Az intelligencia (egyik nagyon fontos) fokmérője a konfliktuskezelésünk mikéntje, a hitünk valódi és teljes tükre pedig a megbocsátásra való hajlandóságunk, készségünk.

Gyakran tapasztalom, nyilván munkámból adódóan is, hogy a kapcsolatok így vagy úgy, valamilyen módon léteznek, vegetálnak, virulnak. Amíg nem üt be a krach. A probléma, egy igazi konfliktus mutatja meg, valójában mi, pontosabban ki van a szívünkben. Egy nehézség mutatja meg, hogy az ügy vagy még inkább az igazam a fontos, vagy az adott személy(ek), a kapcsolat. Az önzetlenség, az empátia jó barát itt is, mert csak akkor lehet előre lépni, ha értjük, látjuk a másik oldalát is, s egyben feltételezzük is, hogy ő a legjobbat akarja (a legtöbb esetben, természetesen vannak kivételek), csak valami nézeteltérés, félreértés miatt kommunikációs hézag, probléma adódott.

A másik megértéséhez, az ügy megoldásához, a konfliktus kezeléséhez, a megbocsátáshoz elengedhetetlen:
- az empátia, érzékenység
- a szeretet
- a megértés
- a tisztelet
- jóindulat
- objektivitás, megoldások keresése
- tudatában lenni, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek
- alázat
- belátás, bocsánatkérés
- nyílt, tiszta, egyenes kommunikáció
- s mindez helyes önismeret nélkül nem megy.

Ami nehezíti a probléma megoldását, a megbocsátást:
- előfeltevések, konkrét elméletek előre legyártása
- személyeskedések
- én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy…
- rosszindulat
- pletyka
- harag
- sértettség, elfogultság (maga ügyében)
- szubjektivitás, kifogások keresése
- érzékenykedés
- egódominancia
- alázat hiánya
- agresszív kommunikáció
- helytelen önismeret (egoizmus és/vagy önimádat, vagy alul értékeli önmagát).

A konfliktus és annak kezelése megmutatja intelligenciánkat, s az érintett kapcsolat mélységét is. Hiszem és tapasztalom, hogy ahol felül tudnak emelkedni vélt vagy valós problémákon, ahol a kapcsolat a fontos, és a szeretet mindent, de tényleg mindent elfedez, az a kapcsolat élni és gyümölcsözni fog, mi több megerősödik. Ahol azonban mindenki (de legalábbis az egyik fél nagyon) a saját igazához ragaszkodik, le akarja a másikat győzni, érzelmekre (elfogult saját ügyével /általa védendő féllel/ kapcsolatosan) , s nem tényekre épít, szétválaszt: szépen lassan elhidegülnek, a pletyka ármánya belép az életükbe, s megkezdi romboló működését, vagy éppen a megfelelés miatt a látszatot fenntartjá(k), de egész mást gondol(nak) a szívük mélyén. Fájdalmas, ha valaki a meggondolatlan, érzelemből fakadó pletykájával épp egy gyülekezetet rombol, s mindezt azért, hogy a maga igaza érdekében védőbeszédet tartson.

A hívő embernek soha nem az igaza a fontos, hanem maga az ügy. S mindig a sértett kell, hogy odlépjen a másikhoz - az ige szerinti módon- , ugyanis a másik fél még jóllehet azt sem tudja, hogy baj van vele. És nem lehet halogatni, mert az Istennek biztos nem kedves. Minden haragtartás a "szétdobáló" szekerét erősíti. Vigyázat! A látszólagos alázat, a farizeusi jóság gyökere is a harag, a nem rendezett dolog keserűsége. Akkor léptél túl, ha valóban úgy viselkedsz a másikkal, ahogy tetted a konfliktus előtt, ha nem megy, akkor még meglehet, tartod a másik általad vélt adósságát. (A bizalom lehet, hogy lassabban épül újra, de a cselkedeteinken őszintén látszónia kell a haragmentességnek.)

A problémarendezés után nálad vessző vagy pont van a végén?
Haragszol, de nem felejtesz vagy az ügy elrendezése után szabad vagy,s megerősödve lépsz tovább?

Fontos lenne látnunk a másik szemével is, hisz mindannyian kapunk s okozunk sebeket, csak esetleg nem vagyunk tudatában. Ha azonban a másik szemüvegével is próbálunk látni, ha csak homályosan is /mert a másik szemüvegével mindig hangyásan látunk/, tisztulhat a kép, s elkezdődhet az építkezés.

