Megint csak összegyűlt egy csokorra való gyerekszáj, íme:

1. Délutáni dilemmám félhangosan.
-„ Aludjak egyet, vagy vizsgára tanuljak?” – miközben már kezemben a könyvvel huppantam le az ágyamra.
Költői kérdésemre legnagyobb meglepetésemre válasz is érkezett, mégpedig egyik kamaszgyermekem szobájából:
- „Édesanya, pótvizsga van, pótalvás viszont nincs.”
- Milyen tapasztalt gyermek –gondoltam.

2. Aki követi a bejegyzéseimet, láthatta, hogy fiaim nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy Johanna mielőbb minél szélesebb ismeretre tehessen szert: a tudomány minden területéről tágítják agytekervényeit, és olyan komolysággal tanítják neki a kátékérdéseket , imádságokat, mintha holnap lenne a konfirmációja. Sok infót elraktároz, van, hogy az anód és a katód fogalmát ugyan összekeveri, de 4 évesen talán még nem olyan nagy gond, mi pedig persze jót derülünk, nem beszélve, amit írva aligha lehet átadni: az előadási módról.
A múlt héten azt tanította Csanád Johannának:
- „Honnan ismered fel bűnödet és nyomorúságodat?”- Szól a legrövidebb kátékérdés, amire a válasz, és 100adszor is kedvesen zengi babalányunk:
- „Isten törvényéből.”

Ma az istentisztelet után boldogan meséli Johanna, hogy mit tanultak, majd gyermekbibliáját örömmel lapozgatja, s Csanád olykor belekérdezett egy-egy történetbe.
- "Ez kinek a köntöse?"
- "Józsefé."
- "Honnan ismered fel?"
- "Isten törvényéből."
Ez ugyan nem a tanult kátékérdés, csak hasonlóan hangzott, így hát pedáns tanítványként a jól megtanult, jónak gondolt válasz sem késlekedik.

3. Johanna nagyon szívesen játszik doktor néniset:
- „Ki jön betegni?”
- "Mennyi a lázam? – kérdeztem aggódva."
- "Fél 10."

4. Babalányunk már nagy középsős, és már mindent egyedül intéz, de azért jön a szülői ellenőrzés, meg egyébként is mindent közöl. Egyik alkalommal hangosan tájékoztat, hogy:
- „Kész vagyok!” (Na vajon mivel?) Mire mi figyelmeztetjük, hogy:
- „Alaposan töröld ki!” Erre babalány:
- „Mi az, hogy ablakosan?”

5. Vasárnap reggeli közös kávézásnál nagy lelkesen beszélgetünk, tervezünk Nándival, s békés, de harsányra sikerült (ezek szerint) beszámolómra azt hitte Johanna, aki mellettünk rajzolgatott, hogy valamiért mérges vagyok. Erre ő:
- "Ne mondj ilyet a vőlegényednek!"
Szerintetek dőltünk a röhögéstől?

Hozzátartozik a történethez, hogy kedvenc cd-je az esküvőnk. Áhítattal, csodálattal nézi. Ezért, ha nagy lesz, pontosabban, ha felnőtt, mert már most is nagy, mindenkinél kikéri magának, ha lekislányozzák, akkor menyasszony, fodrász, hercegnő és lelkipásztor lesz.
Mit lehet erre mondani? 

Az öröm kevesek kiváltsága, pedig mindenki lehetősége. Az öröm pedig nem jutalom, hanem hozzáállás, választás kérdése.

Lehetősége valamennyiünknek észrevenni a napfelkeltét, a nyíló virágot, a sárguló falevelek zizegését, házastársunk új frizuráját, hálásnak lenni az élet legapróbb pillanataiért, amelyek valójában a legnagyobbak.

Aki észreveszi a fától az erdőt, megéli a pillanatot, a legapróbb részletet, a rosszban a jót, a kevésben a lehetőséget, a töredékesben a teljeset, gazdag, örömteli. Persze általában egy folyamat ennek megértése, s megélése.

Amíg sodródik az ember a világ zajával, a világ diktálta divatoknak próbál megfelelni, azoknak megfelelően viselkedni, addig sok esetben sajnos kénytelen szerepeket játszani. Pontosabban így dönt. A szerepekhez pedig álarcok, jelmezek kellenek. A jelmezeknek pedig az az egyik alapvető jellemzőjük, hogy nem a mienk, természetüknél fogva kényelmetlenek. Fárasztó lehet nem a saját ruhánkban tölteni a hétköznapokat, s amíg azzal foglalatoskodunk, hogy "szerzett", kölcsön jelmezünket igazgassuk, az örömök elszaladnak mellettünk.

