Mi az érték?
Az advent szó azt jelenti: eljövetel, vagy az adventus azt jelenti: aki eljön. Bod Péter, a 18. század tudós prédikátora, erdélyi magyarigeni lelkipásztor az adventtel kapcsolatos legfontosabb bibliai tanítást így foglalta össze: "A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa vagyon. Először, midőn testben megjelent. Másodszor, midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. Harmadszor, midőn halála óráján elmegyen az emberhez, és negyedszer, midőn eljön ítéletre."
A fenti sorokkal és e lenti értékes történettel kívánok minden kedves blogolvasómnak és blogkövetőmnek áldott, tartalmas, csendes adventet!
Egy asszony, amikor a hegyekben sétálgatott, a folyóban talált egy különlegesen szép követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt. Az asszony kinyitotta csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas észrevette a drágakövet, és kérte, adja neki. A nő habozás nélkül neki adta. A vándor örvendezve jószerencséjének tovább állt. Tudta, hogy a kő olyan értékes, hogy hátra levő életében soha nem kell szükséget szenvednie. Ám néhány nap múlva visszatért az asszonyhoz és visszaadta a követ. Gondolkoztam, mondta. - jól tudom milyen drága e kő , de visszaadom, abban a reményben, hogy valami értékesebbet kapok tőled. Add nekem, kérlek azt a részed, ami képessé tett arra , hogy nekem add a követ! (ismeretlen szerző)
Panasz vagy hála?
A héten több előadást is tartottam, valamennyinek a témája a mindenki által vágyott boldog, harmonikus élet, s ennek pillérei közül néhány: a változás, a fókuszváltás.
Kérdeztem többek között: mi lenne, ha:
- aki szembe jön velünk az idétlen frizurájával, nem azonnal leszólnánk, hanem látnánk, hogy a szeretetért „más”.;
- ha a szomszédtól kapott száraz, nem a mi ízlésünk szerint való sütit nem leszólnánk, hanem a tárgyon túl a szándékot néznénk;
- ha a kollegánkat, aki mellesleg állítólag a barátunk, a harmadikkal nem kibeszélnénk, hanem neki mondanánk, ha neki nem, akkor meg minek;
- ha nem róla, hanem vele beszélnénk;
- ha tudnánk eleve a jót feltételezni, függetlenül attól, hogy a másik mit gondol;
- ha tudnánk hinni, hogy a rossznak is vége szakad egykor, felesleges totálisan kiborulni, egészségkárosítóan aggodalmaskodni?
És tényleg, de tényleg nem gondolnánk semmit, miután letettük a telefont, becsuktuk az ajtót. Mi lenne?
A sor hosszan folytatható (Bármi testi hiba, rossz szokás...behelyettesíthető.) Mi történne?
Ilyeneket hallottam nagy sóhajtások után:
- A szokásos. „Igen, de…”- itt azonban megálltak, hisz aki az alkalmaimra jön tudja, hogy nagy ellenharcosa vagyok az „igen, de…” típusú mondatoknak.
- "Jobb lenne a világ."
- "De hát nem így vagyunk kódolva."
Miért nem?
Igen, ott, eredendően nagyon elszúrtunk valamit, ne legyen illúziónk, mi is elszúrtuk volna, nem csak Ádám és Éva, ne mutogassunk; s mióta az ember „háttal születik Istennek”, eleve a rosszra áll a szája. Mit a szája? A szív teljességéből szól a száj: amit mondunk, teszünk, a gondolatainkból indul útnak.
Tudatos figyelem, tudatos fegyelem: mit szólunk: építünk vagy rombolunk? Élet és halál van a nyelv hatalmában: a szó veszélyes fegyver – mondták, énekelték ezt már sokan sokféleképpen. Lehet a szavakkal, a bátorítással, a kedvességgel, a dicsérettel éltetni, s a folyamatos kritikával, megbélyegzéssel, negativizmussal megbénítani, ölni.
S a vetés és aratás törvénye itt is igaz: amit vetünk, azt aratjuk; mind a magunk, mind a környezetünk életében. Barátaink, gyermekeink, családunk beszéde, viselkedése függ a mienktől, mert amit „eszünk”, azzá leszünk. Amivel megtöltjük elménket, azt szórjuk szét vetőmagként. A vetés, ha jól gondozták, öntözték, a tapasztalat szerint mindig sokszor annyit hoz. Márpedig mi naponta beszélünk, locsolunk szavainkkal. Lágyan szórjuk a vizet, hogy a kókadozó kisvirág magához tér, vagy nyakon lódítjuk egy vödör jó hideg, bár éltető vízzel, de jó magasról, hogy minden ép szála a virágnak letörik? A hogyanon sok múlik, nagyon sok.
Az a jó hír tehát, hogy jó vetés esetén is többször annyit, azaz, duplán terem, a rossz pedig az, hogy rossz vetés, a rossz minta esetén is. Azonban az a csodálatos mindent felülíró örömhír: hogy Isten országában van felülvetés, azaz, bármikor lehet úgy dönteni, hogy jót szólunk. Jól csináljuk: nem a test cselekedetei szerint, hanem megújulva, megújítva elménket: a jóra fókuszálva.
Isten azt kéri, tegyük meg a mi részünket, Ő megadja a többit, ráadásul duplán! A múlt, a váltás olykor nagyon nehéz lehet, de ha tényleg szeretnénk a változást, tegyük meg hittel az első lépcsőt felfelé!
Lehetne a múlton rágódni, vélt vagy valós sérelmeket felemlegetni, nyilvánvaló igazunk is lehet. És? Ha ezt hajtogatjuk naponta, de a hétköznapjaink örömtelenek az életünk romokban, akkor mit ér? Mert az az erős, az a hatalmas, aki győz? Akár szájkaratéban is? Igen, ezt súgja ma a világ, ezt a hazugságot, ám a fenti példákon is láttuk, a jó visz előre, a remény, az öröm, a bátorítás, a felfelé nézés szül örömet, életet.
S ettől még naponta , hetente vannak, lehetnek nehezek, sírások, fájdalmak, „hó és halál”.
