Egymás mellé szerkesztve e két fotót, leültünk, s néztük, hosszasan. Azon gondolkodtunk Nándival, csendben, magunkban, melyik a szebb? Ki ne vágná rá azonnal, az első. Pedig egyikőnknek sem ilyen egyértelmű. Nándi azt mondta, az elsőn a szépségtől sugárzom, a másodikon az élettől. Én azt mondtam, az első Nándit szerettem meg, de most már a másodikat szeretem, ő az igazi. Fiatalságból középkorú felnőtt, de örök fiatal, sötét hajból világos, tiszta, sebhelymentes arcból ráncos, mégis sima arc, éles látásból szemüveg s még élesebb látás, külső szépségből inkább belső. Vagy mégsem?

Ahogy telnek az évek, egyre kevésbé fontos, hogy mit kapunk szülinapra, sokkal inkább az élményen van a hangsúly. Ünnepelni jó, ünnepelni fontos, sokszorosan megújul a lelkünk.
A testet megszépíti egy elegáns ruha, még ha nem a ruha teszi az embert, a szív bánatára balzsam egy kedves szó, a figyelmesség vidámmá, mosolygóssá tesz, a mosoly megszépíti az arcot, az ünnep, az évforduló lehetőséget ad, hogy megéljük az élményt, átgondoljuk hálával a múltat, megéjük a pillanatot. S csak az ünnep idején lehetséges mindez?

Magam hiszek abban, hogy az egész élet egy ünnep, csak sokan nem jó szemüveget viselnek, s nem látják, s szeretném, hinni, hogy többen gondolják hasonlóan velem azt is, hogy nem csak az ünnepnapokon lehet lelassítani, nem csak ekkor lehet örülni, együtt lenni. De azt látom, sokaknál már ilyenkor sem biztos hogy megy. Ha ez hiányként jelenik meg, az még nagyon jó, de ha azt sem tudjuk, hogy bajban vagyunk, az az igazán veszélyes ránk és környezetünkre nézve egyaránt.

Ma különösen ünnepeltünk. 22 éve annak, hogy valami áttört, s egyben megnyilt: nyilvánvalóvá lett számunkra Nándival, s kimondtuk: egymásnak teremttettünk! De nem lett könnyebb, kifejezetten nem. Tengernyi akadály tornyosult előttünk, emberi akaratból legyőzhetetlenek, Isten kegyelméből (és ezt itt tessék nem szófordulatként, hanem szó szerint tekinteni) tudtunk a velünk szembejövő ár ellenére egymás mellett dönteni, s nem a bűnt, nem is a kéjt látni – ahogy sokan megbélyegezve gondolták, hanem Isten vezetését.

Annyira tombolt a szerelmünk, hogy Isten megengedte, hogy olyanok legyünk, mint a győztes béka, aki célba ért, s csak ő ért célba, süketségének köszönhetően, mert társai, a többi béka mások véleményére hallgattak, s kidőltek a megmérettetés során; hála az Úrnak, így nem a vészjósló aggodalmakra s félelmekre hallgattunk. Félre értés ne essék, nagyon fontos az óvó testvéri, szülői szó, de minden negatív előjel ellenére éreztük, nincs igazuk. S tényleg? Hogy lehet? Hallani annyi félre sikerült kapcsolatot, kisiklott életutat… - azt hiszem: az áldás. Ha a vélt, a lehetséges és a valós történések ellenére a magunk feje után megyünk, az átoklavinát von maga után, de ha ugyanennyi baj esetén Istentől elkérve megyünk át az akadályokon, nem mondom, hogy könnyek nélkül, de áldásában átvisz. Az áldás a lényeg.

Augusztus 28. a mi nagy napunk. Úgy alakítottuk a munkát, a szabadidőt, lehetőségeket, hogy meg tudjuk élni a nekünk adatott idő minden percét örömben, kikapcsolódva, különösen egymásra figyelve. A nagy rohanásban sokszor nehéz lelassítani. Mindenki életében, de a magaméban különösen is a jól megélt, a helyesen értelmezett Carpe diem! nagykövete vagyok. Így történt, hogy megterveztük a mai napot (ahogy „vidéken élve” öten ötfelé szaladva minden napot szükséges jól logisztikázni), s úgy döntöttünk, hogy a magunk életkörülményeire átszabjuk a megszokott ünneplési módokat. A picilány miatt este nekünk sokkal nehezebb eljutni bárhova, így megbeszéltük, hogy napközben jönnek a meglepik. Közös kávé, a szép virág, egykori randihelyünk árnyékában közös ebéd, s csak ekkor mondtam el, hogy én egy délelőtti mozit terveztem. A moziban megérdeklődvén, van-e még jegy, nem meglepő módon azt a választ kaptuk: „8 sornyi, hova kérik?”

