Gyerekszáj(ak) kontra anyaszáj

1. Ebédnél rövid párbeszéd:
- Olyan hangulatos a református temetőben sétálni, csöndes, zöld, olyan otthonos.
- De szellemes vagy!

2. És egy másik rövidke:
- Sebtiben gyere le az asztalról!
- Johanna, tudod mit jelent a sebtiben?
- Igen: gyere le az asztalról!

3. A harmadik:
- Ki szereti Johannát? – hangzik a kérdés az egyik vacsoránál, s mindenki felemeli a kezét, de Bálint nem kinyújtott karral, csak félmagasságban; kapta is a helyreigazítást:
- Tedd magasabbra!

4. A negyedik szösszenet:
- Oh, ez nagyon finom, kérek még csipezt!
- Mit kérsz?
- CsiPEZ cukorkát!
(Ugye ki mit hall? A PEZnek semmi értelme, na de a csipez, az már valami!)

5. És (majdnem) végül:
- Anyukám, fáj a fogam!
- Melyik?
- Az emeletes. (A felsők érzékenyek hidegre.)

És egy kis önismeret, merthogy boldogok, akik tudnak nevetni saját magukon:
- Ha valaki negatívan reagál egy adott dologra, nem tűrhetem, 3 perc csenddel büntetem - így az egyik fiam.
Kicsit gondolkodom, majd:
- Igen, ez lehet, hogy valakinek büntetés, de apádnak kisfiam nem biztos, hogy az lenne, ha legalább 3 percre csöndben mardanék.

Az alábbi rajzot rólam készítette Johanna: két szép szemem, hangsúlyos szám (biztosan nem csak a rúzs) látszik, s nem, nem összevissza vonalak láthatók mellettem, hanem egy söprű a kezemben. S még mondja valaki, hogy a gyermekek nem ösztönlények? Még csak 3,5 éves.

Hiába mondanám, hogy kislányunk nagyon szereti kenni magát 'júzzsal', azaz labellóval, s hogy naponta letakaríjuk vele a házunk előtt lévő kislépcsőt, úgyis csak magyarázkodásnak tűnne. Vállalom ezt a csodaszép festményt, amin hosszú percekig nevettem, mit nevettem? Hangosan kacagtam.