Amikor fókuszváltásról beszélünk, s örömteli mindennapokról, akkor az nem azt jelenti, hogy emberi érzéseink, elvárásaink szerint mindig minden jó lesz. Na azt biztosan nem jelenti.
Azt viszont igen,
- hogy a hálára néz a szívünk, megpróbáljuk mindenben, egyszerűen mindenben a legparányibb jót észrevenni. S megelevenedik a lelkünk, kivirul az életünk.
- hogy nem kell elhinni a hazugságot, hogy a rossz már nem lehet jó. Isten azt ígéri, ő a romból várost tud építeni. Kérdezed: hogyan? Az az ő dolga. Az Istent szeretőknek minden a javára dolgozik. Külön, külön nem finom a liszt, a sütőpor, a nyers tojás, hanem kifejezetten íztelen, rossz, de egybegyúrva csodás remekművek, ízletes finomságok sülhetnek. Hagyjuk, hogy Isten legyen a főszakács az életünkben, ne mondjuk le már tegnap a változás lehetőségéről!
Amikor nehéz a jóra nézni, a jót beszélni, akkor is érdemes erre gondolni. Mert bár még nem találkoztam olyannal, aki ne szeretné, hogy róla mindig jót mondjanak, de sok megjegyzést, pletykát hallottam már. Isten hív arra, hogy ebben is újuljunk meg!
Hiszem , és tapasztalom, hogy „Az örvendező szív megszépíti az arcot, a bánatos szív pedig összetöri a lelket.” (Péld.15,13) "A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe." (Péld.15,15)
Készíthetünk fotót fotóshoppal, de az igazi fotó rólunk a beszédünk, a viselkedésünk, a tekintetünk, a tetteink. Ezek jobbá tehetik a világot!
Mi lenne, ha egyszerűen azt mondanád,
- amikor kicsinek érzed magad, hogy: „Képes vagyok rá!”
- amikor lehetetlennek tűnik minden erőfeszítés, hogy „Nem adom fel!”
- amikor megolvadt a méregdrága edényed teteje, hogy „Nem baj, lesz nap, amikor sírva emlékszem ennek a grillparinak a hangulatára, a már nem élőkre, s pont e megcsúnyult tál emlékeztet!”
- amikor ki vagy bukva a napi teendőktől, a munka terhétől, a gyerekek nyafogásától, „De jó, egyszer ennek a napnak is lesz vége!”
- amikor tengernyi a mosogatnivaló: „Vannak poharaink.”
- amikor várni kell az orvosra, hogy "Éppen életet ment, gyógyít!"
- amikor hibázott valaki, hogy, „Milyen ügyes vagy!”
Meglátni a másikban, magunkban, egy rossz helyzetben az értéket. A szidás, a problémázás helyett legyen első gondolatunk, majd tettünk a hála, a megerősítés, a bátorítás, a dicséret, a kedvesség! S itt van folytatás: a hibát, a hiányt nem félresöpörni, hazudni se magunknak, se másnak nem kell, hanem tenni ellene, a magunk részét, de mindenkor a jót nézni, dicsérni.
Mi lenne, ha nem szidnád anyósodat, férjedet, feleségedet, főnöködet, szomszédodat, hanem a legkisebb jót észre vennéd? Igen, akár úgyis, hogy ő szajkózza a maga negatív álláspontját. Tudom, ezen a ponton már nagy lehet a zúgolódás néhányakban, azonban magamon is tapasztaltam, hogy sok a hibája a másiknak, ha bennem kevés a szeretet. És ez még azt sem jelenti, hogy nincs igazunk esetleg, azt jelenti csupán, hogy éljük a nagy igazságot, hogy jóvá szeretjük a másikat, mert jóvá még nem szidtak senkit.
Van lehetőségünk dönteni: panasz vagy hála?
Minden rossz tartogat jót, ajándékot, új utat készít. Agatha Christie mosogatás közben találta ki fejben történeteit, József a gödörtől a palotáig jutott. Neked mi a történeted?
És milyen a hozzáállásod? A gondolatod? És a szavaid? Van hálaszótárad?
Munka - állhatatosság - siker
"A kitartás az a tulajdonság, amely képessé tesz arra, hogy felálljunk, ha a földre kerülünk, egy ideiglenes kudarc ellenére is tovább haladjunk a célunk felé. Ez a tulajdonság ad bátorságot és erőt, hogy tovább próbálkozzunk minden akadály ellenére is." (Napoleon Hill)
"A maratoni futás esetében (...) nem igazán van jelentősége a startnak. A legtöbb futó csak lazán álldogálva várja az indítólövést. Az igazság az, hogy eleshetünk, hárman átléphetnek rajtunk, aztán felkelhetünk, és még mindig megnyerhetjük a versenyt. Nem annyira az elindulás számít, hanem a kitartás." (Mark Gungor)
"...a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet." (Róma 5,3-4)
Pótalvás vagy pótvizsga? Babagyerekkamaszszáj
Megint csak összegyűlt egy csokorra való gyerekszáj, íme:
1. Délutáni dilemmám félhangosan.
-„ Aludjak egyet, vagy vizsgára tanuljak?” – miközben már kezemben a könyvvel huppantam le az ágyamra.
Költői kérdésemre legnagyobb meglepetésemre válasz is érkezett, mégpedig egyik kamaszgyermekem szobájából:
- „Édesanya, pótvizsga van, pótalvás viszont nincs.”
- Milyen tapasztalt gyermek –gondoltam.
2. Aki követi a bejegyzéseimet, láthatta, hogy fiaim nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy Johanna mielőbb minél szélesebb ismeretre tehessen szert: a tudomány minden területéről tágítják agytekervényeit, és olyan komolysággal tanítják neki a kátékérdéseket , imádságokat, mintha holnap lenne a konfirmációja. Sok infót elraktároz, van, hogy az anód és a katód fogalmát ugyan összekeveri, de 4 évesen talán még nem olyan nagy gond, mi pedig persze jót derülünk, nem beszélve, amit írva aligha lehet átadni: az előadási módról.
A múlt héten azt tanította Csanád Johannának:
- „Honnan ismered fel bűnödet és nyomorúságodat?”- Szól a legrövidebb kátékérdés, amire a válasz, és 100adszor is kedvesen zengi babalányunk:
- „Isten törvényéből.”
