Az elmúlt pár napban az évi szokásos emmausi lelki hetünkön voltunk testvérekkel, ahol 2 személyes igét, ígéretet  minimum kapott mindenki. Az egyik az enyémek közül a képen.

Hiszem, hogy Isten szava igaz, utat mutat, tanácsol, reménységgel tölt el, választ ad a bennünk lévő kérdésekre, egyszerűen: vezet az Úr.

Hálás vagyok a kapott igékért: megerősít, bátorít, irányt mutat.

Dicsőség az Úrnak!

Vegyük egy szoknyámat kiindulási alapként! Van, akinek tetszik, van, akinek nem. Van, aki szerint lehetne színesebb, mások szerint jobban nézne ki rövidebben, megint mások szerint az igazi öltözet az a fazon, amit a dédszüleink is hordtak. Ez mind egy-egy vélemény. Drága, áldott életű nagymamám szerint például mindig a gimnáziumi egyenruhámat kellett volna magamra öltenem, ha elegáns helyre mentünk, mert az a legszebb.

A véleménnyel, a saját meglátással semmi gond addig, amíg az nem bántó, minden oldalt körültekintően megvizsgálva foglal állást. De vélemény csupán. A valós, teljes tortának egy szelete. Így van az, hogy akaratanul is sértünk és sérülünk.

A véleménnyel az a gond, amikor valaki egy adott témáról kívülről, nem autentikusan, csak úgy „szerintem” foglal állást. Na ez az igazán veszélyes és romboló. A féligazságok, amit teljesnek gondoltatnak, a részigazságok, amelyek egyéni élményvilággal, privát gondolatmenetekkel látszólag racionálisan, tényként fogalmazódnak meg. Gyakori, hogy amikor valaki nem jártas egy adott területen, nincs mélyebb ismerete, teljeshez közelítő rálátása, és „szerintem” véleményt alkot . Tényként. Nagyhanggal, alázat, mások meghallgatása, elfogadása, az ügy, az adott család hátterének ismerete nélkül.

És teljes életek tudnak így felépülni. Először egy „szerintem” vélemény, s erre rakódik a többi. Szépen lassan: hetek, hónapok, évek alatt. És látszólag olyan racionálisnak, bölcsnek tűnik.

Aztán vannak különösen érzékeny területek a foci, a magánélet…stb után, ilyenek a politika és a hitbeli dolgok. Olyan felesleges viták, harcok, feszültségek születnek, mert valaki vélt/ vagy valós igazához ragaszkodik, s formál „szerintem” véleményt tényként, hogy nem ismeri a hátteret, önmagán még nem lépett túl, tehát nem tud több látócsövön látni, a bölcsességek csak saját kútfőből termelődnek.

Egyetlen igaz zsinórmérték számomra: a Biblia. Annak minden sora igaz, valóság. Amikor egy bibliai igéről, igazságról beszélünk, akkor már nehéz véleményt formálni, s nem is tanácsos, mert amit Isten kijelent, az úgy van. Véleményem a szoknyáról lehet, a bibliai kijelentésről nem, az tény. Aztán erre is mondhatja valaki, hogy ez is egy vélemény csupán.

Alázat, elfogadás, tisztelet, türelem, empátia, a másik megértése – ma nem divatos fogalmak. Sokkal inkább a saját kútfőből való „kinyilatkoztatás” a jellemző, s ha a másik keresztényként nem úgy gondolkodik, akkor pedig jön a vád: „micsoda kirekesztő, szeretetlen, fanatikus.”

Nyilván megeshet, hogy itt, ezen a ponton néhányakból fejcsóválást vált ki a fenti gondolatok sora; ha nem egyként gondolkodunk a szent alapról. Igen, ha nem egyként gondolkodunk a Biblia elsődlegességéről, egy adott elv sérülhetetlenségéről, akkor jelen témában aligha egyezhetünk, hisz az egyiknek a tény az tény, a másiknak pedig a tény csak egy vélemény.

Mondhatunk bármit, mindig a gyümölcs, az eredmény döntő, a hiteles bizonyíték, nem az, amit a szánkkal megvallunk. Mondhatja valaki, hogy boldog, meg szabad, ha a tények, az élete mást igazol.