Hogy hogyan gondolkodunk, mire nézünk: a problémára vagy a megoldásra, általában döntés kérdése. Beszédünket gondolataink határozzák meg, s beszédünkkel, ha akarjuk, ha nem, mindig hatással vagyunk szűkebb, tágabb környezetünkre. Beszédünket mint vetőmagot szórjuk másra, s magunkra.

Lehet, hogy olykor úgy érezzük: elég a világ zajából, a jelmezekből, a negatív gondolatokból, a pletykából, a feltételezésekből, az is lehet, hogy teljességgel besokalltunk, vagy épp magunkból van elegünk, ilyenkor nem szabad elkeseredni, feladni akkor, amikor egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzi magát az ember.

A jó hír az , hogy Isten országában van felülvetés, lehet dönteni bármikor a jó mag, az éltető gondolatok, a hála, az öröm mellett! Neveljük hát magunkat arra, hogy észre vegyük a körülöttünk lévő csodát!

Sok apró örömteli pillanatot valamennyiünknek!

Na az úgy történt, hogy évek óta nem találkoztunk, de a facebook-on hamar egymásra talál régi és új ismerős, rokon egyaránt.
Megosztunk képeket, eseményeket, lájkolgatjuk, s olykor irogatunk egymásnak privátban. Így beszélgetünk egymással, s beszélünk meg találkozót az „aktív”, a mindennapos kapcsolatainkban, s azokkal, akikkel már rég nem találkoztunk.

Nálunk a testvérség komoly dolog. Komolyan gondoljuk, ha valakinek épp Kecskemét felé van dolga ismeretségi körünkből, el ne menjen mellettünk, ugorjon be legalább egy kávéra. Sietni mindig kell, idő sosincs semmire, még a spontán találkozásokat is szervezni kell, mert agyban úgy kell dönteni, hogy arra kanyarodok, fontos nekem, időt szakítok.

Ha mindig csak rohanunk, akkor ezekre nem kerül sor. Akkor maradnak a tárgyak ilyen-olyan ünnepekkor, pedig az élmény az igazi ajándék, az az igazán maradandó.

Családommal lelkesen látogatjuk a gyülekezeti családokat, találkozunk rokonainkkal, barátainkkal, s pár éve tudatosan elkezdtük felfedezni az ősi szálakat, s meglátogatni a Ritter és a Mészáros ág anyai apai felmenőit. Többfelé jártunk már, ezeket mindig lejegyeztem, mert igazán feledhetetlen élmény valamennyiünknek.

Amikor Nándival még csak jegyben jártunk, ő Budapesten dolgozott egy gyermekotthonban, én magam még az egyetem padjait koptattam, s január 2-án olyan rosszul lett, hogy amikor már nem bírt lábra állni, mentőt kellett hívnom. 22 évesen nagyfaluban, vasárnap tehetetlenül, teli kérdéssel, kétellyel. Nándi falfehéren, verejtékezve, görnyedten. A mentő nem jött, mire még egyszer felhívtam őket, s minden bátorságomat összeszedve erélyesen elmondtam, hogy azonnal küldjék a kocsit.

A kórházban az ügyeletes orvos őrjöngve esett nekem, s kérdezte, hogy tudom-e mi az a perforált vakbélgyulladás, mert nekem leendő tanárnak ezt tudnom kell, ugyanis kedvesemnek az van hashártyagyulladással karöltve. Vörös volt a feje, és berendelte a kollegáit, s azonnal műtötték. Nagyon hosszan. Iszonyatos volt kinn a műtő előtt várni egyedül. Istennel beszéltem, s egy kedves aranyos pár időnként bíztatva rám mosolygott. Aztán szüleim is megérkeztek, akkor jó volt leengedni egy kicsit.

Szepszis állapotban volt Nándi annyira, hogy a vénáját alig találták. Az orvos azt közölte hajszálon múlt az élete, ha egyórával később érünk, nem tudtak volna segíteni. Azt is elmondta, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy felépül Nándi teljesen. Mondtam már többször: Nándi, ha beteg, akkor nem aprózza el.