Ma az istentisztelet után boldogan meséli Johanna, hogy mit tanultak, majd gyermekbibliáját örömmel lapozgatja, s Csanád olykor belekérdezett egy-egy történetbe.
- "Ez kinek a köntöse?"
- "Józsefé."
- "Honnan ismered fel?"
- "Isten törvényéből."
Ez ugyan nem a tanult kátékérdés, csak hasonlóan hangzott, így hát pedáns tanítványként a jól megtanult, jónak gondolt válasz sem késlekedik.
3. Johanna nagyon szívesen játszik doktor néniset:
- „Ki jön betegni?”
- "Mennyi a lázam? – kérdeztem aggódva."
- "Fél 10."
4. Babalányunk már nagy középsős, és már mindent egyedül intéz, de azért jön a szülői ellenőrzés, meg egyébként is mindent közöl. Egyik alkalommal hangosan tájékoztat, hogy:
- „Kész vagyok!” (Na vajon mivel?) Mire mi figyelmeztetjük, hogy:
- „Alaposan töröld ki!” Erre babalány:
- „Mi az, hogy ablakosan?”
5. Vasárnap reggeli közös kávézásnál nagy lelkesen beszélgetünk, tervezünk Nándival, s békés, de harsányra sikerült (ezek szerint) beszámolómra azt hitte Johanna, aki mellettünk rajzolgatott, hogy valamiért mérges vagyok. Erre ő:
- "Ne mondj ilyet a vőlegényednek!"
Szerintetek dőltünk a röhögéstől?
Hozzátartozik a történethez, hogy kedvenc cd-je az esküvőnk. Áhítattal, csodálattal nézi. Ezért, ha nagy lesz, pontosabban, ha felnőtt, mert már most is nagy, mindenkinél kikéri magának, ha lekislányozzák, akkor menyasszony, fodrász, hercegnő és lelkipásztor lesz.
Mit lehet erre mondani?
Nyári nosztalgia – reformációs gyerekszáj
A nyári szünet élményeit ugyan elkezdtem lejegyezni a blogomba, de korántsem jutottam a végére, valahol Hévíznél elakadtam. A sümegi vár után újabb erődítményeket „vettünk be”. Szlovénia főleg magyarlakta részén kirándultunk, az első állomás a lendvai vár volt, ahol egy nagyon csodálatos lepkegyűjteményt nézhettünk meg, majd pedig egy magával ragadó Chagall kiállítást. Johanna néha elfáradt, s olykor lepihent, egy igazi Chagall-angyalt hűen ábrázolva, a kispuffokra.
Az alagsorban egy modern, kortárs kiállítást tekinthettünk meg, tényleg nagyon különleges példányokkal. Jó szívvel ajánljuk a lendvai vár látogatását!
Muraszombaton már kevesebben beszélték a magyart, a kastély s annak kertje sem volt különleges, azonban az evangélikus templom egyszerűen gyönyörű: kívül-belül. S amiért épp most a reformáció ünnep előtt nosztalgiázom, annak a következő az oka:
Sétálgattunk a templomban s a környékén, mindent részletesen elraktároztunk magunkban. Távozáskor az előtérben mindenféle reformációval kapcsolatos plakát volt látható, valamint egy embernagyságú, térbeli karton kép, 3 dimenziós, Lutherről. Szólok Johannának:
- Nézd csak, ő itt Luther bácsi.
- Óh, igen Anyukám a Luthella az nagyon finom, azt nagyon szeretem. Ha hazamegyünk, sütsz majd nekünk luthellás palacsintát.
Egy újszülöttnek minden új, saját élményvilágból asszociál.
Lehetne ez a holnapi menü, igazi reformációs desszert. Nálunk, ugyan nem ez készül holnap, de a menürepertoár, legalábbis elnevezésben biztosan bővült.
Áldott emlékezést mindenkinek október 31-én, dicsérjük együtt a reformáció Istenét!
Az öröm pedig nem jutalom
Az öröm kevesek kiváltsága, pedig mindenki lehetősége. Az öröm pedig nem jutalom, hanem hozzáállás, választás kérdése.
Lehetősége valamennyiünknek észrevenni a napfelkeltét, a nyíló virágot, a sárguló falevelek zizegését, házastársunk új frizuráját, hálásnak lenni az élet legapróbb pillanataiért, amelyek valójában a legnagyobbak.
Aki észreveszi a fától az erdőt, megéli a pillanatot, a legapróbb részletet, a rosszban a jót, a kevésben a lehetőséget, a töredékesben a teljeset, gazdag, örömteli. Persze általában egy folyamat ennek megértése, s megélése.
Amíg sodródik az ember a világ zajával, a világ diktálta divatoknak próbál megfelelni, azoknak megfelelően viselkedni, addig sok esetben sajnos kénytelen szerepeket játszani. Pontosabban így dönt. A szerepekhez pedig álarcok, jelmezek kellenek. A jelmezeknek pedig az az egyik alapvető jellemzőjük, hogy nem a mienk, természetüknél fogva kényelmetlenek. Fárasztó lehet nem a saját ruhánkban tölteni a hétköznapokat, s amíg azzal foglalatoskodunk, hogy "szerzett", kölcsön jelmezünket igazgassuk, az örömök elszaladnak mellettünk.
Hogy hogyan gondolkodunk, mire nézünk: a problémára vagy a megoldásra, általában döntés kérdése. Beszédünket gondolataink határozzák meg, s beszédünkkel, ha akarjuk, ha nem, mindig hatással vagyunk szűkebb, tágabb környezetünkre. Beszédünket mint vetőmagot szórjuk másra, s magunkra.
Lehet, hogy olykor úgy érezzük: elég a világ zajából, a jelmezekből, a negatív gondolatokból, a pletykából, a feltételezésekből, az is lehet, hogy teljességgel besokalltunk, vagy épp magunkból van elegünk, ilyenkor nem szabad elkeseredni, feladni akkor, amikor egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzi magát az ember.
A jó hír az , hogy Isten országában van felülvetés, lehet dönteni bármikor a jó mag, az éltető gondolatok, a hála, az öröm mellett! Neveljük hát magunkat arra, hogy észre vegyük a körülöttünk lévő csodát!