Nem tudtam, mi sül ki a tovább gondolt Micimackó-történetből, csak az előzetest olvastam el, de nagyon nem bántuk meg, sőt szeretettel ajánlom minden magának jót akaró, lelassításra vágyó barátomnak, ismerősömnek. Biztos lenne olyan azonnal, aki fanyalogva mondaná, hogy elég gagyi, meg mittomén… ez a film, vagy, hogy mennyi időtök van, hogy fényes nappal moziba ültök. Ezek leperegnek. Ezek önmegnyugtatások, önigazolások. Az ilyenek nem szoktak időt szakítani a közös találkozásokra, csak nagy ritkán, mert ők elfoglaltak (mi nem vagyunk, mi mindig ráérünk, gondolják; pedig csak késszé tesszük magunkat, s csinálunk fehér helyet a naptárban) s hozzák a bűnbánat koszorúit a temetésünkre. Aki érti, érti. Mindenki szabja ünnepeit, megélt örömeit saját körülményeire. Nem a mikor a lényeg, hanem a hogyan. Nem a mennyiség, hanem a minőség.

Én meg azt mondom, jó volt látni, s megerősítést kapni (itt is), hogy igenis mindenki a boldogságra, békére, szerető családra vágyik, de sokan elmennek mellette, mert nem a lényeglátó szívükre hallgatnak, hanem az apacukákra, akik mással dolgoztatva elrabolják a boldogságot. Róbert Gida kisgyermekként elhagyta a Százholdas Pagonyt, mert bentlakásos iskolába kellett mennie. S ezzel a boldog gyerekkor is maga mögé került, s észre sem vette, hogy kerül bele a mókuskerékbe elhanyagolva –akaratlanul – családját. S mit tesz ekkor egy jó barát? Ha félős, ha szomorkás, ha csekély értelmű is, jön, és segít, mert ilyen egy barát, s mert egykor Róbert Gida mentette meg őket azoktól a bizonyos apacukáktól.

Sikerült a rendezőnek jól kidomborítani a ma emberének kettősségét: Micimackó egy nagyon fontos táskával járó, öltönyös, jól szituált hőst lát Róbert Gidában, addig maga Róbert Gida lerogyva, őszintén csak tévelygőnek mondja magát, s nem érzi jól magát a bőrében. És a barátok, a család, akik változatlanul s őszintén kedvelik főhősünket: segítenek neki lelassulni, segítenek meglátni a lényeget. Így lehetséges, hogy Róbert Gida újra megtanul nevetni, örülni, nem rohanni, gyermekének nem a saját, hanem a neki kedves mesét mesélni, s helyre rázódhatnak a dolgok. Mert bizony Madleine, Róbert Gida lánya is noha szívében a gyermeki önfeledt játszadozásra vágyik, nem tudja, hogy kell, mert más mintát látott.

Kihallom a filmből a nagy igazságot, mindenki annyit ért meg egy dologból, ahol tart, azt látja meg, ami a szívéből jön. A filmben is, az életben is Londonban mindenki rohan, siet, zajos és kaotikus az élet, de Micimackó mégsem ezt látja, hanem a sok szép piros lufit, amiből vett egyet neki a nagy felnőtt, nagyon intézkedős Róbert Gida, de valójában csak azért, hogy fogja be a száját a kis bocs. „Miért, ez a piros lufi neked nem öröm?” – kérdezte Mackó. „Azt hiszem már nem. Elfelejtettem örülni az apróságoknak.”

