyfában meglátja a bölcsőt, és nekilát az elkészítésnek, s van, aki órákat tud panaszkodni azon, hogy a kedvenc koncertjén mi volt a borzalmas. Van, aki látja a káoszban a rendet, s van, aki a társaságban is magányos.

Hogy mire áll az agyunk? Arra, amit a szívünk sóhajt. Döntés kérdése, hogy meglátjuk-e a fától az erdőt. És az is lehet, hogy mellettünk a megoldás, csak meg kell fordulni.

Ebben a nyaralásunkban is ott volt mind a két batyu. Az elsőt bontottuk ki, a második tartalmát elengedtük, orvosoltuk, újra terveztünk. Nem hagytuk, hogy a vihar elborítsa a csodás napfényt. Hogy mindig könnyű-e? Nem. Megéri? Mindenképp! A szemetek összehordásából szemétdomb lesz, az értékekből igazi kincsesbánya!

Voltam-e ideges a második batyu valamelyik gyöngyszemétől? Igen, rövid időre. S azonnal hallottam egy hangot: „Engedd el, ezt is a javadra fordítom, te csak figyelj az értékggazdag batyudra!”
Megéri.

Napról napra tanulhatunk valamit, épülhetünk egymás által, növekedhetünk a jóban.

Még álmodozó kisgyermek voltam, aki szerető férjre és sok gyermekre vágyott. Már kisgyermekkoromban is sokat imádkoztam, de akkor még csak az általam elgondolt Istenhez. Csak később ismertem meg Őt.

A lényeg, hogy tudtam, szeretném majd nagyon jól csinálni feleségként a dolgomat, s odaadó, lelkes édesanyjuk lenni gyermekeimnek, s elhatároztam, ezért mindent meg fogok tenni. Ki az, aki ne így indulna neki e nemes csodának? És igyekeztem is mindig a tőlem telhető legjobbat adni, ettől függetlenül minden szándékom ellenére, sajnos naponta követek el hibákat.

Sok mindent kaptam útravalóul a batyumban, a gyermeknevelésre vonatkozóan talán a legmaradandóbb az volt, amikor édesapám azt mondta: „a gyermeknek nagyon fontos az állandóság és a biztonság.” És nagyon sok mindent lehetne még itt sorolni, de e néhány sor most nem egy komplex, mindent le-és átfedő gyermekneveléses írás kíván lenni, csak egy szelet csupán. Bátorítás, biztatás azoknak az anyukáknak, apukáknak, aki tán erejüket meghaladó módon tesznek mindent, s néha reménytelen harcnak érzik minden tettüket, vagy folyamatos körtáncnak látják életüket a hiányok a hibázások felett.

Gyakorló édesanyaként úgy látom, az nem kérdés, hogy lesz-e nehézség, feleslegesen kimondott szó, indulat, kiabálás, kétségbeesés, csüggedés…stb, hanem az a kérdés, hogyan lépünk túl ezeken, s mit tehetünk, hogy mind inkább szűnjenek életünkből.
Azt látom, hogy a kulcs (az egyik) a kommunikáció. Az, hogy miként értjük a másik szavát, hogyan reagálunk, mit és hogyan válaszolunk, meghatározza az életünket. S ha megváltoztatjuk a beszédünket, megváltozik a világ körülöttünk.

A lenagyobb akadály két ember között, hogy én értek valamit, s ő is ért valamit. Amíg nem tanulunk meg a másik szemüvegével, az ő kontextusába helyezkedve szemlélődni, addig szűk a perspektíva, sok aggodalom, szorongás, feszültség emészthet. Ha látjuk a fókuszváltás eredményeképpen a másik szemüvegével is az adott dolgot, sokkal szebb reményeink lehetnek, nagyobb eséllyel kerülhetjük el a félreértéseket, a helytelen én-diagnózisokat.

Számtalan példát tudnék mondani, az egyik legszemléletesebb: „Egy kisfiú nagyon eleven volt az iskolában, s a tanító néni eszköztára szűkültével azt mondta: ’Ha továbbra is beszélgetsz a padtársaddal, elültetlek.’ Lássatok csodát, a kisfiú innentől kezdve megszeppent, és hosszú időre elcsendesedett. Míg nem hetekkel később derült ki a pedagógus számára, hogy a kisgyermek szülei kertészek. Mit érezhetett a tanító néni, amikor leesett neki, hogy a kisfiú rettegett, hogy cserépbe ültetik? És min mehetett végig a kisdiák?”

Naponta történnek „ilyen” félreértések kapcsolatainkban: a munkahelyen, a házaspárok közt a szülő-gyermek kapcsolatban, a barátok közt. És társul még hozzá a rohanó világ, a sürgős és fontos intézni valók sora, és sajnos alig marad idő a minőségi együttlétre, tartalmas beszélgetésekre. Nem ritka, hogy a nagyon siető világban csak a legszükségesebbeket intézzük el, mondjuk ki a másik számára, és sajnos, ezek nem mindig építők.

