Az alábbi  áhítat 2018. május 8-án hangzott el a Kecskeméti TV Örömhír című műsorában. Szeretettel teszem közzé férjem szolgálatát:

http://kecskemetitv.hu/musorok/oromhir/oromhir-57 - Kattints!

Nincs rá szó, mert ügyetlenek a szavak annak kifejezésére, milyen lélekápoló, szeretetteljes, csodálatos, megnyugtató, felemelő..., egyszerűen autentikusan leírhatatlan érzés, amikor a legkedvesebb angyali kislányhangon megszólalnak a lenti sorok. Nézi minden rezdülésemet, áhítattal imádkozik, de a hunyorgásból fel-felpislant, majd simogató, lágy hangjával édes kis ajkán elevenné lesznek Zelk Zoltán gondolatai:

Reggel óta tanakodtam,
Mit mondhatnék teneked.
Olyan szépet gondoltam ki,
elmondani nem lehet!

Nem leltem rá szavakat,
még verset sem tanultam!
Minden amit elmondhatnék,
itt van egy szál virágban! (Reggel óta)

Nincs mit hozzátenni! Talán csak annyit: természetes, hogy minden édesanya így érez, a saját kis "angyalkájáról" gondolja ugyanezt.

A nap, amikor minden másként alakul…Másként, és mégsem vagy mérges, ideges, feszült, mert már kezded kapizsgálni a lényeget.

Egymás után sorban másodpercnyi különbséggel szólalt meg 3 „ébresztőórám”: a „Jó reggelt, Anyukám, kérek sésen kakaót!” után maximum hangerőn felharsant a telefonomon a ’Nincs szó!’ (Kormorán), ahogy Johanna hívja, és stafétaszerűen a „Boldog házassági évfordulót, Kincsem!” felkiáltás.

Ez utóbbit egy nagyszerű szerelmi vallomásként éltem meg. Egy férfi, aki hogyismondjam eufemisztikusan, nem a memóriájáról a legismertebb, hisz nincs nap, hogy kulcsot, telefont ne keressünk, hajnalok hajnalán álmoskásan azzal ébred, hogy ma ünnep van, és láthatóan, tapasztalhatóan nagyon boldog. Második etápként én kakaót készítettem rendelésre, Nándi pedig nekem kávét. Mennyivel jobb adni, mint magunknak megfőzni. Más az íze, illata, az érzés.

Hűséges típus vagyok: 25 éve döntöttem az Úr mellett, 22 éve közös az utunk Nándival, s Isten előtt is megköttetve pedig 19 éve. Az Omniát pedig, abból is az eredeti classicot 24 éve iszom.

Miért felejthetetlen a mai nap?
A történet ott kezdődik, hogy a hétvégén elterveztük, hogy ahogy kell, a módját megadva, elmegyünk majd e jeles napon, 24-én, valahova kettesben. Mert hogy az Úr ajándéka a gyermek, és csodálatos együtt ötösben, na de hát mégis kell csak ketten lenni, kikapcsolódni, ketten ünnepelni.

Történt azonban vasárnap, hogy a két héttel ezelőtti lábműtétem varratait kiszedték, ám érthetetlen módon - ugyanis beforrt -, délutánra durván szétnyílt. Nem részletezném a látványt. Na természetesen az Úr napján nem kapáltam, hanem pihentünk, s mégis. További pihi helyett „rohanás” a traumatológiára, ahol, hogy még szebben gyógyuljon a seb, hegmentesen, még mélyebbre vágtak, majd varrtak. Nem volt szép látvány, amint a doktor a lábamban matat; a fél ujja belefért. Természetesen kimélő életmódot, pihentetést írtak elő, kötelező sétával ugyan, mert azért, ha fáj is, muszáj mozgatni. Alig vártam, hogy a múltkori kötés lekerüljön, mert hát ez a cicamosdás igen vicces és házasságot építő mutatvány bár  (most újabb 2-3 hét kényszerlassításra számíthatok), de egy igazi zuhanyzásra vágyom! Nyilván, a kialakult helyzet miatt nem akartam már szépen, elegánsan, körömcipőben sétálgatni. Sokkal inkább próbálom minden percben a legideálisabb pózt megtalálni. Micsoda apró örömök az életben!

Időben tudtunk volna elindulni az óviba, de egyszer csak csöngetnek. Jöttek keresztelést bejelenteni. Ilyenkor nagyon nem lenne krisztusi azt mondani, hogy „ma szabadnapja van a lelkész úrnak”. Kimondva, leírva is disszonáns, úgyhogy fél 9-ig már egy jelentkezés a keresztelői oktatásra is megvolt, aztán érkezett a futár, majd az alvó cimbora felkarolása után 1 órás késéssel el is tudtunk indulni. S milyen egy szeretetteljes pedagógus: megértő, kedves. Ilyen óvó néniink vannak, a két Anikó néni. Nem kioktat, hanem megért. Nagy ajándék.

