Nem minden az, aminek látszik

Minden mondatnak van egy kontextusa, s ha azt onnan kiragadjuk, egészen mást jelent. A Bibliában például az is olvasható, hogy: „Nincs Isten.” Ez így egy környezetéből kiragadott mondat, jelent valamit, de messze nem azt, amit eredendően, mert hogy a fenti idézet főmondata az alábbi:  „Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten.” (Zsolt.14,1)

Ugyanígy van ez egy adott történéssel, konfliktussal, félreértéssel. Ha csak egy kicsit torzít – akaratán kívül – az egyik fél, nem autentikusan meséli el a történetet, vagy csak egy szeletet ragad ki, az már teljesen más jelentéstartalommal bír, mi több félrevezető, megtévesztő.

Házasságok, emberi kapcsolatok ilyen vélt vagy (részben) valós féligazságokon csúsznak szét. S ha nem hajlandó a két fél érett személy módján a másik alany oldaláról is megérteni a helyzetet, akkor aligha van közös nevező. Marad az erő, a hatalom, a szkander.

Munkám, házasságom, életem során azt tapasztalom, hogy aki megérti: kinyilatkoztatásokkal, csak az én igazam szajkózásával nem lehet célt elérni, annak lehet segíteni, akkor lehetséges valamiféle békés megoldás. Aki magánál tovább még nem jutott, irgalmat, kegyelmet csak könyvből tanult, az nem tudja átérezni, hogy nem az igazam a fontos, hanem az adott ügy, a kapcsolat, s az, hogy egy hajóban evezünk, csak a hajó másik ülésén foglalunk helyet. Amivel nincs semmi gond, amíg nem háttal ülünk egymással; és azon dolgozunk, hogy egónkat mellényzsebbe rakva a szomszédos széken foglaljunk helyet. És a hogyan? A stílus maga az ember.

Szabálytisztelő ember vagyok, aki a törvényt igyekszik minél alaposabban ismerni, alkalmazni. De amíg csak könyvből tanultam az irgalmas szamaritánus történetét, addig nagyon tudtam a magam igazát, de a lényeget nem. Az irgalom, a kegyelem Krisztustól lett eleven az életemben, s leginkább úgy, hogy voltak, akik elém élték. Ismerhetek olyan KRISZTUSI lelkületű testvéreket, akik hallgatnak, amikor más leüvölti az embert, s nem vágnak vissza, amikor joguk lenne hozzá, és nem csak úgy önmagában vizsgálnak egy mondatot, egy cselekményrészletet, hanem egészében, mert úgy teljes. Gyenge? Balek az ilyen? A világ szemében igen. De az igazi erő, szabadság nem szerezhető meg vádlással, magyarázkodással, csaták megnyerésével. A háborút kell megnyerni. Az igazi háborút.

Azt is látom, hogy a sok nehézség, a szenvedés segít abban, hogy a felhalmozott nagy tudás lélekkel megtöltve a fejünkből leszálljon a szívünkbe, s életté legyen!

És milyen az, amikor egy eseménysorozatból csak egy mondatot, szeletet ragadunk ki?
Van sok példa ilyen félreértésekre, kiragadott mondatokra, cselekedetekre kinek-kinek a magánéletéből, de akad pár a Bibliából is.

Azt látjuk, hogy mindenki hozsannázik Dávidnak, sokan ilyen nagyszerű királyra vágynak, s dicsérik őt, igazi nagyságnak tartják,  amikor a megözvegyült Betsabét befogadja. De csak ő tudja egyedül, hogy valójában ő, Dávid, a király ölette meg Betsabé férjét, hogy megszerezhesse áhított vágyát, álmai asszonyát.

Lehet-e embert ölni, hogy álljon a vár? – hallottam szerdán a Kőmíves Kelemen című rockoperában. Ez a fajta önzés, amit ott a színpadon hűen megjelenítettek, félelmetes s ijesztő volt. Egyre gyakoribb azonban, sajnos.

Úgy gondolom, hogy Dávid legnagyobb bűne nem az volt, hogy hibázott Betsabé elcsábításában, hanem az engedelmesség hiánya, hogy nem Istenre tekintett, hanem még mindig a maga erejéből próbálta megoldani az előtte tornyosuló nehézségeket, akadályokat.