Hány csalódott, könnyeit törölgető embert láttam már, amikor elmagyarázhattam, hogy a másik nem azt gondolja rólad, csak egy szűk keresztmetszetét látod. Igen. Mert az emberi természet eredendően arra áll, hogy a negatívat, a rosszat szólja. Erre van idő. S az a nagy igazság, hogy ezek a negatívumok sebeket ejtenek rajtunk, s ha sokat halljuk, el is hisszük.

„Gyerünk már! Nem igaz, hogy ilyen béna vagy! Oh, te hülye! Szerencsétlen! Annyira gáz vagy! idióta! Köcsög! Ismerős valamelyik? Ha csak erre van időnk, hogy elmondjuk, akkor ezt teszi meg énállapottá a másik. Ja, hogy mi gondolunk a másikról jót is? Akkor azt miért nem mondjuk el? Honnan tudja meg a másik, hogy szépnek, okosnak, értékesnek nagyszerűnek, pótolhatatlannak tartjuk, ha nem szóljuk? Avagy az magától értetődő? A helyzet az, hogy ha nem mondjuk el, nem tudja férjünk, felségünk, gyermekünk.

Kettős a feladatunk: nevelni kell, s van, hogy ez nem tetszik. Mindig is lesz a szülő és gyermek között generációs szakadék. De a nagy igazságot nem szabad feledni: „jóvá még nem szidtak senkit, csak jóvá szerettek.”

Már álmodozó kisgyermekként is tudtam, nagyon sokat szeretném dicsérni gyermekeimet. Ez a legelső gyermekünknél annyira jól sikerült, hogy magát tapsolva indult el első lépteikor, így egyensúlyozott.

Azóta kegyelemből, tapasztalatból azt is megértettem, hogy amilyen dal megy a fejünkben, azt szóljuk: magunkról, s a másikról is. Nem a fülünkkel, hanem a szívünkkel hallunk, értünk. Nem a körülményeink határozzák meg, bátorítóak, édesek-e a szavaink, hanem az, hogy mi, ki a szívünk ura. A gondolataink meghatározzák szavainkat, a szavaink a jellemünket, az pedig a sorsunkat.

Ha csak úgy önfeledten elgondolkozol, meredsz magad elé, akkor szoktál dúdolni? Milyen a dalod? Vagy nem is dal az már? Esetleg duzzogsz? Mindig elégedetlen a szád gyümölcse? Amiyen dal megy a fejünkben, amit szólunk, azok vagyunk mi, akként definiáljuk magunkat. Érdemes a duzzogó, lázadó „A” oldalról az értékes „B” oldalt betenni.

Hibázhatunk, lehetnek hiányaink, ahogy az elején írtam, de sokat tehetünk gyermekeinkért, egymásért szép apró tyúklépésekben előre. Megértettem, s látom fantasztikus, jó illatú gyümölcseit a kedves beszédnek, a jó dalnak.
S ahogy tanultam, fontos a keret, az állandóság. Az este nálunk mindig ilyen sorrendben történik: vacsora, fürdés, mese majd következik az imádság.

A fent leírtak okán ma már még tudatosabban törekszem a helyes gondolatok átdására, minden pillanatban. Nem kérdés, hogy türelmesen elmagyarázom a szükségeseket, az „újszülöttnek” megtanítjuk a világ új dolgait, s bár spontánnak tűnik, de sok „tanmesét” mondok napközben tudatosan, azzal teljen a feje, s lett egy új szokásunk este: egy nagyon fontos rituálénk az imádáság után.

Minden este szembe leülök a kislányom ágyára, megfogom a két kis kezét, és mélyen egymás szemébe nézünk. Minden este izgatottan várja, s ragyog atekintete, határtalan boldogság lesz úrrá rajta, mert tudja, mi következik. Izgatott és boldog. Az igazbeszéd mondóka. Minden este elmondom neki:

„Jézus szeret téged!
Fontos vagy!
Ügyes vagy!
Aranyos vagy!
Meg tudod oldani!
Annak örülünk, ami van, nem azon kesergünk, ami nincs.
Mindent megteszünk, ami tőlünk telik.
Meg tudunk bocsátani.
Nagyon szeretlek!”

Saját találmány: igazbeszéd mondóka.

S a tapsztalatok? Amikor először elmondtam Johannának, akkor elérzékenyülve rám nézett, s azt mondta: „Nagyon köszönöm, hogy ezt mondod nekem, Édesanya.” S azóta? Csodálatos megtapasztalásom, hogy az élet aktuális helyzeteiben alkalmazza: amikor szívtuk az orrát, összeszorította kis kezét, s magától mondta: ’meg tudom oldani’.
És minden este ő is elmondja nekem az ő igazbeszéd mondókáját. A nap egyik fénypontja, határtalan boldogság.

És mi a ti igazbeszéd mondókátok? Érdemes személyre szabottan elkészíteni!

