Dönts még ma!

Szeretek énekelni, kézműveskedni, otthonná alakítani a lakást. Aztán van, amit nem annyira szeretek, de el kell végezni: ilyen a falelevelek összesöprése, a felmosás, a vasalás stb., de nincs mese, meg kell csinálni. S aztán van ugye a vasárnapi istentisztelet, a női kör, a hitéletünkhöz tartozó szolgálat, a látogatások, a találkozások, közös játékok, beszélgetések. Természetesen ez mind a család, a munka mellett. Ez mind idő. A másikat megismerni, életének részesévé válni, sok-sok idő, odafigyelés, önmegtartóztatás. Mert van, amit örömmel végzek, van, amire nevelnem kell magam, mert tudom, hogy hosszú távon ez a gyümölcsöző.

Látom, hallom, tapasztalom: „de sok idejük van…” – tudniillik pl. énekelni (bármi, ami neked kedves, behelyettesíthető). „De sok idejük van, ennyit tudnak templomba járni, s ehhez kapcsolódó feladatokat vállalni, emberekkel találkozni…” – tudniillik templomot takarítani, bibliaórára járni. "De sok idejük van!" - tudniillik a gyermekeikkel játszani, beszélgetni, filmet nézni.

Nem, a helyzet az, hogy mindenki, aki ezeken az alkalmakon részt vesz, időt szán a munka utáni éneklésre, ugyanannyi dolga van, de hozott egy döntést, neki az fontos: az Isten ügye a gyakorlatban is - mert Isten országa nem beszédben áll -, és az emberekkel való kapcsolat. Prioritást élvez a gyermekekkel töltött minőségi idő, a másokkal való találkozás, beszélgetés, első helyen áll a szolgálat. Semmivel nem könnyebb annak, aki így dönt, de sokkal szebb. Aki időt szán ezekre a sokak által feleslegesnek ítélt dolgokra, mer szakítani azzal a téves rögeszmével, hogy akkor vagyunk fontosak, jó munkaerők, ha a munka oltárán áldozunk erőnkön felül is, s pénzünk is csak akkor lesz, ha mindig a munka, a munka, a munka …Tévedés.

Kifogás, elfoglaltság mindig lesz. Ezekre nem lehet barátságot, családot, bármilyen kapcsolatot építeni. Mi szükséges? Idő, döntés, önmegtartóztatás, alkalmazkodás.

Ha a lakást felöltöztetjük, otthon lesz belőle.
Ha a munkahelyen a kötelező feladatok mellett/után énekelünk, beszélgetünk második otthonunkká válik, élhető, jó illatú légkör vesz körül. Micsoda gazdagság! Hisz így is, úgyis ott kell lenni 8 órát. Nem jobb békében, jó hangulatban?
Ha időt szakítunk bimbózó vagy érett baráti kapcsolatokra, akár személyesen, telefonon, email-en, megtartatnak, megerősödnek. Ha hígulnak a találkozások, kopik a beszéd, nem válaszolunk levelekre (!), csak idő kérdése, lazul, majd széthullik.
Ha beszélgetünk, időt szánunk a másikra, akkor a férfiből, a nőből, a gyerekből család lesz. A sok férfiből, a sok nőből, a sok gyerekből: nagycsalád.

Döntsd el, van-e időd látogatásra egy egész délután /esetleg egész nap(!) / ? Van-e időd énekelni, társasozni, számodra esetleg felesleges dolgot végezni a másik kedvéért?

Ha nincs, akkor ne sírj, hogy van lakásod, de nincs otthonod.
Ha nincs, ne lepődj meg, hogy folyamatos stresszben, idegeskedésben töltöd a napod legnagyobb részét, a munkádban.
Ha nincs, ne lepődj meg, hogy társas magányban éltek egymás mellett, egy nő, egy férfi, egy vagy sok gyerek, a család pedig a küszöbön kívül marad, ünnepek, nagycsaládi találkozók pedig elmaradoznak.

Dönts még ma, válaszd a jobbik részt! „Válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni!” (Józsué 24,15) Ki, mi a te életed alapja? Mi a hited alapja? Isten, sors, vak végzet, véletlen? Döntéseid sokkal jobban gyakorolnak hatást másokra (is), mint azt te gondolnád!

Félig üres vagy félig teli a poharad? Hogy döntesz?

Napi gyerekszáj

Csanád mesél egy történetet Kovács bácsi unokájáról, akit történetesen Jánosnak hívnak. Johanna, mint mindig azonnal reagál.

- Az óvodában is van János, akit Marcinak hívnak!

Szerintetek: jót röhögtünk könnyezve ma is?

(Aztán persze kiderült, hogy Marci is van, meg János is, na meg Bogi és Panni is. Vezetéknévvel sorolja a névsort.)

