Igazbeszéd mondóka

Napról napra tanulhatunk valamit, épülhetünk egymás által, növekedhetünk a jóban.

Még álmodozó kisgyermek voltam, aki szerető férjre és sok gyermekre vágyott. Már kisgyermekkoromban is sokat imádkoztam, de akkor még csak az általam elgondolt Istenhez. Csak később ismertem meg Őt.

A lényeg, hogy tudtam, szeretném majd nagyon jól csinálni feleségként a dolgomat, s odaadó, lelkes édesanyjuk lenni gyermekeimnek, s elhatároztam, ezért mindent meg fogok tenni. Ki az, aki ne így indulna neki e nemes csodának? És igyekeztem is mindig a tőlem telhető legjobbat adni, ettől függetlenül minden szándékom ellenére, sajnos naponta követek el hibákat.

Sok mindent kaptam útravalóul a batyumban, a gyermeknevelésre vonatkozóan talán a legmaradandóbb az volt, amikor édesapám azt mondta: „a gyermeknek nagyon fontos az állandóság és a biztonság.” És nagyon sok mindent lehetne még itt sorolni, de e néhány sor most nem egy komplex, mindent le-és átfedő gyermekneveléses írás kíván lenni, csak egy szelet csupán. Bátorítás, biztatás azoknak az anyukáknak, apukáknak, aki tán erejüket meghaladó módon tesznek mindent, s néha reménytelen harcnak érzik minden tettüket, vagy folyamatos körtáncnak látják életüket a hiányok a hibázások felett.

Gyakorló édesanyaként úgy látom, az nem kérdés, hogy lesz-e nehézség, feleslegesen kimondott szó, indulat, kiabálás, kétségbeesés, csüggedés…stb, hanem az a kérdés, hogyan lépünk túl ezeken, s mit tehetünk, hogy mind inkább szűnjenek életünkből.
Azt látom, hogy a kulcs (az egyik) a kommunikáció. Az, hogy miként értjük a másik szavát, hogyan reagálunk, mit és hogyan válaszolunk, meghatározza az életünket. S ha megváltoztatjuk a beszédünket, megváltozik a világ körülöttünk.

A lenagyobb akadály két ember között, hogy én értek valamit, s ő is ért valamit. Amíg nem tanulunk meg a másik szemüvegével, az ő kontextusába helyezkedve szemlélődni, addig szűk a perspektíva, sok aggodalom, szorongás, feszültség emészthet. Ha látjuk a fókuszváltás eredményeképpen a másik szemüvegével is az adott dolgot, sokkal szebb reményeink lehetnek, nagyobb eséllyel kerülhetjük el a félreértéseket, a helytelen én-diagnózisokat.

Számtalan példát tudnék mondani, az egyik legszemléletesebb: „Egy kisfiú nagyon eleven volt az iskolában, s a tanító néni eszköztára szűkültével azt mondta: ’Ha továbbra is beszélgetsz a padtársaddal, elültetlek.’ Lássatok csodát, a kisfiú innentől kezdve megszeppent, és hosszú időre elcsendesedett. Míg nem hetekkel később derült ki a pedagógus számára, hogy a kisgyermek szülei kertészek. Mit érezhetett a tanító néni, amikor leesett neki, hogy a kisfiú rettegett, hogy cserépbe ültetik? És min mehetett végig a kisdiák?”

Naponta történnek „ilyen” félreértések kapcsolatainkban: a munkahelyen, a házaspárok közt a szülő-gyermek kapcsolatban, a barátok közt. És társul még hozzá a rohanó világ, a sürgős és fontos intézni valók sora, és sajnos alig marad idő a minőségi együttlétre, tartalmas beszélgetésekre. Nem ritka, hogy a nagyon siető világban csak a legszükségesebbeket intézzük el, mondjuk ki a másik számára, és sajnos, ezek nem mindig építők.

Hány csalódott, könnyeit törölgető embert láttam már, amikor elmagyarázhattam, hogy a másik nem azt gondolja rólad, csak egy szűk keresztmetszetét látod. Igen. Mert az emberi természet eredendően arra áll, hogy a negatívat, a rosszat szólja. Erre van idő. S az a nagy igazság, hogy ezek a negatívumok sebeket ejtenek rajtunk, s ha sokat halljuk, el is hisszük.

„Gyerünk már! Nem igaz, hogy ilyen béna vagy! Oh, te hülye! Szerencsétlen! Annyira gáz vagy! idióta! Köcsög! Ismerős valamelyik? Ha csak erre van időnk, hogy elmondjuk, akkor ezt teszi meg énállapottá a másik. Ja, hogy mi gondolunk a másikról jót is? Akkor azt miért nem mondjuk el? Honnan tudja meg a másik, hogy szépnek, okosnak, értékesnek nagyszerűnek, pótolhatatlannak tartjuk, ha nem szóljuk? Avagy az magától értetődő? A helyzet az, hogy ha nem mondjuk el, nem tudja férjünk, felségünk, gyermekünk.