Különösen nagy élmény az irodalomban nekem, amikor egy költőnk, írónk életútját a hit, a boldogság, a győzelmes élet szemüvegén keresztül vizsgálhatjuk. A versei, a művei (vö. a szavaink) bemutatják kérdéseit, szorongásait, depresszióját, félrelépéseit, harcait, örömet, a megbocsátáshoz, az élethez való hozzáállását, s azt, ami a legbeszédesebb, hogy minden baj ellenére tud-e boldog lenni.

A boldogság az én olvasatomban egy állapot, ami egy tudatos döntés, s az alapja az Isten mellett való elköteleződés. Az öröm lehet egy pillanat, vagy hosszabb pillanat, mindenképp mulandó.

A boldogságot hasonlíthatnám egy betonoszlophoz, ami akkor is betonoszlop, ha szél, eső, vagy napsütés éri. A körülmények hatására nem változik meg, mert ő betonoszlop. Estleg kicsit vizes lesz. Ha a boldogság állapot az életünkben, akkor jöhet vihar, ami pillanatnyilag bizonyos időre szomorúságot, sok könnyet okoz, de az állapotomat nem ingatja meg, mert tudhatom, hogy hova tartok, mi a cél, s hogy Isten mindent jóra vezet.

A kulcs s a döntő tényező úgy tapasztalom, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” (Szenczi M. A. Dávid zsoltára alapján) vagy „Magamban bíztam eleitől fogva.” (József Attila)

Hogy kibe, mibe vetjük bizodalmunkat, alapvetően meghatározzák hétköznapjainkat, életünket. Ahogy Dávid királyét is, és József Attiláét is. Az egyik fel tudott állni életének mélypontjából, hibáiból tanulni tudott a nagy krízis idején, míg a másik folyamatosan emésztette magát a visszafordíthatatlanig. Az egyik megértette, ha csak magára néz, elveszett, a másik bár mindvégig keresett, csak magában bízott.

Hibázunk, sérülünk, tévedünk. De Isten azt ígéri, minden hibánkat, amiket elé viszünk, megbocsátja, s nem emlékezik azokra. A sok rosszat is jóra fordítja. A titok tehát, hogy mire, kire fókuszálunk:

• Magára a hatalmas problémára, s a magunk erejére hagyatkozunk?
• Vagy a hatalmas Isten van a középpontban, aki minden nehézségünkre ad vigaszt, gyógyírt, mutat megoldást?

Az egyik eredménye nehézségeken túl is békesség, nyugalom, a másik sok esetben a békétlenségtől, az alvási nehézségeken át a depresszióig sokféle formát eredményez.

Vannak élethelyzetek, amikor ezek megmosolyogtató naivságnak, menekülésnek tűnhetnek bizonyos emberek olvasatában, hisz hetente hallunk ilyen véleményt. Elhordozzuk. A más”anyanyelvűnek” nem tudom, s nem is szeretném elmagyarázni. Ebben is, mint mindenben Krisztus az alap, a szegletkő, aki

„mindenkivel jót tett, mégis sok támadás, rosszindulat, rágalom, gúny vette körül. Hogyan viselte ő ezt? Természetesnek tartotta, mert tudta, hogy az ő tiszta, isteni jelleme olyan idegen ebben a megromlott világban, mint a világosság a sötétségben. Ezért soha nem lett ideges, sem dühös, nem ütött vissza, nem sértődött meg. Szelíden válaszolt a provokatív kérdésekre is.” (Cseri Kálmán)

Sokszor nehéz, mert mi emberek vagyunk, de erre kell törekednünk a szereteten, az irgalmon és a kegyelmen túl!

Bizonyos élethelyzetekben vagyunk csak megszólíthatók. Az alkalmas időt pedig Isten tudja. Nekünk arra érdemes vigyázni, hogy ne engedjük elszaladni ezeket az alkalmas pillanatokat, felkínált lehetőségeket.

Akarsz-e boldog lenni? Hiszem, vallom és tapasztalom, hogy a boldogság választható!
Tebenned bízom Uram, eleitől fogva!

Te „Tebenned” vagy „magamban” bízol?