Keretes a történet, elhangzik többször is, hogy „ha nem teszünk semmit, abból biztos lesz valami”. No mielőtt ezt is néhányan félreértenék, nem kifejezetten nem az a film üzenete, hogy ne csinálj semmit, sokkal inkább az, hogy lassíts le, éld meg az életet úgy, hogy a lényegre figyelsz, úgy, hogy nem túléled , hanem megéled a mindennapokat! Dolgozva, felelősségteljesen, de tudni, hogy fontosságunkat nem az adja, hogy égünk el a munka oltárán, s mennyire hangos ettől a környezetünk. Egyik alapelvem az életben: ha ma meg kellene halnom, úgy legyen, hogy eleget tettem a mai napon Istennek, a családomnak és a munkámnak. És ez a sorrend, csakis ez.

Szóval, vegyél ki szabadnapot, lazíts, ne hagyd benn a ’jó’ érdekében az anyanapokat, menjetek színházba, sétáljatok, kávézzatok és nevessetek! Merjünk élni Isten rendelése szerint.
Nem a bálványokban, s az lehet a munka, a test, az izomzat…gyönyörködik az Úr, hanem az istenfélőkben.

Hiszem, tudom, hogy a menny perspektívájából a legtöbben így látják. De miért csak a halál árnyékában, torkában? Hallottam már többektől, amikor kiderül a gyilkos kór, felállítják a halálos diagnózist az orvosok, akkor készítenek egy bakancslistát, gyorsan mit lehet még szépen megélve elvégezni. Vagy találkoztam olyannal is, aki azt mondta, hogy tévesen diagnosztizáltak valamit nála, s egy perc alatt átértékelődött minden, mások lettek a prioritások.

Tudom, hogy gyarló emberek vagyunk megtévesztve sok wurtzli és apacuka által, de jó lenne a magunk, családunk és a világ védelme érdekében is jól élni a kapott idővel, lehetőségekkel. Hogy ne bálvány legyen a kapott jó, hanem megbecsült érték. Mert szép a muatatós alak, a különleges ruha, nagyszerű egy jól megbecsült állás a ranglétra csúcsán, de ha ez bálvány s nem kíséri áldás, akkor hiábavaló, s csak akkor lehet igazán szép, élvezhető, ha Isten rendelte el nekünk, mert rajta van az Ő áldása. Isten nem a kigyúrt izmokban, szépre festett porcelánarcokban, rangos állásokban gyönyörködik, hanem az istenfélőkben. Az istenfélő emberekben. (S mindez még azt sem jelenti, nagyon nem (!), hogy nem lehet tökéletes alakunk, szuper állásunk…, hanem azt jelenti, hogy a helyén legyen, Istent dicsérje, s nem kérkedve azokkal, bennünket. Nem valami ellen, hanem valamiért szólok - nagy különbség!) S hiszem, ha féljük az Urat, imádjuk Őt, életünk irányítójává tesszük, akkor, s csak akkor kerülnek helyére a dolgok.

Így lehetséges, hogy szebb a második kép, mert látszik rajta sok együtt megélt öröm és nehézség gyümölcse, a sok közös’edzés’ ereménye: az összecsiszolódás. És így lehet, hogy ma még többen mondják: „szépek vagytok!”, így lehet, hogy ma még teljesebb a szerelmünk, s ha ezt akkor mondják ’96-ban, biztos nem hiszem el, mert az akkorinál nagyobb, mélyebb érzés nem létezik – gondoltam.
Igen, de nagyon nincs magától, nem is szerencse kérdése, hanem sok-sok közös munka, sok jó döntés és sok rossz reakció, ami tapasztalatot hozott, amiből tudtak aztán a jók születni. Alázat, elfedező szeretet, tisztelet, megbecsülés, felülemelkedés, igazam elengedése, az egó megtagadása, humor, szemléletmódváltás, a kommunikáció megújítása s a legfontosabb: az élő Isten jelenléte nélkül nincs, nem lehetséges. Nem láttam még. Lehet, hogy kell javítani, megvarrni, de az biztos, hogy a hármas fonál nem szakad el, soha.

Véletlen választottam a filmet, vagy mégsem. Vezetve. 

Hálás vagyok a 22 év sok piros lufijáért. Túllépve múltbeli nehézségeken, nyilvánvaló igazságtalanságokon is, felfelé tekintve boldogan, reménnyel telve, ígéretekre ráállva, nézünk előre. Tartalmas, boldog , ÁLDOTT életet kívánunk mindenkinek! Az Úré a dicsőség!