A probléma problémát szül. A megoldás megoldást.
Akit szerencsétlen hülye gyereknek hívnak, elhiszi, s azzá lesz. Isten kegyelméből ebből is van gyógyulás, hiszem, de a kialakult hiedelmeket sokkal nehezebb átkódolni. Tegyük hát a jót!
Amit eszünk, azzá leszünk. Amit hallunk, azt fogjuk szólni.

Dicsérjünk, bátorítsunk, ha hibázunk, álljunk fel, s haladjunk tovább, tegyük be a cd-nk életető, kellemes hangú, jó oldalát!

Hogyan álljunk fel, menjünk tovább, amikor létezni is nehéz a csalódástól, keserűségtől? Egyetlen módját ismerem: azt, ami az én igazbeszéd mondókám alapja is: Isten rám vonatkozó igazságait, ígéreteit hiszem el, s nem a másoktól kapott, negatív címkéket. Nehéz? Lehet, de Isten úgy tudja áldásait megsokasítani, ha gondolatainkat, szavainkat összhangba hozzuk az Övéivel!

"Réges-régen Isten hozott egy döntést, egy igen fontos
döntést… aminek igazándiból nagyon örülök. Eldöntötte,
hogy megalkot téged.
A kéz, mely létrehozta a csillagokat, megalkotott téged.
A kéz, mely hatalmas völgyeket vájt ki, megalkotott téged.
A kéz, mely fákat teremtett és a napot meg a holdat, megalkotott
téged.

Ezért vagy oly értékes. Hisz Isten alkotott.
Különös gonddal formált meg téged.
Olyanná formálta a szemedet, hogy csak úgy ragyogjon.
Olyanná formálta az ajkadat, hogy mosolyogni tudjon.
Olyanná formálta a nevetésed, hogy kacagásod csilingeljen.
Isten olyanná formált, mint senki mást.
Ha körbenéznél e széles világon – és minden házba bekukucskálnál
–, akkor se találnál senkit, aki pont olyan,
mint te…
Senkinek sincs olyan szeme, mint a tiéd.
Senkinek sincs olyan szája, mint a tiéd.
És senkinek nincs olyan nevetése, mint a tiéd.

Nagyon különleges vagy.
És pont emiatt Isten a legmegfelelőbb otthont akarta
megtalálni számodra…
ahol felmelegedhetsz, ha odakint hideg van,
ahol elbújhatsz, ha félsz,
ahol játszhatsz, és a mennyországról tanulhatsz.
Hosszú-hosszú keresés után, Isten hozzám küldött téged.
És én csuda boldog voltam!
Sose felejtem el a pillanatot, amikor először megláttalak…
szemed csukva volt,
orcád puha, kerek,
ujjacskáid két kis ökölbe görbültek.
S a szívem mélyén tudtam, hogy Isten egy remek kis valakit
bízott rám.
Első közös éjszakánkon minden pici neszedet hallottam:
hallottam, ahogy gőgicsélsz,
hallottam, ahogy szuszogsz,
hallottam kicsi ajkad cuppanását.
És amikor éhesen felsírtál, megetettelek.
Ma nagyobbacska vagy már, sokkal több mindent tudsz.
Megtanultál járni és szaladni.
Megtanultál beszélni és játszani.
Tudsz egyedül enni, szeretsz énekelni, és képeskönyveket
nézegetni.
Többé már nem vagy pici baba.

De bárhogy is növekedsz és változol,
van valami, ami mindig megmarad.
Mindig szeretni foglak,
és melletted állok,
kész arra, hogy karjaimba rejtselek.
Szeretném, ha tudnád…
hogyha néha mégis elbizonytalanodsz.

Tudd, hogy mindig hívhatsz. Ha az éjszaka sötét, és mindenfelől lidérces hangokat hallasz. Csak szólj, és veled leszek.
Ha az árnyakból szörnyek bújnak elő a félhomályban.
Csak szólj, és veled leszek.
Ha nehéz a szíved, mert pajtásaid igazságtalanok és undokok, gyere, bújj ide hozzám…

mert én szeretlek.
És mindig szeretni foglak. Szeretném, ha tudnád, hogyha néha mégis elbizonytalanodsz.

Mindenekelőtt, tanítgatlak téged Istenről. Arról, hogy Ő szeret téged. És megvéd. Isten és az Ő angyalai vigyáznak reád.
És Isten azt akarja, hogy meséljek neked a mennyországról, hogy mindenképpen tudj róla. Hisz az egy gyönyörű hely.
Ott nincs se könny,
se undok emberek,
se szörnyek.
Ott sohase kell elbúcsúznod,
vagy “jó éjszakát” kívánnod.
Ott sose leszel éhes vagy beteg.
Ott sose fog félni vagy fázni,
A mennyben olyan közel leszel Istenhez, hogy Ő fog átölelni, úgy, ahogy most én ölellek. Csodálatos lesz. Én is ott leszek. Megígérem. Ott leszünk együtt, örökkön örökké.

Emlékezz erre…
hogyha néha mégis elbizonytalanodsz."

(Max Lucado)

Forrás: internet