A konfliktus kezelése, a további kommunikáció csak intelligencia kérdése.
S a hit? Hány csalódott, sértett, megbocsátani nem tudó embert látni…Ő megbocsát, csak éppen nem vagy alig köszön, kimért és távolságtartó…szóval megbocsátott, de…

Fontos apróbetűs rész következik:
az igazsághoz az is hozzátartozik - s e két fogalom, hogy konfliktus és megbocsátás szorosan összetartoznak, nem véletlen -, hogy a két fél között fontos rendezni a sérelmeket, a probléma forrását néven nevezni, Isten elé vinni, majd az érintett féllel megbeszélni, akiket a pletykába bevontunk, azoknak az igazat megvallani, a sértett(ek)től bocsánatot kérni, s megbocsátani.  Ez a helyes sorrend. Mert az nem megy, hogy bármit megtehetek, s elvárom, hogy ő bocsásson meg. De ez már egy újabb történet.

Te melyik ölelő vagy egy konfliktus után? Őszinte, szabad, vagy nyilaidat gyűjtöd a zsákodban, s alkalmas időben vagy éppen váratlanul döfsz vele?
Továbblépni egyedül kegyelemből lehet, az Ő áldozatára nézve! Ez az igazi szabadság: Krisztusban!

Ötödik éve lakunk Ménteleken, s kezdhettük meg a testi-lelki építkezést. Nagy munka, kihívás, szolgálat, különösen akkor, amikor 30 éve nem élt helyben lelkipásztor. Egy bátor, áldozatokat vállaló presbitercsapattal és gyülekezeti tagokkal kezdtük el az építkezést lelki, gyülekezeti, s területi értelemben.

A gyülekezet létszáma szépen folyamatosan emelkedik, egy átlagos vasárnapi istentiszteleten 35-50 fő vesz részt, nagyobb ünnepekkor pedig 80-100 testvér van jelen.

Szükség volt az épületek renoválására, illemhelység kialakítására a templomban, technikai eszközök beszerzésére, a kert teljes megújítására (korhadt fák kivágása, új növényzet ültetése, füvesítés), öntözőrendszer kiépítésére, a kerítés- és kapucserére.

Azt mondhatjuk, hogy éppen felsóhajthattunk, hogy a legfontosabbakkal készen vagyunk. S hogy sosincs olyan, hogy kész, bizonyítja a múlt pénteki eset.

Történt ugyanis, hogy Ladánybenéről egy anyuka sietve nagy sebességgel rohant gyermekeivel az ambulanciára, mert a kisebbiknek betört a feje. Azonban a nagy sietségben az előtte levő autó indexét, kanyarodási szándékát nem észlelte, így neki csapódott, s azzal a lendülettel a templom kerítését végigszántotta, nem kevés betonoszlopot magával sodorva a nagykapunak és a hirdető táblának ütközött frontálisan, fékezés nélkül. Azonnal akadt segítség, mi s a szomszédok, akik a környéken lakunk, a mentők, a rendőrök gyorsan itt voltak. És addig? Sokkos állapotban szállt ki ugyan az édesanya, de Istennek hála mindenki egészségesen. Aki látta a helyszínt, a maradványokat, az tudja, hogy erre nincs emberi magyarázat, ez csoda!
Nem repült be egy betondarab sem, nem gyulladt ki, életben vannak, pedig még a légzsák sem nyílt ki.

A nagy ijedtség után, s tudva, hogy a balesetet szenvedettek a kórházban jól vannak, megbeszéltük a továbbiakat az odaérkező férjjel, aki természetesen a rendbehozatal költségeit rendezi.

Miért írtam le? 