Sok apró örömteli pillanatot valamennyiünknek!
Családfakutatás
És akkor a bátaszéki kirándulásunk úgy folytatódott, hogy az istentisztelet után meglátogattuk a Ritter-ág még a kisvárosban élő leszármazottait. Henit, akinek Nándi 2. ágon unokatestvére részletesen kikérdeztem a nagycsaládról, a családfáról, s egy képet adott elénk: íme, tőlük indul minden!
Az antik fotón középen az ősök Id. Ritter Bálint (mosolygós bajszos) és Szélik Borbála, ők férjem dédszülei. Nekik született négy gyermekük: Ritter Borbála, Ritter Erzsébet (Lizka), Ritter Bálint és Ritter Nándor (a születési sorrendet nem tudom). A fent felsorolt négy testvér közül a ’Nándor’ férjem sokat emlegetett nagypapája, ők a későbbiekben Nemesnádudvaron éltek.
Bátaszéken Ritter Borbála ága maradt, akiknek családi neve férjhez menetel után a Hermann lett. Az ő unokájuknál találkoztak most látogatásunkkor a 2. és 3. ági unokatestvérek. Nagyon jól éreztük magunkat kölcsönösen. Johanna egyből lestoppolta Lillát vigyázóul, s ő nagyon nagy szeretettel követte is mindenhova kicsi lányunkat. Gyorsan peregtek a percek, és mindenkinek annyi mondanivalója volt, hogy kaptuk ki a szavakat egymás szájából.
Olyan jó érzés volt a gyermekeinknek is találkozni a rég nem látott ’új’ rokonokkal, hisz a fiúk még nagyon kicsik voltak, amikor utoljára együtt lehettünk. A távozáskor Ildi néni, a nagymama megsimogatta Csanádot (addigra a többiek már kimentek), s végtelen szeretettel és büszkeséggel azt mondta: „ez igazi Ritter-haj, Ritter-fiú, Ritter-vonásokkal”. Kérdeztem: „rám nem is hasonlít?” Mert eddig úgy tudtam, Csanád hasonlít rám leginkább. Bólogatott, hogy „persze, de, de…", de a szeme mégiscsak azt súgta: "hát egy igazi Ritter ez a fiú.”
A családfát lerajzoltuk ötöd íziglen, s megállapítható, amit a családba kerüléskor is tapasztaltam az egész nagycsaládban, hogy úgy repkednek a Metzingerek, Kochok, Schumacherek, Kohlok, Zeyerek… hogy csak kapkodtam a fejem: 95%-ban sváb vezeték nevű maradt a família, házasságkötés után is.
Mély identitástudattal, élő hittel, hálával, magyar szívvel. Kevés olyan nemzeti érzelmű, magyar elköteleződésű családot látni, amilyen ez a sváb származású magyar család. Örülök, hogy családtaggá lehettem.
Nagycsaládi találkozások - Pomázon s nálunk
Na az úgy történt, hogy évek óta nem találkoztunk, de a facebook-on hamar egymásra talál régi és új ismerős, rokon egyaránt.
Megosztunk képeket, eseményeket, lájkolgatjuk, s olykor irogatunk egymásnak privátban. Így beszélgetünk egymással, s beszélünk meg találkozót az „aktív”, a mindennapos kapcsolatainkban, s azokkal, akikkel már rég nem találkoztunk.
Nálunk a testvérség komoly dolog. Komolyan gondoljuk, ha valakinek épp Kecskemét felé van dolga ismeretségi körünkből, el ne menjen mellettünk, ugorjon be legalább egy kávéra. Sietni mindig kell, idő sosincs semmire, még a spontán találkozásokat is szervezni kell, mert agyban úgy kell dönteni, hogy arra kanyarodok, fontos nekem, időt szakítok.
Ha mindig csak rohanunk, akkor ezekre nem kerül sor. Akkor maradnak a tárgyak ilyen-olyan ünnepekkor, pedig az élmény az igazi ajándék, az az igazán maradandó.
Családommal lelkesen látogatjuk a gyülekezeti családokat, találkozunk rokonainkkal, barátainkkal, s pár éve tudatosan elkezdtük felfedezni az ősi szálakat, s meglátogatni a Ritter és a Mészáros ág anyai apai felmenőit. Többfelé jártunk már, ezeket mindig lejegyeztem, mert igazán feledhetetlen élmény valamennyiünknek.
Amikor Nándival még csak jegyben jártunk, ő Budapesten dolgozott egy gyermekotthonban, én magam még az egyetem padjait koptattam, s január 2-án olyan rosszul lett, hogy amikor már nem bírt lábra állni, mentőt kellett hívnom. 22 évesen nagyfaluban, vasárnap tehetetlenül, teli kérdéssel, kétellyel. Nándi falfehéren, verejtékezve, görnyedten. A mentő nem jött, mire még egyszer felhívtam őket, s minden bátorságomat összeszedve erélyesen elmondtam, hogy azonnal küldjék a kocsit.
A kórházban az ügyeletes orvos őrjöngve esett nekem, s kérdezte, hogy tudom-e mi az a perforált vakbélgyulladás, mert nekem leendő tanárnak ezt tudnom kell, ugyanis kedvesemnek az van hashártyagyulladással karöltve. Vörös volt a feje, és berendelte a kollegáit, s azonnal műtötték. Nagyon hosszan. Iszonyatos volt kinn a műtő előtt várni egyedül. Istennel beszéltem, s egy kedves aranyos pár időnként bíztatva rám mosolygott. Aztán szüleim is megérkeztek, akkor jó volt leengedni egy kicsit.
Szepszis állapotban volt Nándi annyira, hogy a vénáját alig találták. Az orvos azt közölte hajszálon múlt az élete, ha egyórával később érünk, nem tudtak volna segíteni. Azt is elmondta, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy felépül Nándi teljesen. Mondtam már többször: Nándi, ha beteg, akkor nem aprózza el.
Fel sem fogtam ezeket a szavakat, csak, amikor már mindenen túlvoltunk. Akkor gondoltam végig, hogy a fiatal mentős nő nem is nagyon akarta bevitetni a kórházba, nagyon erősködnöm kellett. Jó az ÚR! Kegyelmes! Mindvégig velünk volt.