Tanévzáró volt ma a fiainknak. Az első s az utolsó tanév, amikor egy időpontban egy helyre kellett mennünk. Jó volt végignézni a türelmes diákságon, szülőkön, a gyülekezeten. Hallottunk sok elismerő szót, hálát, és okleveleket, díjakat adtak át. Johanna nagyon élvezte a várakozást, hercegnőset játszott, anyukák táskáit vizsgálgatta: a legcsillogósabbak nyertek; feltalálta magát, s amikor a felszólítottak között ismerős nevet hallott felkapta a fejét, és némán tapsolt.

Hála. Igyekszem minden nap úgy hálát adni, hogy másnap, amikor felébredek, ha csak az maradhatna meg nekem, akiért, amiért előző nap hálát adtam, ne legyek csalódott.

Mérföldkő a mai nap is. A legnagyobb gyermekünk holnap érettségizik, a középső befejezte a kilencedik osztályt, a legkisebb pedig a kiscsoportot. Elmerengtem az ünnepségen és az ebéd után. Eszembe jutottak felhőtlen kacagások, nagy játékok, túrák, kirándulások, örömteli pillanatok, ünnepek, és elém jöttek azok is, amiket szülőként nem mindig jó csináltunk: türelmetlenség, nem megértés, alkalmas pillanat elmulasztása, elegendő elismerés hiánya… és sorolhatnám. Sajnos, nem mindig úgy tettük, ahogy szerettük volna, sajnos, naponta követtünk el hibákat, de megtanultam már, hogy mindez azért nem terhel, mert tudom, hogy minden hiányunkat van, aki kipótolja.

Magunkhoz mérten, tőlünk telhetően mindig a legjobbat kapták, kapják, s minden igyekezetünkkel azon voltunk, vagyunk, hogy képességeiknek megfelelően taníttassuk őket, irányt mutassunk nekik a legfontosabbakban: a hitben, szolgálatban, erkölcsben, családi mintában, az emberekkel való bánásban, tanulásban. Így, amikor meglátom hiányosságaimat, nem a bűntudat terhel, természetesen szembe nézek mulasztásaimmal, s igyekszem jobbá lenni, de nagyszerű érzés, hogy Isten kipótolja hiányainkat, s bűneinkről meg nem emlékezik, ha kérjük, ha bűnbánatot tartunk, s ha el is hisszük. És mindez pont nem közönyt, ’mindegy, már úgyis elszúrtam’ érzést vált ki belőlem, hanem mérhetetlen hálát a lehetőségért, hogy lehet tovább próbálkozni, s még sokkal motiváltabbá tesz.

A gyermekeinknek nagyon sokszor elmondtuk, nem az a baj, ha hibázol, hanem az, ha nem az Istenhez fordulsz továbblépésért, hanem a saját erődből próbálod megoldani. Látunk erre példát a Bibliában is. Amikor Dávid elcsábítja Betsabét, nem igazán illő viselkedés, nevezzük néven: bűn. Mégis úgy gondolom, nem ez a legnagyobb bűne, hanem az, amikor e nyomorult helyzetet maga akarja megoldani, a maga erejéből, s nem a kegyelmes Isten bocsánatát, megoldását kéri. Kellett még egy pár mélységet megélnie, amíg megértette: Isten a gyógyító, ő bocsát meg, ha kérjük, s ad új esélyt. Igazi új lehetőséget, nem tekinget vissza hibáinkra. Ennek felismerésekor született a 32. és az 51. zsoltár. Érdemes elolvasni.

Megtanítottuk, hogy amikor egy váratlan feszültség támad, és megüli az egész családot, s mindez reggel 9-kor történik, s úgy néz ki, hogy ez a hangulat konzerválódna egész hévégére, akkor lépni kell. A hit, az ige nem vitrinbe való, hanem élni kell. Ilyenkor valakinek, aki a leginkább kész rá, aki legelőrébb van, azt kell mondania: „Jó, ennyi, sajnos így alakult, de a hívő ember abban más, hogy leül, bűnbánatot tart, imádkozik, s képes talpra állni, képes Isten jelenlétébe helyezkedni s neki tetszően élni meg az elrontottnak hitt napot.” Működik, s ezekért a pillanatokért is nagyon hálás vagyok.

Kisfiúból kész férfiak lettek. Sok minden van mögöttünk, reménységgel, hogy még több minden előttünk. Hálás vagyok, hogy sokszínű a gyermekeink érdeklődési köre, gondolkodásmódja, jó a humoruk, derűsek, szívesen énekelnek, és szeretnek itthon lenni. Ez az egyik legjobb visszajelzés, azt hiszem.