Kettős a feladatunk: nevelni kell, s van, hogy ez nem tetszik. Mindig is lesz a szülő és gyermek között generációs szakadék. De a nagy igazságot nem szabad feledni: „jóvá még nem szidtak senkit, csak jóvá szerettek.”

Már álmodozó kisgyermekként is tudtam, nagyon sokat szeretném dicsérni gyermekeimet. Ez a legelső gyermekünknél annyira jól sikerült, hogy magát tapsolva indult el első lépteikor, így egyensúlyozott.

Azóta kegyelemből, tapasztalatból azt is megértettem, hogy amilyen dal megy a fejünkben, azt szóljuk: magunkról, s a másikról is. Nem a fülünkkel, hanem a szívünkkel hallunk, értünk. Nem a körülményeink határozzák meg, bátorítóak, édesek-e a szavaink, hanem az, hogy mi, ki a szívünk ura. A gondolataink meghatározzák szavainkat, a szavaink a jellemünket, az pedig a sorsunkat.

Ha csak úgy önfeledten elgondolkozol, meredsz magad elé, akkor szoktál dúdolni? Milyen a dalod? Vagy nem is dal az már? Esetleg duzzogsz? Mindig elégedetlen a szád gyümölcse? Amiyen dal megy a fejünkben, amit szólunk, azok vagyunk mi, akként definiáljuk magunkat. Érdemes a duzzogó, lázadó „A” oldalról az értékes „B” oldalt betenni.

Hibázhatunk, lehetnek hiányaink, ahogy az elején írtam, de sokat tehetünk gyermekeinkért, egymásért szép apró tyúklépésekben előre. Megértettem, s látom fantasztikus, jó illatú gyümölcseit a kedves beszédnek, a jó dalnak.
S ahogy tanultam, fontos a keret, az állandóság. Az este nálunk mindig ilyen sorrendben történik: vacsora, fürdés, mese majd következik az imádság.

A fent leírtak okán ma már még tudatosabban törekszem a helyes gondolatok átdására, minden pillanatban. Nem kérdés, hogy türelmesen elmagyarázom a szükségeseket, az „újszülöttnek” megtanítjuk a világ új dolgait, s bár spontánnak tűnik, de sok „tanmesét” mondok napközben tudatosan, azzal teljen a feje, s lett egy új szokásunk este: egy nagyon fontos rituálénk az imádáság után.

Minden este szembe leülök a kislányom ágyára, megfogom a két kis kezét, és mélyen egymás szemébe nézünk. Minden este izgatottan várja, s ragyog atekintete, határtalan boldogság lesz úrrá rajta, mert tudja, mi következik. Izgatott és boldog. Az igazbeszéd mondóka. Minden este elmondom neki:

„Jézus szeret téged!
Fontos vagy!
Ügyes vagy!
Aranyos vagy!
Meg tudod oldani!
Annak örülünk, ami van, nem azon kesergünk, ami nincs.
Mindent megteszünk, ami tőlünk telik.
Meg tudunk bocsátani.
Nagyon szeretlek!”

Saját találmány: igazbeszéd mondóka.

S a tapsztalatok? Amikor először elmondtam Johannának, akkor elérzékenyülve rám nézett, s azt mondta: „Nagyon köszönöm, hogy ezt mondod nekem, Édesanya.” S azóta? Csodálatos megtapasztalásom, hogy az élet aktuális helyzeteiben alkalmazza: amikor szívtuk az orrát, összeszorította kis kezét, s magától mondta: ’meg tudom oldani’.
És minden este ő is elmondja nekem az ő igazbeszéd mondókáját. A nap egyik fénypontja, határtalan boldogság.

És mi a ti igazbeszéd mondókátok? Érdemes személyre szabottan elkészíteni!

A probléma problémát szül. A megoldás megoldást.
Akit szerencsétlen hülye gyereknek hívnak, elhiszi, s azzá lesz. Isten kegyelméből ebből is van gyógyulás, hiszem, de a kialakult hiedelmeket sokkal nehezebb átkódolni. Tegyük hát a jót!
Amit eszünk, azzá leszünk. Amit hallunk, azt fogjuk szólni.

Dicsérjünk, bátorítsunk, ha hibázunk, álljunk fel, s haladjunk tovább, tegyük be a cd-nk életető, kellemes hangú, jó oldalát!

Hogyan álljunk fel, menjünk tovább, amikor létezni is nehéz a csalódástól, keserűségtől? Egyetlen módját ismerem: azt, ami az én igazbeszéd mondókám alapja is: Isten rám vonatkozó igazságait, ígéreteit hiszem el, s nem a másoktól kapott, negatív címkéket. Nehéz? Lehet, de Isten úgy tudja áldásait megsokasítani, ha gondolatainkat, szavainkat összhangba hozzuk az Övéivel!