Fel sem fogtam ezeket a szavakat, csak, amikor már mindenen túlvoltunk. Akkor gondoltam végig, hogy a fiatal mentős nő nem is nagyon akarta bevitetni a kórházba, nagyon erősködnöm kellett. Jó az ÚR! Kegyelmes! Mindvégig velünk volt.

Sokáig benn tartották, lassan teltek a hétköznapok. Egyedül egyetemistaként, nagyon izgultam. Mindennap mentem látogatni. S egyszer csak megjelent egy rokon, ott ült Nándi mellett. Azt mondta ő is Ritter, gyorsan elmondta a családfát, akkor nem értettem a feszültségtől, de most már igen. Erzsi jelenléte ott, akkor, abban az élethelyzetben nekem, nekünk nagyon sokat jelentett. Egy angyalként jelent meg.

Nagycsalád: mindenki sokfelé, s a fb-on „találkoztunk” újra, meg olykor lakodalmakon. De igazán jót, mélyen beszélgetni személyes találkozásokkor lehet. Meg is szerveztük, egy éve jártak itt nálunk, mi pár hónapja náluk, s természetesen megörökítettük az alkalmat. 20 év telt el a budapesti kórházasdi óta.

Mindenkinek ezer a dolga, felnőtt gyermekeik vannak, nem is akármilyen feladattal, karrierrel, de az idejüket a családra szánva voltak velünk: érdeklődve, nem sietve. Ez a legnagyobb élmény: megállni, nem rohanni, figyelni a másikra, örülni egymásnak. Amikor előkerültek az albumok, „echte” sváb történeteket mesélt Erzsi a felmenőkről, s a családi sztorikat azóta is emlegetik a fiaink. Ezeket ők is viszik tovább: nagypapa hogy tréfálta meg a mamát… S olyan jól eső érzés, zene füleimnek, ahogy mesélés közben a magyart sváb akcentussal színesítik, vagy teljes természetességgel németre váltanak.

Felejthetetlen alkalmak, találkozások ezek.

Szervezzük az újfelfedezéseket, találkozásokat, hála az Úrnak nagyon nagy mind a kettőnk családja minden irányban! Dicsőség Neki mindenért!

„Édesanya, de durva, és milyen érdekes lenne, ha Sámuel élne, akkor mind a négyen más fokú intézménybe járnánk: óvodába, áltsuliba, gimibe és egyetemre - állapította meg egyik gyermekünk egy szeptember eleji reggelen, amikor is a nagy nyári szabadság után ráeszméltek, hogy most valami régi új következik.

Sámuel fiunk része a mindennapjainknak: beszélünk róla, megemlítjük, teljes természetességgel kezeljük. A maga helyén, a lelkünkben, közöttünk él. Tudjuk, hol van, néha elképzeljük a kis arcocskáját s aranylakását, ahova költözött. Beszélünk róla, ahogy szeretett nagyszülőkről, már előre hazament szeretteinkről szoktunk. Sokan kérdezték, hogy megy ez nektek? Nem megterhelő? Nem tép fel sebeket?

Gondolkodtam, kell-e erről írnom? A hozzám érkező kérdésekből, levelekből úgy értettem meg, talán nincs elegendő írás e témában, s nemhogy egy cikk, egy könyv is kevés lenne. Ha tévedek, szóljatok!

Ma a koraszülöttek, halvaszületettek világnapja van. Arra indult a lelkem, hogy Sámuelre emlékezzem, s nem kellett sokat hezitálnom, ma is kaptam egy hasonló sorsú anyuka tollából egy érdeklődő, könnyes email-t arról, hogyan tudunk túl lenni e szörnyűségen, s nem hogy túllenni, hanem derűsen, boldogan élni.

Vannak témák, amik különös érzéseket, indulatokat váltanak ki. Mivel sok mindent láttam, sok mindent éltem meg, empátiám aktív terápia alatt van folyamatosan: megértem. Mindig vannak, akik kerülik e témát, vagy legyintenek rá, mondván: ’minden nő átesik valami ilyesmin’ - valószínű, ez nem az ő bejegyzésük lesz, vagy éppen igen(?), ám kérek előre minden jó érzésű embert, hogy csak építő, megértő, érdeklődő hozzászólást írjon.