Kaptak bizonyítványt, szépet. Nem lényeges, hogy milyen az eredmény. Az a lényeg, hogy olyan legyen, amit az Úr kér képességeikhez mérten, hogy az előttük lévő, nekik szánt pályát befuthassák. Úgy gondolom, ezt teljesítették. Büszkének szokás lenni az ilyen eredményre, mi sokkal inkább hálásak vagyunk. Szép bizonyítványt, sokféle dicséretet, díjat kaptak. A legfontosabb mégis, azt gondolom, hogy a szívük a helyén van, segítőkészek, és szeretik az Urat. A nyesegetést pedig folytatjuk, hisz csak tanévzáró volt.

Elmondhatom, hogy a kamaszévekben mindennapos a szülő-gyerek konfliktus, és van, hogy álmosan, korán reggel sem mentesülünk ezek alól. Egyik ’hajnalban’, amikor már reggel 7 óráig már ’lement’ a fél nap történése, ülök be a kocsiba, egy szót se szólok, de majd’szétrobbant a fejem… A gyermekem, aki ezt előidézte, erről mit sem tudott. Hogy is tudhatna róla, hisz kamasz: nem direkt teszi, észre se veszi, hisz hat kamionnyi hormon, adrenalin tombol bennük. Bájos arccal mellém ül az anyósülésre, látom az édes pofiján (nekem mindig az marad), hogy nem is gondolná, hogy talán valamivel megbántott, ’beszólt’, így valami bajom van, hiszen az első mozdulattal teszi be a zenéjét, hogy azt hallgassuk a befelé vezető úton. Az ő zenéjének első mondata: „Áldom az Urat!” S azt kérdeztem: van nekem bajom?

Nincs. A mindennapi aktuális lázadást pedig bevállalom a menyeimért, s lányunk kamaszodása idején vejemért. (Tudniillik, ha nekünk nem lázad, akkor a házastárson szokás levezetni.) És hisszük, hogy az Úr megadja ebben a felfordult világban a hasonlónak a hasonlót. Évek óta imádkozom menyeimért, lassan a vejemért is elkezdhetem, mert tegnap megkérdezte Johanna: „Mikor leszek már menyasszony?” Imádkozom értük, mert egyrészt ismerem az anyai szív korlátait, hiszem, hogy Isten segítségével lehet csak jól elengedni gyermekeinket, s imádkozom, hogy a leendőbelik szíve a helyén legyen, és istenfélő társat kaphassanak gyermekeink. Ez a legfontosabb, a többi ráadásként megadatik.

Jó dolog hálát adni megtartatásért, örömekért, felejthetetlen pillanatokért, a tanulás lehetőségéért, tanárokért és jó dolog visszatekinteni, épülni, hogy ami ’nem a mi napunk, pillanatunk volt’ az a ’tanítónk’ lehetett. Hiszem, hogy a nehezekből legalább annyit épülünk, mint az örömekből.

Sokat tanultam gyermekeimtől. Gyakran tapasztalhattuk meg a ’visszanyal a fagyi’ szindrómát, ha megtanítottunk valami nemes dolgot, azt jó pillanatban nem mulasztották el alkalmazni, ezek nagyon kedves pillanatok. Ellátnak jó tanácsokkal, milyen a jó tanár, ki a diák kedvence. (Nem a gyengekezű, népszerűsködőre gondolnak!) A napi sztorikat mindig elmesélték, úgyhogy a tanárkarakterek velünk éltek, és tényleg nagyon tanulságos látni, megtapasztalni, mi vált ki tiszteletet egy diákból: elismerik a tudást, s az alázat, az empátia, a hibázásnak a lehetősége és annak vállalása különös tiszteletet vált ki belőlük tanáraik irányába. Sokat épültem őszinte szavaikból, megosztott örömeikből, bánataikból. Hálás vagyok, hogy néven nevezik a jót s rosszat egyránt,de - az átbeszélés után - arra emlékeznek, ami épít, ami előrevisz. Elfogadóak, s hiszem, hogy látják: mi az érték. Megosztják velünk problémáikat, kérdéseiket, kéréseiket, amikből szintén rengeteget tanultam.

