Nézd csak, a kiskanál nem tört el!

Születésüktől kezdve arra tanítjuk a gyermekeinket, hogy igyekezzenek mindig minden körülmény között mindenben a legjobbat meglátni, mert a problémával,a megtörtént bajjal már nem tudunk mit kezdeni, de megoldást lehet keresni és találni is. És tényleg mindig mindenben meglátták már kisgyermekként is a jót, annyira, hogy szállóigévé vált nálunk: „Most nézzük meg, ebben mi lehet a jó?”

Alig volt 5 éves kisebbik fiunk, amikor egy kis csészét eltört vendégségben, és érthető módon nem érintette jól a háziasszonyt. Pici fiunk látta, hogy szomorkodik, és annyit mondott neki bátorítólag: „Nézd csak, a kiskanál nem tört el!”

Pár napja érkeztünk haza a nyaralásból teli élménnyel. Gondolkodtam. Ott is, itthon is. S ismét arra jutottam, hogy minden azon múlik, hogy milyen szemüvegen át látjuk a világot. A negatív dioptriás ködös képet láttat, az értékdomború pedig virágokat, díszeset, jó illatút.

Egy embert lehet értékeit, javait kidomborítva nagyszerűnek, fantasztiusnak, páratlannak látni, s a szemeteire fókuszálva együgyűnek, szánalmasnak, egész egyszerűen kibírhatatlannak.

A szemüvegen múlik egy élmény, egy nap, a munkahelyi légkör, egy találkozó hangulata, a nyaralás élménye, a gyermeknevelési kalandok, a házasság, az egész élet.

Most akkor kin és min múlik? Az élményen, az emberen? Vagy azon, aki szemléli és véleményt formál?

Én úgy látom, az, amit mondunk és gondolunk, gyakran sokkal inkább rólunk beszél, mint arról, akiről, amiről azt a véleményt alkotjuk. És olyan is van, amikor saját hibánkat a másikban felnagyítva látjuk, s az ő számlájára írjuk, s olyat gondolunk róla, ami nincs is, vagy nem olyan mértékben, csak magunk élményanyagából azt látjuk meg benne: az alapot feltupírozva. (Ez bővebb téma, folytatom másik írásban.)

Mert a szív teljességéből szól a száj. S – Babits után szabadon - az hallja a mások énekét is szépnek, akinek szép a lelkében az ének.
A szavaink lelepleznek. Bemutatják gondolatainkat, hozzáállásunkat. Ezt biztosan nem lehet elrejteni.

A mostani öt napnak is két puttonya van.

Az egyikben: öröm, napfény, móka, játék, túra, barlang, vízesés, függőkert, kacagás, derű, négy csillag, kiszolgálás, wellness, kirándulás, gondtalanság, pihenés, édeskettes, nagycsalád, szépség.

A másik batyuban: feszültség, vita, rossz hír, csalódás, naponkénti zivatar, vihar, akadályok a tervezett programban, idegesítő eladók, izomláz, derékbecsípődés, bogárcsípés antibiotikumkúrával.

Van, aki a tölgyfában meglátja a bölcsőt, és nekilát az elkészítésnek, s van, aki órákat tud panaszkodni azon, hogy a kedvenc koncertjén mi volt a borzalmas. Van, aki látja a káoszban a rendet, s van, aki a társaságban is magányos.

Hogy mire áll az agyunk? Arra, amit a szívünk sóhajt. Döntés kérdése, hogy meglátjuk-e a fától az erdőt. És az is lehet, hogy mellettünk a megoldás, csak meg kell fordulni.

Ebben a nyaralásunkban is ott volt mind a két batyu. Az elsőt bontottuk ki, a második tartalmát elengedtük, orvosoltuk, újra terveztünk. Nem hagytuk, hogy a vihar elborítsa a csodás napfényt. Hogy mindig könnyű-e? Nem. Megéri? Mindenképp! A szemetek összehordásából szemétdomb lesz, az értékekből igazi kincsesbánya!

Voltam-e ideges a második batyu valamelyik gyöngyszemétől? Igen, rövid időre. S azonnal hallottam egy hangot: „Engedd el, ezt is a javadra fordítom, te csak figyelj az értékggazdag batyudra!”
Megéri.