Akkor folytatom a reakciókkal: van, aki mélyen együtt érez, van, akit szinte csodálattal tölt el, hogy lehet egy ilyen szülést ép ésszel kibírni, s utána még reménységgel, hittel élni, s van, aki flegmán, szinte lesajnálón vállat ránt mondván: ’nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, sokakkal megesik, tovább lépnek és kész.’ Vagy csak nonverbálisan üzeni.

A magánéletemben megtapasztalt reakciókból, a lelkigondozásokból s a munkámban egyaránt azonban úgy látom, hogy a vállrándítás csak egy álca, egy menekülés, meg nem fogalmazott érzések, ki nem mondott szavak csokra. Menekülés a tükör, a valóság elől.

A halva szülés utáni leggyakoribb kéretlen tanácsokból néhány teljesség nélkül: miért emlegeted? Nem kell róla beszélni!; Hamarosan felépülsz, és majd lesz másik; Dobd ki az összes papírt, leletet, babanaplót, ne is lásd! – ezek a tanácsok, jól tudom, mind óvó, féltő szeretetből érkeztek, mert szerettek, s mert jót akartak nekem. Úgy gondolták, ha mindent eltakarítunk, félrerakunk, akkor majd nem lesz. De kérem, a baba a takaró alatt is létezik, élve vagy halva. Ő van.

Ha a dolgok így működnének, akkor csak félre kellene tenni egy haragot, egy megcsalást, egy, egy, egy...és kész, nincs. Nem kellenének segítők, pszichológusok, nem kellene senki. De ezek a dolgok nem így működnek. Az emberi lélek egy tökéletesen megalkotott csoda.

Nem tudok általános receptet, azt tudom, mi hogyan éltük meg a szülés menetét, hogyan zokogtunk, hogyan imádkoztunk, s hogyan épültünk fel. A magunk útját tudom elmondani:

33éves lettem, s azt gondoltam a krisztusi évem lesz a legszebb, csodás évnek néztem elébe, telve reménységgel. Nem így történt. A remésnység megvolt, a szépség kevésbé. Eddigi 43 évemnek fizikálisan s lelkileg egyszerre a legnehezebb éve volt, miközben ma már tudom, hogy a legtöbbet is szinte ezekben a hónapokban épültem. Micsoda ambivalencia!

2008 húsvétján tudtuk meg a nagyszerű hírt, hagy nagycsalád leszünk. Az ekkor 7 éves Bálint és 5 éves Csanád különösen nagyon boldogok voltak, hisz 1,5 évig kitartóan minden este imádkoztak kistestvér érkezéséért. November 23-ra vártuk, de június 27-én a 20. héten halva született.

Ritter Sámuel összetett karokkal, lábakkal halva született egy vesetálra, természetes úton. Két korábbi császármetszés után nagyon izgatott orvoscsapatot láttam magam mellett, s amikor engem nyugtattak, valójában magukat is. Mondták, hogy feleannyi oxitoxint adagolhatnak csak, nehogy szétrepedjen a méhem. Felkészítettek, hogy az ilyen gyermekek, mivel nincs bennük élet, nem segítik a szülést, lehet, hogy több napig eltart majd, s hogy akkor reggel felmegyek a szülőszobára, s ha nem születik meg estére, másnap kezdjük elölről.

Erre készítettek, nagyon fájt, hasogatott a lélek terhe, de nem nagyon sírtam, mert szerettem volna, ha Nándi tudja tartani a frontot a fiúkkal. Alapesetben is nehéz egy ilyen helyzet, de úgy még inkább emberpróbáló, hogy neki folyamatos rosszullétei voltak, egy hétig a kardiológia intenzív részén feküdt infarktus gyanúval, de stabilizálták, s a következő vizsgálatig még volt egy hónap. Mivel azonban ekkor még nem tudtuk, amit egy hónap múlva igen, hogy másfél hónapig mikroinfarktus-sorozata volt, s két artériája 90 és 95%-ban elzáródott, nem szerettem volna pluszban terhelni. Csak amikor elment sírtam olyan igazán mélyről, lentről a gyomromból, vagy még annál is lejjebbről szakadt fel.

S mindvégig velünk volt az ÚR. Ő a titok, Ő a gyógyszer, Ő a megoldás. Adott erőt, Lelke által vigasztalást, együttérző testvéreket bátorításul s világos látást a gyógyulásra.

