Ez az a nap! 2018 - Az út

Tegnap este több mint 10 000 keresztény ember gyűlt össze a Papp László Arénában, hogy közösen áldja, dicsérje az Urat: Csíktól Atlantáig, széles e világból.

Nagyszerű zenekarokat, énekeseket hallhattunk. Külön szeretném kiemelni a bizonyságtételeket, az imádságokat és az lelkészek igeszolgálatait. A lelkipásztorok közül legnagyobb hatással a 86 éves D. Szabó Dániel, Dani bácsi, ahogy többen hívták, volt rám. A Lélek áradt belőle, s az a bölcsesség, ami csak Istentől van. Minden rezdülésében érezni lehetett a tüzet, minden porcikájában az élő örömhírt.

Áradt Krisztus jó illata.

Könnyűzene, könnyű műfaj, mégsem a show volt a középpontban, hanem a Megváltó.

Az egyik énekes spontán interjújából egy éltető, bátorító bizonyság született: elmesélte, hogy szégyennel bár de évekig bizonytalan, nyomorúságos, nehéz sorban élt feleségével , gyermekeivel. Kitartóan kereste a munkát, imádkozott, s egyszer azt az igét kapta, hogy „Megnyitja az Úr az ő kincsestárát!” – s ezután még 4 szenvedéses év következett. De minden látható nehézség ellenére, ráállt erre az igére - hitből -, s mivel ígéret, beteljesedett. Hét éve immár nem szűkölködnek, s őt ez az istenélmény arra sarkallta, hogy az Úrnak, az Úrról szeretne énekelni minden dalában, minden percben. Ámen!

Alig kezdődött el a fesztivál, amikor érkezik egy sms: „Látlak ám, itt ülök kicsit lejjebb a színpad felé.” Ismerős arcok innen-onnan. Szívet melengető ézés.

Az elmúlt 22 évben nem voltunk még kelettől nyugatig, Szombathelytől Debrecenig úgy, hogy valaki ismerős rá ne köszönt volna a férjemre. Mindegy, hogy Magyarország egy utcáján sétálgatva, a Balatonban úszva a hullámok közül áldás, békességgel kikandikálva, vagy egy vár megmászása közben esküvői időpontot egyeztetve, valami mindig történik, az Úr mindig odavezet egy, inkább több testvért.

Tegnap megkért az egyik szolgáló mindenkit, hogy ismerkedés gyanánt fogjunk kezet a mellettünk, felettünk ülővel, s beszélgessünk pár szót, s rájövünk, hogy csak mert más felekezetből van, ’nincs vele semmi gond.’ Eufemisztikusan nevetnek a szavak.
Már valamennyien a környéken befejeztük a gyorsismerkedést, ám Csanád még nagyon társalgott, s csak utólag mesélte el a kettejük közt lezajló dialógust a bemutatkozás után:

- Te melyik felekezetből vagy? –kérdezi Csanád.
- Katolikus. És te?
- Református. És ti honnan jöttetek? (Barátnőjével volt)
- Bátmonostorról – hangzik a felelet. És ti?
- Kecskemétről.
- Ugye mondtam, hogy az a Ritter Nándi, fordul oda a barátnőjéhez nagy örömmel, s azzal a lendülettel mondja Csanádnak: Nándi a mi papunk volt, hozzá jártam ifibe. A katolikus ifibe.
- Én meg a fia vagyok.
- Igen. Már biztos nem ismerne meg, majd mondd meg neki a nevemet, meg hogy férjhez mentem. Facebook-on majd megkeressük egymást.

És a legtermészetesebb közvetlenséggel, könnyedséggel folytatták a beszélgetést.
Kétségtelen, hogy ez a találkozás páratlan a maga nemében. Mi az esélye annak, hogy egy 13 ezres stadionban az egyik fiam és férjem egykori hittanosa még a katolikus időkből egymás mellé kerülnek? Ha emberileg szervezzük így, biztos nem jött volna össze, de Isten a főrendező, s minden okkal történik.

Isten útjai nem a mi utaink.
Nagyszerű este volt.

Egy dalt a sok kedves közül: https://www.youtube.com/watch?v=60cNcF97FyA - Katt!