Néha elfáradunk, ellankadunk, de az Úr erejéből, kegyelméből talpra állhatunk.

Jó volt visszatekinteni, ha csak foszlányokban is, az egész útra, amelyen vezetett az Úr.

Hálás és nyitott szívet, békességet kívánok kedves szülőtársaimnak a bizonyítványok megtekintéséhez, elfogadásához (akár kiváló, akár szerényebb az eredmény), és bölcs gondolatokat, megértést, empátiát az útba igazításhoz, a helyes ’metszéshez’, hogy érezze a gyermek a (z elmulasztott) kötelességét, de mindenek előtt a mi feltétel nélkül való szeretetünket! Megéri a lényegre figyeni, hálával. Megtérül. Sokszorosan. S ha megbotlunk, van KIHEZ fordulni!

Áldott napot!

Olyan, mintha tegnap mentem volna el szülési szabadságra, pedig éppen 4 éve immár.

2008 őszére vártuk harmadik gyermekünket, aki sajnálatos módon előbb, június végén, halva született. Kisfiú volt, nagyon picike: kedves arccal, keresztbe tett karokkal. Nem hiszem, hogy szenvedett, elaludhatott. A Sámuel nevet terveztük neki fogantatásától kezdve, ezért azóta is így hívjuk, ha róla beszélünk.

Nagy mélység, sok sírás és főleg nagy fájdalom kísérte ezt az időszakot. Leginkább lelkileg. Sok fizikális következmény, betegség is társult hozzá, de valamennyi nem annyira fájdalmas, mint a lelki. Mintha kiszakadt volna belőlem, belőlünk egy hatalmas darab.

Babaruhákat rendezgettünk, jövőt terveztünk, örültünk, a testemben látványosan elindult a változási folyamat, s egyszerre minden, de tényleg minden megváltozott. Egy pillanat leforgása alatt. Tegnap még várandósan, másnapra pőrén, lecsupaszítva.

De az Úr végig ott volt, velünk, mellettünk, bennünk. Lépésről lépésre. A nehézségben a tenyerén hordott. Nem értettük, kegyelem volt, hogy miérteket sem akartunk tudni, elfogadtuk és percről percre éltünk, élhettük meg az Úr gondoskodását. A körülmények vezettetéséről most nem írnék részletesen, csak arról, hogy testvéreket küldött Isten mellém, már oda az ágyamhoz. Testvéreket, akik ápoltak, gondoskodtak, Isten kinyújtott jobbkezei voltak. Az egyik szörnyű vizsgálat után egy ige várt az ágyamon:

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29,11)

Olyan mélyről tört fel belőlem a zokogás, amilyen nem tudtam, hogy létezik. Mert ekkor már csak ketten maradtunk az Úrral, férjem hazament a két kisfiúhoz. Igazán itt tört fel belőlem a fájdalom, mert férjemnek ez időtájt folyamatos rosszullétei voltak, kórházban is töltött egy hetet a kardiológián, s vártuk a debreceni vizsgálatokat, s mivel nem tudtam, mennyire komoly, tartottam magam, amennyire lehetett. Szeretetből. Utólag derült ki, hogy egy hónapig tartó mikroinfarktussorozata volt.Nándi sosem aprózza el a betegséget.

Ekkor itt megállt az idő. Pörög bár a világ, de az idő nálunk akkor lelassult, s azóta is tart, a ’hálaszótár’ pedig újabb jelentésekkel bővült.

A szülés után rögtön szokásos évenkénti gyülekezeti tábotunkba mentünk, jó volt közösségben, teljesen az ige közelében lenni a puszta közepén, éjjel és nappal. Az első ige, ami itt fogadott: „Áldást parancsol melléd az Úr.” (5Mózes 28,8)
A kapott igék elejét, folytatását is el szoktuk olvasni, hisz kontextusba helyezve kell ezt is, mint minden szöveget olvasni. S itt olyat találtam, amit már biztosan láttam sokszor, de most akadt meg a szemem rajta igazán:

„És bővölködővé tesz téged az Úr minden jóban: a te méhednek gyümölcsében.” (5Mózes 28,11)

Megtörve érkeztem, nem kerestem válaszokat. Egyet szerettem volna megtudni valamikor majd, tervez-e még az Úr kisgyermeket nekünk. Ezt az azonnali választ nem lehetett nem érteni, ígéretnek vettük.