Számomra nagyon hiteles emberek közül is néhányan ilyen „jó” tanácsokkal láttak el: „nekünk is volt hasonló, lépjetek túl. Ennyi.” Komolyan, mintha leforráztak volna.
Ehhez képest mi egészen másként cselekedtünk, mindenben. S hiszem, az Úr vezetett, szabadított fel a nagyon mélyből egy ismét szabad életre. S azt is tudom, mindenkinek más az útja: van, aki egy tenyérnyi vértől is elvetél, van, aki lavornyitól sem.  

De a túlzott diszkréció, a szőnyeg alá söprés nem látszik jó orvosnak. Akik így tettek, a legtöbbnél folyton belobbanó, be nem gyógyult, felszakadó sebeket látok, benzinre lobbanó tüzeket.

Seb vagy heg, nagyon nem mindegy.

Marad heg, de a heg nem lobban be, esetleg egy frontra érzékenyebb, de nem eleven, hanem begyógyult.

Azon a júniusi héten szerdán még nagy hasam volt, megindult a tejem, péntekre pedig más megszületett kisfiunk. Előbb, élettelenül. Mindenkinek más az útja. Én koraszülött vagyok, igaz, 7 hónaposan, de megtarttattam. Nincs egységes recept, nem látjuk a terítő hátulját. De azt biztosan tudom, hogy Isten nem személyválogató, s hogy mindannyiunkkal terve van, egyedi terve. Nem feltétlen kell érteni, csak beleállni az Ő akaratába.

Hogy lehetne félrerakni, csak úgy? Az egyenes közlésben hiszek verbálisan és érzelmileg is. Nagyon sok felesleges plusz tehertől, fájdalomtól, keserves félreértéstől szabadulhatnánk meg, ha azt értenénk, amit mondanak, s ha nem értjük, visszakérdeznénk. Azt közölnénk érzelmileg, amit érzünk. S őszinték mernénk lenni magunkkal, mernénk gyógyulni, előre s felfelé nézni. Hiszek abban is, hogy vannak helyzetek, amikor el kell hordozni dolgokat, s nem feltétlen kell a külvilágnak tudni róla, Krisztus előtt némán, elrendezni. Helyzettől, eseménytől, történéstől függ.

A kórházban az ígért több nap helyett fél nap alatt már lezajlott minden: vajúdás, szülés, ijesztő mennyiségű, a normálisnál jóval több elfolyt vér, altatás, varrás. S a folyósón végig az abortuszra várók ültek, míg én ébredeztem. Fordítva láttam a világot, mert feküdtem, s forgott minden, ők nem akarták, elvetették, én szerettem volna, s nem lehetett. Pénteken délután 3-ra mindenen túl. Az időpont szimbolikus volt nekem. Sok szenvedés, s egy pillanatra ’meghaltam’, kiterülve a kórházi ágyamon, üresen, sírva, mégis szeretve. Tudtam, hogy Isten szeret, hogy neki ez pont olyan nehéz, tudtam, mert megtapasztaltam, hogy Ő nem hagy cserben, s a könny majd felszárad, és virág nyílik.

Hazamentünk. Nem találtam a helyem, kongott minden. Tudtam, nem akarom úgy csinálni, mint mások, mert láttam, nem gyógyultak. Két napig sírtam, volt egy dal egy kismadárról, aki szabadon szállt, unhatatlanszor hallgattam meg, s akárhányszor újra hallgattam, megannyi alkalommal kiszakadt egy újabb fájdalom a lelkemből, s a dallal együtt elszállt. És ez így ment két napig. Non stop, imádásggal, hangos beszélgetésben az Úrral. A fiúkat elvitték a sógoromék a nagyszülőkhöz, kérés nélkül. Nagyon hálás vagyok ezért. Kellett, hogy ketten legyünk hármasban : az Úrral, csendben, s négyesben emlékezve.

Több ruhácskát, ajándékot kapott már, hisz sokan várták velünk a kicsi fiút. Összepakoltam egy nagy dobozba, s megbeszéltük, hogy eltemetjük. Jelképesen, s mégis valóságosan. Nándi faragott egy kopjafát, szépen lefestette, ő dal helyett így festette ki magából a fájdalmának egy részét. És a kertünkben eltemettük: „Hadd menjek Istenem, mindig feléd, fájdalmak útjain, mindig feléd…” Feketében, inkább ünneplőben voltunk e napon, s a halála utáni 1-2 napon. Nálunk a családban megegyezés, hogy nem a fekete ruhában, hanem a szívünkben gyászolunk, s így ezért tartott nekünk a más öltözet 1-2 napig. Akinél más a szokás, tegyen akként, mert ez fontos része a gyógyulásnak.