• Egyrészt, mert egyesével sok levelet kapunk erre vonatkozólag, hogy mi történt, s így egyszerűbb válaszolni: mindenkinek.
• Másrészt, hogy elmondhassam, az Isten milyen csodákra képes, terve van velünk! A családdal, aki testi sérülés nélkül úszta meg, s a férjemmel, aki éppen ment ki az utcára, mert a bibliaórára várta a testvéreket. Urunknak hála, hogy nem 2 perccel korábban állt ki a kapuba, s azért is, hogy senki nem parkolt a főút felőli oldalon. Lehet azt mondani: szerencse. De aki kicsit többet élt már, s látja az összefüggéseket, tudja jól, hogy véletlenek nincsenek. Meg kell csak látni: mindannyiunkkal, veled, velem, vele terve van Istennek!
• Harmadrészt pedig azért, hogy hiába lett szép és készen minden, jelenleg ez a legkisebb baj, még akkor is, ha velünk történt, nálunk, a szépen kialakított új kertben esett a kár, a lényeg, hogy emberi haláleset nem történt. A többi javítható. A balesetet szenvedő hölgy férje külön ezt köszönte, hogy megértéssel, segítőleg álltunk hozzájuk. Látszott rajta, hogy zavarban van ettől, s ki is fejezte szavaival: ’egyáltalán nem természetes, hogy ilyen kedvesek és megértőek velünk. Ez ma nem divatos.’ Hiszünk abban, hogy lassabban is eljönnek majd a templomunkba, hálát adni az Úrnak hatalmas tettéért. Nem a magunk dicsérete miatt írtam le ezeket, aki ismer, tudja, aki meg nem, majd megismer; sokkal inkább, hogy elmondhassam: nagyszerű érzés irgalmasnak lenni, kedvesnek, segítségnek lenni akkor is, amikor bennünket ér kár. Krisztustól tanultuk, néküle, emberi erőből nem megy! 
• Negyedrészt: senki ne bántódjék meg, ezt nagyon kérem, de muszáj elmondanom, hogy szóbeszédből, innen-onnan már sokféle véleményt, ítéletet hallottunk vissza. Kérünk mindenkit, hogy aki nem volt itt jelen, nem tud a baleset körülményeiről semmit, ne találgasson, és főleg ne terjesszen vélt, vagy félinformációk alapján szőtt véleményeket tényként a balaesetben résztvevőkről. Nem rólunk van szó, hisz nem velünk történt maga a konkrét eset, mi nem lehetünk ebben hibásak, nem ezért emelek szót, hanem azért, hogy ne írja felül senki a rendőrség álláspontját, a történések valódiságát. A pletyka nagyon veszélyes dolog, s egy biztos: nem épít, hanem rombol. És nekem fáj, ha emberi okoskodásból, alaptalanul találgatások sora lát napvilágot, és bűnbakot keresnek, vádolnak. Ennek nincs helye, előre nem visz! Köszönöm, hogy mindenki az érti, amit mondok.
• Ötödrészt pedig, hogy elmondjuk: a törmeléket tudatosan nem szállíttattuk el, hogy emlékeztessen pillanatnyi mulandóságunkra, továbbá ha elvesszük, nagyon nyitott lesz, félő, hogy amíg nem készül el, gyorsan, fék nélkül kiszaladhatnak a gyerekek. Valamint a cég, aki a korábbi munkálatokat végezte, azt mondta, csak júniusban tudja elvállalni. Sóhajtani sem volt időnk, hisz egy egykori prebitertestvér a szomszédból átcsöngetett, s felajánlotta, hogy családtagjaival rendbe hozzák.
  Értitek? AZ Úr csodásan működik. Még kérni sem volt időnk imában, az Úr már küldte a segítséget.

Amikor Méntelekre költöztünk, senkit sem ismertünk szinte, de napról napra itt élve megtapasztaltuk, ez a piciny falu a világ közepe: itt kedves, szerető emberek laknak, van összetartás, a biciklit még zár nélkül a kapu előtt lehet hagyni, itt termelik a legtöbb epret, van tejautomata, iskola és óvoda, nem is akármilyen (itt szeretném elmondani, hogy a mi babánk a munkánk és a napi logisztika miatt jár bent), könyvtár, házi tojás, és itt lakik egy gimis osztálytársam, van varrónő, fodrász, pedikűrös, vannak férjek és feleségek, családok, az utcán köszönünk egymásnak, és lehet csak úgy beszélgetni- bocsánat, ha valakit/valamit kihagytam…soroljam még?

A lényeg: vannak emberi kapcsolatok, van emberség. Nem humanizmus, hanem nagybetűs EMBERSÉG. Hit az élet csodájában. És ahol van hit, ott van szeretet, hol van szeretet, ott van béke, hol van béke, ott van áldás, s ahol áldás van, ott van Isten. És ahol Isten ott van, ott szükség nincsen!
Isten él, és jelen van a ménteleki nép életében, közösségben: hívunk és várunk felekezettől függetlenül közös együttlétekre, alkalmakra, beszélgetésekre és csak úgy spontán a templomba, a kertbe, a parókiára, hogy Isten nekünk adott ajándékainak, csodáinak együtt örvendezhessünk! A megosztott öröm duplaöröm, a megosztott bánat felebánat.

Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van: sokszor kerülőutakon találkozunk egymással, de Isten végbeviszi azokat a találkozásokat, amiket végbe akar vinni. Hisszük, hogy nem a kárra kell nézni, s nem csak ennyi az egész, hanem az Úrnak terve van, a rosszat is jóra, a legjobbra , még jobbra tudja fordítani, a látható rossz áldássá tud lenni, ha jó szemüveg van rajtunk, s Felfelé nézünk.

Áldást, békességet!

                        Ritter Ida, a lelkipásztor felesége

Hallgassátok meg, idekapcsolódik, s megéri: https://www.youtube.com/watch?v=iiHAblDn_Zk - Katt!

Férjem a középiskolai éveinek egy részét Pannonhalmán, a bencéseknél végezte. (Ez a történet is megér egy misét, majd később, biztosan hosszabb írás lesz.) Csak jót, szépet hallottam tőle ezekről az évekről, a tanárokról, a mesterekről, a tudás szélesítésének megannyi lehetőségéről.

De hát a gyerek, itt is gyerek, s ez így van jól. Ahogy az lenni szokott, a diákok valami jellemző jegy, tulajdonság alapján becenevet találnak ki pedagógusaiknak, jól tudom ezt a magam életéből is. Nándi elmesélése alapján volt egy szerzetes, aki különösen kemény, szigorú volt, s a gyermekek közt a ’Smasszer atya’ ragadványnevet kapta. Amint az lenni szokott, annyira így emlegette mindenki, hogy a szülők egy része azt gondolta, ez a valódi neve.

Történt ugyanis egy fogadó délután alkalmával, hogy az egyik édesapa bekopogott egy tanterembe, s az említett Smasszer atyát kereste, mire ő - valószínűleg keménységénél már csak a humora volt eredetibb -, hogy „tessék, én vagyok, miben segíthetek?”

Eszembe jutott ez a sztori tegnap, amikor megosztottam veletek egy rövidke esti párbeszédet a családi életünkből:

"Szokásos esti logisztika másnapra, merthogy minden nap más:
- "Holnap hogy is lesz?" - kérdezi Bálint, s azzal a lendülettel válaszol is:
"Semmi extra! Johanna ovi, Csanád suli, Anya vérvétel, orvos, én érettségi, Apa meg megy a börtönbe!"
Tényleg, semmi extra! Jó kis csapat!"

Tényleg: Nándi hetente háromszor börtönbe jár, hogy az egyetlen éltető erőt, az örömhírt elvigye a fogvatartottakhoz (is). Szelíden, türelmesen, állhatatosan.

S mikor ezt a napi logisztikát, a tényt, hogy Apa a börtönbe megy, Bálint fiunk vizualizálta, tudatosította magában, egyszer csak nagyot nevet, s előhozva tudatalattijából a fenti jól ismert, kismilliószor hallott, de mostanában nem emlegetett történetet, azt mondta csodás analógiával: „akkor most Apa a Samsszer atya.”

Igen, a helyet tekintve jogos a vicces párhuzam, 'lokálisan' Smasszer atya, de lelkületét, lényét ismerve – talán nem veszi senki elfogultságnak, de - sokkal találóbb a ’Lelkes tiszteletes’.

"Ha a gyerekek kritizálva élnek,
Megtanulnak megbélyegezettnek lenni.

Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek,
Megtanulnak veszekedni.

Ha a gyerekek kicsúfolva élnek,
Megtanulnak szégyenlősnek lenni.

Ha a gyerekek megszégyenítve élnek,
Megtanulják bűnösnek érezni magukat.

Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek,
Megtanulnak türelmesnek lenni.

Ha a gyerekek bátorítva élnek,
Megtanulnak bízni.

Ha a gyerekek dicsérve élnek,
Megtanulják az igazságosságot.

Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat,
Megtanulnak hittel élni.

Ha a gyerekek megerősítve élnek,
Megtanulják magukat szeretni.

Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek,
Megtanulják megtalálni a szeretetet a világban!" (Dorothy Law Holte: Egy élet a kezedben)