Sokáig benn tartották, lassan teltek a hétköznapok. Egyedül egyetemistaként, nagyon izgultam. Mindennap mentem látogatni. S egyszer csak megjelent egy rokon, ott ült Nándi mellett. Azt mondta ő is Ritter, gyorsan elmondta a családfát, akkor nem értettem a feszültségtől, de most már igen. Erzsi jelenléte ott, akkor, abban az élethelyzetben nekem, nekünk nagyon sokat jelentett. Egy angyalként jelent meg.
Nagycsalád: mindenki sokfelé, s a fb-on „találkoztunk” újra, meg olykor lakodalmakon. De igazán jót, mélyen beszélgetni személyes találkozásokkor lehet. Meg is szerveztük, egy éve jártak itt nálunk, mi pár hónapja náluk, s természetesen megörökítettük az alkalmat. 20 év telt el a budapesti kórházasdi óta.
Mindenkinek ezer a dolga, felnőtt gyermekeik vannak, nem is akármilyen feladattal, karrierrel, de az idejüket a családra szánva voltak velünk: érdeklődve, nem sietve. Ez a legnagyobb élmény: megállni, nem rohanni, figyelni a másikra, örülni egymásnak. Amikor előkerültek az albumok, „echte” sváb történeteket mesélt Erzsi a felmenőkről, s a családi sztorikat azóta is emlegetik a fiaink. Ezeket ők is viszik tovább: nagypapa hogy tréfálta meg a mamát… S olyan jól eső érzés, zene füleimnek, ahogy mesélés közben a magyart sváb akcentussal színesítik, vagy teljes természetességgel németre váltanak.
Felejthetetlen alkalmak, találkozások ezek.
Szervezzük az újfelfedezéseket, találkozásokat, hála az Úrnak nagyon nagy mind a kettőnk családja minden irányban! Dicsőség Neki mindenért!
Bátaszéken jártunk
Öt éve is van már annak, hogy a bátaszéki református lelkipásztor egy telefonbeszélgetés alkalmával megkérdezte, tudjuk-e hol vana Ritter-ház Bátaszéken, mert ha mi nem is tudnánk, ő megmutatja. Megbeszéltük, hogy elmegyünk, és saját szemünkkel nézzük meg. Aztán eltelt pár hónap.
Idő közben itthon, Ménteleken egy vasárnapi istentisztelet után csak úfgy spontán kiderült, hogy van egy másik család is, akiknek bátaszéki gyökerei vannak. Egyre izgalmasabb. S megbeszéltük, hogy egy alkalommal ellátogatunk együtt.
Most hétvégén jött el az ideje, az alkalmas vasárnap. Nagyon jó, s egyben szokatlan volt az Úr napja. Johanna csodálkozott, mert ilyen a kis életében még tán' nem is adatott, hogy vasárnap nem a 'mi' templomunkba mentünk. Nagyon jó volt, mert egy szépen összetartó nagycsaládot, befogadó közösséget ismerhettünk meg a bátaszéki református gyülekezet tagjainak személyében. S szokatlan, hogy a vasárnapunk nem otthon, a saját gyülekezetünkben telt.
Bátaszéken egy plusz élményben is lehetett részünk, ugyanis fiatal teológusok mutatkoztak be, aminek külön örültünk, szívet melengető volt hallani bizonyságukat.
A gyülekezeti ebéd után a verőfényes napsütésben sétáltunk egy nagyot, na hol sziesztázhat 3 református család? Hát persze, hogy a katolikus romkertben. Kár lett volna kihagyni, az ország 7. legnagyobb katolikus temploma található e városban, s tényleg bámulatosan szép.
Mozgalmas volt ugyan a közös beszélgetés, mert a 3 család 11 gyermeke közül, úgy elképzelhető, hogy mindig volt valakinek valami kívánsága, de jó volt találkozni, beszélgetni. Ha évek maradnak is ki, testvérekkel olyan, ahol abbahagytuk, ott lehet folytatni.
A Bátaszéken élő lelkészházaspár odaadóan, nagyon lelkesen szolgálnak sok helyszínen, minden lehetséges módon a legkisebbektől a legidősebbekig. Dicsőség az Úrnak, s hála értük!
Szeretünk más református gyülekezeteket is meglátogatni, megtapasztalni, ott hogyan zajlanak, történnek a dolgok. Szeretik a gyerekek az ilyen 'kirándulásokat'.
Mivel bátaszéki gyökerei vannak férjemnek, egy családi látogatást is tettünk, de arról majd legközelebb, ugyanis több írásban, szeletenként osztom majd meg, ami a szívünkre helyeződött, hogy a nagycsaládot, felmenőinket felkutassuk, összeírjuk, s amíg lehet, meglátogassuk, akit lehet. Férjem ágán, s az enyémen is. Egyszer ide, egyszer oda megyünk. Igyekszünk megérkezni mindenhova. Ezek mindig nagyon nagy pillanatok. Nem lehet olyan, hogy nincs idő. Ilyenekre szánni kell energiát, teremteni kell alkalmat. Sok szervezés, de nagyon megéri, ez éri meg igazán!
Hálásak vagyunk ezért a vasárnapért is!
Halva született. Hogy van tovább?
„Édesanya, de durva, és milyen érdekes lenne, ha Sámuel élne, akkor mind a négyen más fokú intézménybe járnánk: óvodába, áltsuliba, gimibe és egyetemre - állapította meg egyik gyermekünk egy szeptember eleji reggelen, amikor is a nagy nyári szabadság után ráeszméltek, hogy most valami régi új következik.
Sámuel fiunk része a mindennapjainknak: beszélünk róla, megemlítjük, teljes természetességgel kezeljük. A maga helyén, a lelkünkben, közöttünk él. Tudjuk, hol van, néha elképzeljük a kis arcocskáját s aranylakását, ahova költözött. Beszélünk róla, ahogy szeretett nagyszülőkről, már előre hazament szeretteinkről szoktunk. Sokan kérdezték, hogy megy ez nektek? Nem megterhelő? Nem tép fel sebeket?