Öt évig nem érkezett kisgyermek. Megbeszéltük, hogy emberileg semmit nem teszünk, az Úr tudja, mit miért s mikor tesz. Amikor úgy éreztük, hogy már nagyon eltelt az idő, 5 év, azt gondoltuk: ezt most vagy rosszul értettük vagy sárai korban várható az áldás. Mindenesetre egy olyan nőgyógyászhoz elmentünk, aki egyben endokrinológus is, hátha ő jobban látja együtt a változásokat, tudna segíteni a fogyásban, a testsúly beállításában, ami rám és egészségemre nézve mindenképp sürgető volt. Nem értette, hogy semmilyen beavatkozást nem szeretnénk, csak reméljük, segíteni tudna „duplaszakemberként” átlátva a területeket az ideális hormonegyensúly és testsúly beállításában. Meg sem vizsgált. Unottan megnézte a papírokat, s közölte: „Fogyjon le, így nem lesz babája, maximum méhtestdaganata.” 10.000 Ft-t kért. Ez 2013 novemberében történt. Értelmetlen út volt.

Ugyanez év decemberében karácsony után felsőlégúti bajuk lett a fiúknak, szerettük volna, ha szilveszterre meggyógyulnak. Hosszú évek óta ez lett volna az első szilveszter, hogy nem gyülekezetben, hanem négyen otthon töltjük az óév utolsó napját: játékot, mókát terveztünk. Mi emberek. Aztán nagy bajáradat zúdult ránk. Látszólag. De Isten arca ott rejtezik minden árnyas helyen, jól tudtam ekkor is, de azért ami sűrű, az sűrű. Ám hogy ekkora jót gondol, azt álmodni sem mertem. Álmodni sem, pedig ígéretet kaptam, s megerősítést sokszor.

Kaptunk a szomszéd nénitől igazi finom borsos, zsíros, fűszeres töltött káposztát, s bár Nándi nem evett sokat, annyira rosszul lett tőle, hogy a ’nemtudtukhogyvanepekövét’ elindította, elzárt valamit, s mint utóbb kiderült: hasnyálmirigy-gyulladása lett. Ezen a reggelen én meg úgy ébredtem, hogy majd összeesek, s épphogy elértem az autóig. A kórházban a sürgősségin az egyik vizsgálóban engem, a másikban a férjemet vizsgálták. Őt benn tartották, 4 napig szigorúan csak infúzió, engem tüdőgyulladással bár, egy rakat gyógyszerrel hazaengedtek. Másként alakult a szilveszter.

Január első napjaiban jöhetett haza férjem, s azt hittük, fellélegezhetünk, de egy péntek délután 5-kor elkezdett fájni Csanád hasa, éjfélkor már vakbélgyulladással műtötték. Ja, az ügyeletes orvos legyintve, kioktatva, pökhendien hazaküldött azzal a megjegyzéssel, hogy 'bemehetnek a sebészetre, de felesleges.' Anyai szívem azonnal odatartott. A műtét után elmondták, hogy majdnem perforált.
Felsóhajtottunk, megnyugodtunk, egészségesen örültünk egymásnak. Teljes békességem volt.

A félévzáró konferencián megkérdezte egy kollegám: baba, nem lesz? Elmondtam, hogy nem az orvosnak hiszek, mert ő nem mindentudó, s nem tetszett a stílusa sem, de azt is elmodtam, hogy elfogadtam, elengedtem, bátran tekintek a jövőbe, mit ad Isten.

És így lett, hogy egy délután ültem a dolgozatok felett, javítottam, nyitva a bibliám az asztalon, s kértem az Urat szóljon: és két sor állt előttem ”Áldott vagy te az asszonyok között.” Mondtam, tudom, Uram, hogy jó a humorod, s bár jól vagyok lelkileg, de ez nem vicces! Nem is annak szánta.

Ő komolyan szólt. A nyilvánvaló jegyeket sem vettem, hogy émelygek, nem kívánom a kávét…, annyira lezártam. S ekkor érkezett az 5 és fél évvel korábbi ígéret beteljesedése. Így kaptuk Johannát.