Mindent az Úr elé vittünk. Nem voltak miértek bennünk, vádlás, harag. Elvette az Úr. Az első vérzésnél sajdult fel belőlem egy önkéntelen jajgató miért, s utána vittek magával az események. Felfogni is alig lehetett, nemhogy kérdezni.

A temetés mindenkinek nagyon nehéz volt. De mérföldkő valamennyiünk életében, hitében. Sokan azon is meglepődnek, miért neveztük el Sámuelt egyáltalán. Én meg azon vagyok meglepődve, miért nem? Mese vagy valóság a létünk, a hitünk? Ha valóság, akkor nem lehet nem elnevezni!? A gyerek a takaró alatt is gyerek. És halva is.

Mérföldkő volt, mert a helyére került Sámuel, nem tartottuk őt a lakásban, viszont az ő lénye nem egy kiradírozott valamicske, hanem test és valóság, aki hazaköltözött. Nagyon sokat beszélgettünk a fiúkkal, akiknek változó reakcióik voltak, de kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek a vezetéséért, azért, hogy rengeteg időt rájuk szánva átbeszéltük. Őszintén elmondta az egyikük azonnali reakcióként, hogy soha többet nem imádkozik, hisz Isten megadta kérését, majd elvette. Mondhatom, szépen elmagyarázva, hogy Isten utai nem a mi utaink, valamint, hogy bár nem értjük a körülöttünk zajló eseményeket, de biztosak lehetünk abban, hogy minden a Teremtő tudtával, de nem az Ő akaratából történik feltétlen, de az biztos, hogy minden az istenszeretők javára fordítódik. Mindezt az ő nyelvükön. És hála az Úrnak, pár nap múlva újra , gyermeki hittel a fiúkkal közösin is imádkoztunk. 

Így lehetséges az, egyet hadd említsek a sok közül, hogy amikor első osztályban le kellett rajzolni a családot, Csanád lerajzolt négyünket, s egy kisbabácskát a felhők felett, s csacsogva beszélt róla, s nem az ő, hanem áldott életű tanító nénije szeme volt könnyes.

Mi az út? Mi a gyógyulás? Az Úr ereje. Elhinni, amit mond, amit ígér igéjében naponta, s nekünk személyre szabva. Azt ígérte nekünk, hogy: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.” (Jer.29,11-12) És azt is ígérte, hogy áldást parancsol mellénk.

Elhinni a kínok, a látható borzalom, a kongó fizikai üresség, a felborult testi egészség ellenére, amit ígér, s ráállni az igére, ígéretre. Imádkozni, sírni, meggyászolni, kibeszélni, ha nem megy családon belül, hozzáértő vagy hasonló élethelyzetet megélt emberrel beszélni. A ’kibeszélni’-ben benne foglaltatik, hogy minden miért, kétség, harag…hangozzék el, ürüljön ki a lelkünk idetartozó tartálya, s azt is elfogadni, ha nincs válasz. Akkor is, HA NINCS VÁLASZ. Sokszor, sokakat az emészt fel, hogy a miérteket akarják tudni. Mondhatom, nem visz előre. A lényeg, hogy van ígéret, van előre, van reménység, van út, mert Ő maga KRISZTUS! S ha mindent kisírtunk, kimondtunk, kiimádkoztunk, eltemettük, akkor pontot kell tenni. Pontot, s nem vesszőt. De csak akkor, ha már nincs semmilyen ’ja, csak egy utolsó kérdés’.

S ha pont van, jöhet az ígéretre való ráállás, az élet újbóli felépítése, a tej elapasztása, visszamenni a munkahelyre, ahonnan már elköszöntem, sírni a wc-ben, s a babahintőpor illatára gondolni, s mégis a dolgozatjavítás maradt. Ez is a gyógyulás része volt. De fontos gyógyulás. A kérdések a kételyek ki voltak takarítva, s nem múltra építkeztünk. Nem a problémát néztük, hanem a megoldásra tekintettünk.

Ma is lóg egy kismadár a nappalink lámpáján, nem véletlen. Ha ránézünk, mindannyiunkat drága kisfiunkra, Sámuelre emlékeztet.