Gondolkodtam, kell-e erről írnom? A hozzám érkező kérdésekből, levelekből úgy értettem meg, talán nincs elegendő írás e témában, s nemhogy egy cikk, egy könyv is kevés lenne. Ha tévedek, szóljatok!
Ma a koraszülöttek, halvaszületettek világnapja van. Arra indult a lelkem, hogy Sámuelre emlékezzem, s nem kellett sokat hezitálnom, ma is kaptam egy hasonló sorsú anyuka tollából egy érdeklődő, könnyes email-t arról, hogyan tudunk túl lenni e szörnyűségen, s nem hogy túllenni, hanem derűsen, boldogan élni.
Vannak témák, amik különös érzéseket, indulatokat váltanak ki. Mivel sok mindent láttam, sok mindent éltem meg, empátiám aktív terápia alatt van folyamatosan: megértem. Mindig vannak, akik kerülik e témát, vagy legyintenek rá, mondván: ’minden nő átesik valami ilyesmin’ - valószínű, ez nem az ő bejegyzésük lesz, vagy éppen igen(?), ám kérek előre minden jó érzésű embert, hogy csak építő, megértő, érdeklődő hozzászólást írjon.
Akkor folytatom a reakciókkal: van, aki mélyen együtt érez, van, akit szinte csodálattal tölt el, hogy lehet egy ilyen szülést ép ésszel kibírni, s utána még reménységgel, hittel élni, s van, aki flegmán, szinte lesajnálón vállat ránt mondván: ’nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, sokakkal megesik, tovább lépnek és kész.’ Vagy csak nonverbálisan üzeni.
A magánéletemben megtapasztalt reakciókból, a lelkigondozásokból s a munkámban egyaránt azonban úgy látom, hogy a vállrándítás csak egy álca, egy menekülés, meg nem fogalmazott érzések, ki nem mondott szavak csokra. Menekülés a tükör, a valóság elől.
A halva szülés utáni leggyakoribb kéretlen tanácsokból néhány teljesség nélkül: miért emlegeted? Nem kell róla beszélni!; Hamarosan felépülsz, és majd lesz másik; Dobd ki az összes papírt, leletet, babanaplót, ne is lásd! – ezek a tanácsok, jól tudom, mind óvó, féltő szeretetből érkeztek, mert szerettek, s mert jót akartak nekem. Úgy gondolták, ha mindent eltakarítunk, félrerakunk, akkor majd nem lesz. De kérem, a baba a takaró alatt is létezik, élve vagy halva. Ő van.
Ha a dolgok így működnének, akkor csak félre kellene tenni egy haragot, egy megcsalást, egy, egy, egy...és kész, nincs. Nem kellenének segítők, pszichológusok, nem kellene senki. De ezek a dolgok nem így működnek. Az emberi lélek egy tökéletesen megalkotott csoda.
Nem tudok általános receptet, azt tudom, mi hogyan éltük meg a szülés menetét, hogyan zokogtunk, hogyan imádkoztunk, s hogyan épültünk fel. A magunk útját tudom elmondani:
33éves lettem, s azt gondoltam a krisztusi évem lesz a legszebb, csodás évnek néztem elébe, telve reménységgel. Nem így történt. A remésnység megvolt, a szépség kevésbé. Eddigi 43 évemnek fizikálisan s lelkileg egyszerre a legnehezebb éve volt, miközben ma már tudom, hogy a legtöbbet is szinte ezekben a hónapokban épültem. Micsoda ambivalencia!
2008 húsvétján tudtuk meg a nagyszerű hírt, hagy nagycsalád leszünk. Az ekkor 7 éves Bálint és 5 éves Csanád különösen nagyon boldogok voltak, hisz 1,5 évig kitartóan minden este imádkoztak kistestvér érkezéséért. November 23-ra vártuk, de június 27-én a 20. héten halva született.
Ritter Sámuel összetett karokkal, lábakkal halva született egy vesetálra, természetes úton. Két korábbi császármetszés után nagyon izgatott orvoscsapatot láttam magam mellett, s amikor engem nyugtattak, valójában magukat is. Mondták, hogy feleannyi oxitoxint adagolhatnak csak, nehogy szétrepedjen a méhem. Felkészítettek, hogy az ilyen gyermekek, mivel nincs bennük élet, nem segítik a szülést, lehet, hogy több napig eltart majd, s hogy akkor reggel felmegyek a szülőszobára, s ha nem születik meg estére, másnap kezdjük elölről.
Erre készítettek, nagyon fájt, hasogatott a lélek terhe, de nem nagyon sírtam, mert szerettem volna, ha Nándi tudja tartani a frontot a fiúkkal. Alapesetben is nehéz egy ilyen helyzet, de úgy még inkább emberpróbáló, hogy neki folyamatos rosszullétei voltak, egy hétig a kardiológia intenzív részén feküdt infarktus gyanúval, de stabilizálták, s a következő vizsgálatig még volt egy hónap. Mivel azonban ekkor még nem tudtuk, amit egy hónap múlva igen, hogy másfél hónapig mikroinfarktus-sorozata volt, s két artériája 90 és 95%-ban elzáródott, nem szerettem volna pluszban terhelni. Csak amikor elment sírtam olyan igazán mélyről, lentről a gyomromból, vagy még annál is lejjebbről szakadt fel.
S mindvégig velünk volt az ÚR. Ő a titok, Ő a gyógyszer, Ő a megoldás. Adott erőt, Lelke által vigasztalást, együttérző testvéreket bátorításul s világos látást a gyógyulásra.
Számomra nagyon hiteles emberek közül is néhányan ilyen „jó” tanácsokkal láttak el: „nekünk is volt hasonló, lépjetek túl. Ennyi.” Komolyan, mintha leforráztak volna.
Ehhez képest mi egészen másként cselekedtünk, mindenben. S hiszem, az Úr vezetett, szabadított fel a nagyon mélyből egy ismét szabad életre. S azt is tudom, mindenkinek más az útja: van, aki egy tenyérnyi vértől is elvetél, van, aki lavornyitól sem.
De a túlzott diszkréció, a szőnyeg alá söprés nem látszik jó orvosnak. Akik így tettek, a legtöbbnél folyton belobbanó, be nem gyógyult, felszakadó sebeket látok, benzinre lobbanó tüzeket.