Mi a titok? AZ Úr. Úgy rendezte, hogy kitisztult a szervezetünk a ’kényszerdiétában’, étvágytalanul; a kötelező gyógyszereket szüneteltetve, terápiaként. S hát nem is kell mindenre felelet.

Nagyon sokan imádkoztak Johannáért, sokaktól utólag tudtam csak meg. Mi magunk rendszeresen imaközösséget tartottunk barátainkkal, testvéreinkkel, s mindig volt, aki jobban hitte, mint mi, erősebb volt ebben a témában. S van testvérünk, aki időt, energiát nem kímélve mindennap állhatatosan imádkozott érte, mert veszített már el kisunokát, megtapasztalta lányán keresztül, milyen a kisgyermek gyásza, s kérés nélkül a szívügye lettünk. Amikor ezt évek múlva megtudtam, de még a várakozási időben, olyan érzés volt, mintha lenyúlt volna megölelni az Isten.Azt hiszem, nem tudok elég hálás lenni mindezért.

Vezet az Úr a bajban, a viharban, a látszólagos eseménynélküliségben: mindig.

A tüdőgyulladás, a két antibiotikumkúra után vissza kellett volna mennem tüdőröntgenre, de ekkoriban voltunk költözőben Méntelekre, s épp itt voltunk kinn, mert szerelték a csapot. És minden hiba, tévedés is része lehet Isten tervének. Egy hibás csapot vásároltunk, ezért a 20 perces szerelés 2 órahosszáig tartott, s így nem értem be rendelési időben, külön pedig nem akartam ezért beszáguldani a jeges úton. Nem is értettem én, aki minden ilyet fegyelmezetten betartok, egyszerűen elengedtem. Hála az Úrnak, mert ekkor már szívem alatt hordtam kislányunkat.

Minden az Úrtól van, Ő vezet szüntelen, a viharban is ad elegendő erőt s megoldást is, ha Rá nézünk, s nem a magunk eszére támaszkodunk. A közösség pedig felemel, megerősít, amikor mi lankadunk. Isten elénk adta a bővölködő élet receptjét, Rá kell nézni nyomorúságban és örömben. Én ezt tapasztaltam meg már többször az életemben, ez az egyetlen öröm- és reménnyel teli, a belső emberben is tartalmas élet.

A Johanna nevet kapta, nem véletlen: „Isten kegyelme” a jelentése. Hogy is hívhatnánk másként?

Mérföldkő ez a tavasz. Elrohant 4 év és 18.

Bálint fiunk 18 éves lett, lejárt a gyes, vége a főállású anyaéveknek, immár teljesen. Hálás vagyok az elmúlt négy évért, a sok örömért, a nehézségekért is. Boldog vagyok, hogy tudtunk úgy dönteni, hogy itthon maradok, amíg csak lehet. Vállalva az esetleges nehézségeket egy sokkal nagyszerűbbért, a megismételhetetlenért. Sok minden történt a babázáson és a kamaszodáson s velejáróikon túl e négy évben: férjemnek megváltoztatták a munkatarületét, lett egy újabb szívinfarktusa, újraélesztették. Megint sok minden átértékelődött. A hazai teendőim mellett, tanultam, továbbképzésekre jártam, dolgoztam is kicsit másként, amire szintén ígéretet kaptam, hogy folytatnom kell; de leginkább s mindenek előtt a Szentlélek iskolájába jártam.

Az óvodai felvételi lapon a sok kérdés mellet ott állt a nekem legkedvesebb: „Tervezett gyermek?” Ezt írtuk: imádsággyermek.

Dicsőség az Úrnak!

Örülök, ha akad, aki végigolvassa, megtisztel.

S végül csak annyit, hogy valamiért s nem valami ellenében írtam e sorokat. Tudom, hogy sokan szenvednek gyermektelenségtől és más nehézségektől, s őket ugyanúgy szereti az Úr, teljes szívemből hiszem. Nem érthetjük Isten minden útját, továbbá mindannyiunkkal egyedi terve van; de pont ezért (is) abban teljesen bizonyos vagyok, hogy valamennyien másként tapasztalhatjuk meg az Ő irgalmát, kegyelmét, s mindannyiunkon másként dicsőül meg az Ő neve, és más újat készít egy mélység után.

Áldást, békességet!