Sámuel egy percet nem lélegzett ebben a földi létben, de sokszor annyit evangelizált. Van értelme az ő életének, ahogy mindenkiének, sokak segítségére lehetett.

Sokan mondják, tudom, de, de , de... Ida erős. Igen, de én ezt választottam, s látható, mennyire nem egyszerű, látható a gyengeségem, s az is, hogy az igazi erőm az Úr ereje. Megtörten erősnek lenni. Megtörtnek lenni a fájdalomtól, erősnek lenni az Úr erejéből. Elhiszem, mert Benne még nem csalódtam, de láttam sokakat, akik teljesen más területen, életük nehéz pontján az áldozatszerepben, a sajnálatban ragadtak. Szeretném, ha itt ezen a ponton is érthető lenne, ez nem ítélet, ez egy tapasztalat, s olyan, amiről azt láttam, nem vezet sehova, sőt, csak nehezít mindent. Nem valaki vagy valami ellen írom, hisz látható, benne voltam, benne vagyok, hanem valamiért. A miértek nem vezetnek sehova, pontosabban csak a káoszba, félelmekbe, bizonytalanságba.

Azt látom, hogy csak az érti a földi életet, aki érti a halált. Akkor nincsenek miértek, vagy kevesebb, s elfogadható a válasz.

Ad, nem ad, megtart, vagy hazahív, az ÚR titka. De hiszem, hogy annyit, s azt ad meg nekünk, amivel közelebb maradunk mellette.

Micsoda paradoxon 3 élő gyermeket szülni császárral, s egyet pedig természetes úton, aki az égbe ment rögtön.

S lehet kétségeskedni, ilyenkor hallani ilyet is, hogy tényleg túl vagyunk-e rajta, meg hogy könnyű nekünkj, mert kaptuk Johannát. Igen, ez csodálatos ajándékozó szeretete, felfoghatatlan kegyelme az Úrnak, de az előbbi sorok azokról az időkről beszélnek, amikor még nem tudtuk, hogy tényleg kapunk-e még kisbabát vágyaink szerint, azt tudtuk, s elhittük, hogy megáld, s jóra fordítja sorsunkat.

A sorrend nem mindegy. A csodát, ami ma a miénk lehet, sok mélység, gyötrődés, imádság előzte meg. S ma is vannak más jellegű nehézségeink. Ha jó a fókusz, tiszta a képernyő. S olyan imádáság is, amiben teljes nyugalommal, olykor könnyekkel, mi van, ha vágyaink nem valósulnak meg, az Úrra bíztuk jövőnket, kértünk babát, de mindig elmondtuk, hogy elfogadjuk, ha Ő másként gondolja. S mertem olyat is kérni, hogy ha lehet, ha kijártam már az osztályt, akkor ezt még egyszer ne kelljen átélnem. Mertem azt kérni, hogy akkor adjon, ha még egy szülésen így nem kell átesnem. Ő azt felelte: „meghallgattalak, s azt is mondta, tervem van veled, s tudod, az aranyat megpróbálják.” Több igében kaptam mindezt. Forró volt a kemence.

Az ige, a hit, a reménység, KRISZTUS, a család, a testvérek, a folyamat, amit leírtam, voltak a gyógyulás.

Lehet, hogy néhányaknak a témán túl is felkavaró az írásom, mert kérdésként adódik, hogy akkor az abortuszos babákról is mint életről gondolkodom? Igen, természetesen. Ők is megteremttettek. Nem mondhatok mást hitem szerint. De pont erre alapozva azt is tudom, hogy Isten a bűnbánó embernek megbocsát, s hogy végtelenül kegyelmes! El kell hinni! Van recept: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéjéből.

Azon babák emlékére, akik Sámuelhez hasonlóan születtek, s nem éltek, s mégis éltetnek, írtam e sorokat. Rájuk emlékezünk ma. Kívánom, hogy lehessen az ő léte, a mi történetünk sokaknak bizonyság, hogy van gyógyulás, van reménység, van megtörten is örömteli élet.

Sámuel idén 10 éves, otthon, Isten másik tenyerében. 

(Fotó forrás: inetrnet)

A történet lejegyezve bővebben: Ritter Ida: Nagyobb Ő * Értékmoazik kötetében. A könyvről bővebben: itt, bele is lapozhat:itt, a kötet megvásárolható: itt.