Seb vagy heg, nagyon nem mindegy.
Marad heg, de a heg nem lobban be, esetleg egy frontra érzékenyebb, de nem eleven, hanem begyógyult.
Azon a júniusi héten szerdán még nagy hasam volt, megindult a tejem, péntekre pedig más megszületett kisfiunk. Előbb, élettelenül. Mindenkinek más az útja. Én koraszülött vagyok, igaz, 7 hónaposan, de megtarttattam. Nincs egységes recept, nem látjuk a terítő hátulját. De azt biztosan tudom, hogy Isten nem személyválogató, s hogy mindannyiunkkal terve van, egyedi terve. Nem feltétlen kell érteni, csak beleállni az Ő akaratába.
Hogy lehetne félrerakni, csak úgy? Az egyenes közlésben hiszek verbálisan és érzelmileg is. Nagyon sok felesleges plusz tehertől, fájdalomtól, keserves félreértéstől szabadulhatnánk meg, ha azt értenénk, amit mondanak, s ha nem értjük, visszakérdeznénk. Azt közölnénk érzelmileg, amit érzünk. S őszinték mernénk lenni magunkkal, mernénk gyógyulni, előre s felfelé nézni. Hiszek abban is, hogy vannak helyzetek, amikor el kell hordozni dolgokat, s nem feltétlen kell a külvilágnak tudni róla, Krisztus előtt némán, elrendezni. Helyzettől, eseménytől, történéstől függ.
A kórházban az ígért több nap helyett fél nap alatt már lezajlott minden: vajúdás, szülés, ijesztő mennyiségű, a normálisnál jóval több elfolyt vér, altatás, varrás. S a folyósón végig az abortuszra várók ültek, míg én ébredeztem. Fordítva láttam a világot, mert feküdtem, s forgott minden, ők nem akarták, elvetették, én szerettem volna, s nem lehetett. Pénteken délután 3-ra mindenen túl. Az időpont szimbolikus volt nekem. Sok szenvedés, s egy pillanatra ’meghaltam’, kiterülve a kórházi ágyamon, üresen, sírva, mégis szeretve. Tudtam, hogy Isten szeret, hogy neki ez pont olyan nehéz, tudtam, mert megtapasztaltam, hogy Ő nem hagy cserben, s a könny majd felszárad, és virág nyílik.
Hazamentünk. Nem találtam a helyem, kongott minden. Tudtam, nem akarom úgy csinálni, mint mások, mert láttam, nem gyógyultak. Két napig sírtam, volt egy dal egy kismadárról, aki szabadon szállt, unhatatlanszor hallgattam meg, s akárhányszor újra hallgattam, megannyi alkalommal kiszakadt egy újabb fájdalom a lelkemből, s a dallal együtt elszállt. És ez így ment két napig. Non stop, imádásggal, hangos beszélgetésben az Úrral. A fiúkat elvitték a sógoromék a nagyszülőkhöz, kérés nélkül. Nagyon hálás vagyok ezért. Kellett, hogy ketten legyünk hármasban : az Úrral, csendben, s négyesben emlékezve.
Több ruhácskát, ajándékot kapott már, hisz sokan várták velünk a kicsi fiút. Összepakoltam egy nagy dobozba, s megbeszéltük, hogy eltemetjük. Jelképesen, s mégis valóságosan. Nándi faragott egy kopjafát, szépen lefestette, ő dal helyett így festette ki magából a fájdalmának egy részét. És a kertünkben eltemettük: „Hadd menjek Istenem, mindig feléd, fájdalmak útjain, mindig feléd…” Feketében, inkább ünneplőben voltunk e napon, s a halála utáni 1-2 napon. Nálunk a családban megegyezés, hogy nem a fekete ruhában, hanem a szívünkben gyászolunk, s így ezért tartott nekünk a más öltözet 1-2 napig. Akinél más a szokás, tegyen akként, mert ez fontos része a gyógyulásnak.
Mindent az Úr elé vittünk. Nem voltak miértek bennünk, vádlás, harag. Elvette az Úr. Az első vérzésnél sajdult fel belőlem egy önkéntelen jajgató miért, s utána vittek magával az események. Felfogni is alig lehetett, nemhogy kérdezni.
A temetés mindenkinek nagyon nehéz volt. De mérföldkő valamennyiünk életében, hitében. Sokan azon is meglepődnek, miért neveztük el Sámuelt egyáltalán. Én meg azon vagyok meglepődve, miért nem? Mese vagy valóság a létünk, a hitünk? Ha valóság, akkor nem lehet nem elnevezni!? A gyerek a takaró alatt is gyerek. És halva is.
Mérföldkő volt, mert a helyére került Sámuel, nem tartottuk őt a lakásban, viszont az ő lénye nem egy kiradírozott valamicske, hanem test és valóság, aki hazaköltözött. Nagyon sokat beszélgettünk a fiúkkal, akiknek változó reakcióik voltak, de kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek a vezetéséért, azért, hogy rengeteg időt rájuk szánva átbeszéltük. Őszintén elmondta az egyikük azonnali reakcióként, hogy soha többet nem imádkozik, hisz Isten megadta kérését, majd elvette. Mondhatom, szépen elmagyarázva, hogy Isten utai nem a mi utaink, valamint, hogy bár nem értjük a körülöttünk zajló eseményeket, de biztosak lehetünk abban, hogy minden a Teremtő tudtával, de nem az Ő akaratából történik feltétlen, de az biztos, hogy minden az istenszeretők javára fordítódik. Mindezt az ő nyelvükön. És hála az Úrnak, pár nap múlva újra , gyermeki hittel a fiúkkal közösin is imádkoztunk.
Így lehetséges az, egyet hadd említsek a sok közül, hogy amikor első osztályban le kellett rajzolni a családot, Csanád lerajzolt négyünket, s egy kisbabácskát a felhők felett, s csacsogva beszélt róla, s nem az ő, hanem áldott életű tanító nénije szeme volt könnyes.
Mi az út? Mi a gyógyulás? Az Úr ereje. Elhinni, amit mond, amit ígér igéjében naponta, s nekünk személyre szabva. Azt ígérte nekünk, hogy: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.” (Jer.29,11-12) És azt is ígérte, hogy áldást parancsol mellénk.