Aztán, ami csak lehet, nem úgy jött össze. Igyekeztem haza, de éreztem, nagyon jó a séta a lábamnak. Kétszer döcögtem az egyik bolt felé, mind a kétszer a „Rögtön jövök” tábla fogadott. Az autó ülése tegnap nagytakarításon esett át, így reggelre még minden ülés nyirkos volt, hm, nem annyira komfortos érzés, mint amennyire annak hangozhat, késve lett ebéd, tönkre ment a múlt hónapban szerelt 25 évet kibíró ledlámpa, valami állat beesett a szagelszívó csövébe, és ma a változatosság kedvéért pénztárcát kerestünk…és amikor ilyenek történnek, akkor pattanásig feszült helyzetek tudnak teremtődni. Csak úgy minden ok nélkül bele lehet kötni a másikba, mert hát ő is itthon van, mert szabadnapja van.

Megbeszéltük már évekkel ezelőtt, hogy, mint mindennek, megadjuk a módját, de ajándékot nem veszünk egymásnak évfordulón, csak azért mert kell, hisz a lelki, a közös együttlét a lényeg. Az egyezség az: hogy Apa virággal kedveskedik évfordulón, Anya pedig gasztronómiai meglepivel, ha épp nem Apa főz (ami azt jelenti, hogy étterem).

Egész nap a levegőben volt, hogy férjuram virágot vesz, el is mondta, hogy milyet tervez, de az élet ezt is felülírta. Hétköznap van ugyanis, és az élet megy a maga medrében. A három gyerek háromfelé, szabadnapon is kötelezettségek sora Nándinak, rohangálás, és mivel minden késésben volt ma, így az ebéd után már beindult a délutáni műszak. Nagy ünnepélyes tortázás helyett, kapott mindenki egy fagyit nem a legelegánsabb helyen, de bizton állíthatom, hogy a legjobb fagyit, a Falusiból.

Együtt a csapat, lábamat megtámasztva, fáslizva sok-sok segítséggel egy gyors ünnepi vacsorát készítettem, amihez csak az egyik alapvető alapanyag hiányzott: az ananász. Ménteleken délben, na jó, ötkor bezárnak a boltok…, de Bálint, a talpraesett mondta, megoldja. Elment a szomszédba, s még Saci köszönte meg, hogy adhatott. Ez is micsoda öröm.

Kaptam virágot a kertünkből, Bálint mindent előkészített, Csanád megterített, s a vacsoránál mindenki mondta a magáét. Apa elmondta, miért nem jutott virágbolt közelébe, Johanna pedig, hogy az egyik fiú mérges rá, és nem engedi, hogy vizezzen az udvaron. Ez a fiú, az édesapja. Fiúk is mindig meglepnek valami aprósággal, s kényszert éreztek, hogy magyarázkodjanak: Bálint csöndben maradt, Csanád pedig biztosított, hogy ma a viperatelepen voltak, és ott több százezer forint eszmei értékű virágot látott, s rám gondolt, de nem hozhatta el.

Minden máshogy alakult: nem úgy, ahogy ünnepelni szoktak, szoktunk. Mégis boldog és hálás vagyok:

• mert rájuk nézek, és hála tölti el a szívem;
• mert minden természetesen, fesztelenül történt…
• mert érthettem, megélhettem a lényeget. 11-15 éve még biztos kiakadtam volna ennyi sok apró hülyeségen, mára már tudom, nagy szabadság ezekre más szemüvegen át tekinteni. Nem éri meg, csak az örömöt lopja el a felesleges feszültség. Máshogy látni, viselkedni döntés kérdése;
• mert a férjem szebbnek lát ma, mint 20 éve, s nem, nem a szeme romlott ennyit, belülről lettem szebb, kegyelemből;
• mert láthatom a lényeget, a viharban a napsütést: mennyi örömet kaptam ma a látható sikertelenségeken túl!

Ma már tudom:

• hogy sokszor a szándék fontosabb, mint a tett;
• hogy senki nem tökéletes, és mindenki hibázik –ezeken túl kell látni: egészben;
• hogy az engem ért vélt vagy valós sérelmek miatt nem haragudhatok életem párjára, nem asszisztálhatok a békétlenség urának, aki pusztítani akar, pláne nekünk fontos pillanatokban;
• hogy a dolgokat egyben kell látni, s nem pillanatokban. S Nándi arányosan elosztva több vödörnyi virágot hozott már életemben, s fog is még. Nem csak ünnepkor. Hanem csak úgy. Lilát, rózsaszínt, csupa nagybetűs szeretetből.
• hogy a másikat szeretjük, s nem direkt tesszük vagy nem tesszük, amit kellene, hanem mert így alakult. S nem egy cselekedet, szó vagy nap alapján kell eldönteni, mennyire szeret.

Mert, ha igazán szeretne, akkor ezt és ezt tenné…- hallom a buszon, a városban, itt-ott. Van olyan hogy nem igazán szeretni? – kérdezte Dömdödöm. Hm.