Elhinni a kínok, a látható borzalom, a kongó fizikai üresség, a felborult testi egészség ellenére, amit ígér, s ráállni az igére, ígéretre. Imádkozni, sírni, meggyászolni, kibeszélni, ha nem megy családon belül, hozzáértő vagy hasonló élethelyzetet megélt emberrel beszélni. A ’kibeszélni’-ben benne foglaltatik, hogy minden miért, kétség, harag…hangozzék el, ürüljön ki a lelkünk idetartozó tartálya, s azt is elfogadni, ha nincs válasz. Akkor is, HA NINCS VÁLASZ. Sokszor, sokakat az emészt fel, hogy a miérteket akarják tudni. Mondhatom, nem visz előre. A lényeg, hogy van ígéret, van előre, van reménység, van út, mert Ő maga KRISZTUS! S ha mindent kisírtunk, kimondtunk, kiimádkoztunk, eltemettük, akkor pontot kell tenni. Pontot, s nem vesszőt. De csak akkor, ha már nincs semmilyen ’ja, csak egy utolsó kérdés’.
S ha pont van, jöhet az ígéretre való ráállás, az élet újbóli felépítése, a tej elapasztása, visszamenni a munkahelyre, ahonnan már elköszöntem, sírni a wc-ben, s a babahintőpor illatára gondolni, s mégis a dolgozatjavítás maradt. Ez is a gyógyulás része volt. De fontos gyógyulás. A kérdések a kételyek ki voltak takarítva, s nem múltra építkeztünk. Nem a problémát néztük, hanem a megoldásra tekintettünk.
Ma is lóg egy kismadár a nappalink lámpáján, nem véletlen. Ha ránézünk, mindannyiunkat drága kisfiunkra, Sámuelre emlékeztet.
Sámuel egy percet nem lélegzett ebben a földi létben, de sokszor annyit evangelizált. Van értelme az ő életének, ahogy mindenkiének, sokak segítségére lehetett.
Sokan mondják, tudom, de, de , de... Ida erős. Igen, de én ezt választottam, s látható, mennyire nem egyszerű, látható a gyengeségem, s az is, hogy az igazi erőm az Úr ereje. Megtörten erősnek lenni. Megtörtnek lenni a fájdalomtól, erősnek lenni az Úr erejéből. Elhiszem, mert Benne még nem csalódtam, de láttam sokakat, akik teljesen más területen, életük nehéz pontján az áldozatszerepben, a sajnálatban ragadtak. Szeretném, ha itt ezen a ponton is érthető lenne, ez nem ítélet, ez egy tapasztalat, s olyan, amiről azt láttam, nem vezet sehova, sőt, csak nehezít mindent. Nem valaki vagy valami ellen írom, hisz látható, benne voltam, benne vagyok, hanem valamiért. A miértek nem vezetnek sehova, pontosabban csak a káoszba, félelmekbe, bizonytalanságba.
Azt látom, hogy csak az érti a földi életet, aki érti a halált. Akkor nincsenek miértek, vagy kevesebb, s elfogadható a válasz.
Ad, nem ad, megtart, vagy hazahív, az ÚR titka. De hiszem, hogy annyit, s azt ad meg nekünk, amivel közelebb maradunk mellette.
Micsoda paradoxon 3 élő gyermeket szülni császárral, s egyet pedig természetes úton, aki az égbe ment rögtön.
S lehet kétségeskedni, ilyenkor hallani ilyet is, hogy tényleg túl vagyunk-e rajta, meg hogy könnyű nekünkj, mert kaptuk Johannát. Igen, ez csodálatos ajándékozó szeretete, felfoghatatlan kegyelme az Úrnak, de az előbbi sorok azokról az időkről beszélnek, amikor még nem tudtuk, hogy tényleg kapunk-e még kisbabát vágyaink szerint, azt tudtuk, s elhittük, hogy megáld, s jóra fordítja sorsunkat.
A sorrend nem mindegy. A csodát, ami ma a miénk lehet, sok mélység, gyötrődés, imádság előzte meg. S ma is vannak más jellegű nehézségeink. Ha jó a fókusz, tiszta a képernyő. S olyan imádáság is, amiben teljes nyugalommal, olykor könnyekkel, mi van, ha vágyaink nem valósulnak meg, az Úrra bíztuk jövőnket, kértünk babát, de mindig elmondtuk, hogy elfogadjuk, ha Ő másként gondolja. S mertem olyat is kérni, hogy ha lehet, ha kijártam már az osztályt, akkor ezt még egyszer ne kelljen átélnem. Mertem azt kérni, hogy akkor adjon, ha még egy szülésen így nem kell átesnem. Ő azt felelte: „meghallgattalak, s azt is mondta, tervem van veled, s tudod, az aranyat megpróbálják.” Több igében kaptam mindezt. Forró volt a kemence.
Az ige, a hit, a reménység, KRISZTUS, a család, a testvérek, a folyamat, amit leírtam, voltak a gyógyulás.
Lehet, hogy néhányaknak a témán túl is felkavaró az írásom, mert kérdésként adódik, hogy akkor az abortuszos babákról is mint életről gondolkodom? Igen, természetesen. Ők is megteremttettek. Nem mondhatok mást hitem szerint. De pont erre alapozva azt is tudom, hogy Isten a bűnbánó embernek megbocsát, s hogy végtelenül kegyelmes! El kell hinni! Van recept: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéjéből.
Azon babák emlékére, akik Sámuelhez hasonlóan születtek, s nem éltek, s mégis éltetnek, írtam e sorokat. Rájuk emlékezünk ma. Kívánom, hogy lehessen az ő léte, a mi történetünk sokaknak bizonyság, hogy van gyógyulás, van reménység, van megtörten is örömteli élet.
Sámuel idén 10 éves, otthon, Isten másik tenyerében.
(Fotó forrás: inetrnet)
A történet lejegyezve bővebben: Ritter Ida: Nagyobb Ő * Értékmoazik kötetében. A könyvről bővebben: itt, bele is lapozhat:itt, a kötet megvásárolható: itt.
Oldalak
Témakör
Címkék