Tudom, hogy férjem az életét adná értem. És nem azért, mert így illik. Szívből, hitből, szeretetből.

Hálás vagyok ezért a napért, mert megtapasztalhattam egy olyan ünnepet, ami a maga hétköznapi természetességében zajlott, örömben, békében, hálaadásban. Átírtuk, újraterveztünk. Itthon koccintottunk.

Voltak, akik 19 éve azt mondták nekünk, hogy 2 évnél nem adnak nekünk többet, mert annyira különbözőek vagyunk. Hála Istennek, az Ő gondolatai nem az ember gondolatai. Különbözőek? Az értékrendünk azonos, a tulajdonságaink, a személyiségünk különböző, de Isten kegyelméből összeadódik, kipotlódik.

Mi a titok? Hogy mindennap felfelé nézünk. Ez a lelkület határoz meg mindent. Mindent. Ez a lényeg. A legjobb tartósítószer ez, így lehetséges, hogy a 22 éve fellobbant szerelem nem tud kihűlni.

 "Mind boldog az, a ki féli az Urat; a ki az ő útaiban jár! Bizony, kezed munkáját eszed! Boldog vagy és jól van dolgod.
Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül.
Ímé, így áldatik meg a férfiú, a ki féli az Urat!
Megáld téged az Úr a Sionról, hogy boldognak lássad Jeruzsálemet életednek minden idejében;
És meglássad fiaidnak fiait; békesség legyen Izráelen!" (128.zsoltár)

 Mondták már, hogy ennyi, 19, gombócból is sok. Nem unjátok egymást? Nem egyhangú az életetek? Kicsit sem, sőt. Valójában ezt a kérdést sem értem.

S nem, nem az a titok, hogy a 24 éves magamhoz képest majdnem két Idát teszek ki, így akár két nője is van Nándinak, ahogy ma divatos.

A titok a döntés, az elfedező szeretet, a figyelmesség, az alázat, a humor, a boldogság és annak alappillérei: a biztonság és a fontosság érzése.

Hálát adunk az eltöltött boldog évekért!  https://www.youtube.com/watch?v=9JOAF0MDGPY - Kattints!

Köszönöm azoknak, akik osztoznak örömünkben, s e féloldalnyira tervezett 2 oldalt végig olvasták.
Áldott tartalmas hétköznapokat, sok apró örömet, lényeglátó ünnepeket kívánok!

Olyan egyszerű lenne az élet, ha mindenki azt értené, amit közlünk. De kevesek kiváltsága ez.

Érzékenykedés, félreértés, hozzágondolás, utalgatás, nem egy értelmű beszéd, szívvel s nem füllel hallás, téves következtetések – nagyon jellemző manapság (is). Miközben sokan úgy gondolják, ők egyértelműen, világosan beszélnek. Eredményeképpen először csak tulajdonságok változnak, aztán személyiségjegyek, majd torzulnak kapcsolatok, sérülnek barátságok.

Isten igéje figyelmeztet: a beszédünk legyen egyértelmű, az igenünk igen, a nemünk nem. Ha valami fájdalmat, hibát nem jelzünk a másiknak, el kell engedni, örökre, ha pedig mondjuk, tegyük egyfelől megfontoltan, másfelől egyértelműen. S van olyan is, amikor a szólással késlekedőnek kell lenni, s az alkalmas időben beszélni. Mindezt a félreértések elkerülése céljából.

Fájdalmas és szomorú tud lenni a keserű gyümölcs. Hagyjuk a pletykát, a feltételezéseket, a kétértelmű szavakat, s kezdjük ma el az érzelmeink, érzéseink verbalizálását, a világos beszédet! Sok lelki gyötrelemtől, felesleges kanyartól ment meg. S leginkább az, ha az Úr elé teszünk le mindenkor mindent!

Márai is írt erről a nagyszerű Füveskönyvében:
Márai Sándor: A félreértésről

„A földön kétmilliárd és néhányszáz millió ember él, így mondják. Tudjad tehát: kétmilliárd és néhányszáz millió esélye van annak, hogy szavadat, cselekedetedet félreértik. Ahány ember él a földön, annyi a félreértés esélye és lehetősége. Ez a nagyszerű és a félelmes az emberi életben, ez a végzetes minden emberi megnyilatkozásban és vállalkozásban. Azt mondod: ,,fehér" vagy ,,fekete." De a világon fehérek és feketék is élnek, igaz? S egy fehér szemében más a fekete, mint egy fekete szemében. S végtelenül másként tükrözik minden emberi lélekben a világ. Minden kiejtett, leírt szónak más és más a zengése kétmilliárd és néhányszáz millió ember lelkében. Ezt is tudnod kell, s nem szabad soha meglepődnöd a visszhang felett, mellyel az ember a másik ember szavára felel. Az emberi élet végtelen félreértések örök sorozatának körforgása. E félreértések összege az a színes, bonyolult, félelmes és nagyszerű csoda, melynek gyűjtőneve az ember.”