Témakör: 

A mai délután margójára

Egész nap az "Érthetetlen kegyelem" című dalt dúdoltam (ld. lenn), énekeltem, nem megy ki a fejemből. A belvárost vettem célba, délutáni forgalom, dugó, duda, s meg kellett állnom egy pillanatra az út szélén, hogy első számú utasomat felvegyem. Az induláskor a mögöttem lévő holt térben nem vettem észre a csodaszép, tiszta, fehér autót, akinek nagyon óvatos, figyelmes sofőrje megállt, így az autónk nem tört össze. Ezúton is köszönöm neki. Egyértelműen az én hibám volt, de Isten megkegyelmezett. És tovább dúdoltam a dalt hálaadással. Olyan jó, hogy nem szerelőnél kell felméréseket végezni a kárról, hanem elengedte az ÚR elkövetett hibámat, elengedte megérdemelt büntetésemet. Nem, nem az lenne a legnagyobb baj, a problémák, az igaziak nem itt kezdődnek, de a mai zsúfolt, ezerteendős, hajszolt napba nem hiányzott volna.

Megérkeztünk az oviba, második számú utasomért, aki az uzsonna végeztével elköszönt az óvó nénitől és a dadustól, búcsúzóul pedig, kapott egy szelet almát, ami nagyon ízlett neki!
- Ó, ez nagyon ropogózik… nagyon ropogózik és a banán is ropogózik – skandálta lelkesen.Olyan őszintén, olyan lelkesen.

Hazafelé dőlt belőle a szó. Ma is leveske és tészta volt az oviban. Ma is rózsásat és antósat(!) álmodott, és nagyot csicsikált. Ma nem bántotta a zöldkabátos, ma jól viselkedett.

Haladunk tovább az úton, s szokás szerint kíváncsian érdeklődöm. Ki a legjobb barátod az óvodában?
- Az Anikó nénik. (Mind a két óvó nénit így hívják.)

Hazaérvén Johanna, aki híres a nem evéséről, enni kért. Kapott egy kis ropogózós almát, kekeszet, vaníliás pudingot, ez utóbbit nem gyakran eszik:
- Anyukám, ezt hogy hívják a neve?
A válasz mindegy is.

Azóta pedig már a szobájában játszik, és pont ahogy a fiúk tették, „lejátssza” az adott napot, így megtudhatjuk, mi is történt az óvódában. S most is, mint minden egyes délután az összes plüsst egyenként elviszi az óvodába, átadja az óvó néninek, mert ő az anyuka:
- „Kicsit játszol, hamikázol, csicsikálsz a rózsaszín bohócos ágyadban, és már jövök is érted. Áldás, békesség!” Megcirógatja, megpuszilja. Mindet, egyenként. Elszalad a fürdő ajtajáig, és már érkezik is a képzeletbeli óvódába. Nagyon beleéli magát, gyorsan szalad a „pici babájáért.” Legalább hússzor egymásután.

Nehéz Johannának az óvodai beszokás, pedig nagyon szereti a csoportot is, a nevelőket is, mindig örömmel beszél mindenkiről. Ám mindezek ellenére nagyon nehéz neki a leválás, az elválás. Hogyne lenne az? Első nap, amikor otthagytam az oviban, 3 év szoros együttlét után, hazafelé végig olyan érzésem volt, mintha hiányozna a fél karom, vagy valamim. Hát még az ő pici, törékeny lelke? Így mondja el, kijátssza magából, s kibeszéli azt a feszültséget, amit ez a kettős állapot okoz: csoda az ovi, de „hiányzottál, Anyukám!”

https://www.youtube.com/watch?v=qY7E6HZvY4k

Reménységgel gyászolni

Halottak napja táján különösen érdemes a lent leírt valóságon elgondolkodni, feltételezéseinket, gondolatainkat az egyedüli vezérfonal, az ige mentén végiggondolni. Ez az írás bátorítóan, vigasztalva mondja el az igazat, ezért idézem.

Az alábbi szöveg elhangzott Pasaréten, 2006. november 19-én Cseri Kálmán református lelkipásztor igehirdetésében:

„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.
Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” (1.Thessz. 4,13-18)

Azt mondja itt az ige: "vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel."
Azért választottam ezt az igeszakaszt ma estére, mert Pál apostolon keresztül a Szentlélek pontosan azokhoz szól ezeken a mondatokon keresztül, akik vigasztalásra szorulnak.

Azt tapasztalom, hogy nemcsak azok szorulnak vigasztalásra, akiknek friss gyászuk van. Bizonyos értelemben a legtöbben vigasztalásra szoruló emberek vagyunk. Különösen, ha tudjuk, hogy az Újszövetség eredeti nyelvén az a szó, amit vigasztalásnak fordít Bibliánk, azt is jelenti: bátorítani, biztatni, reménységet önteni valakibe. Annak, aki elcsüggedt és szomorú, nagy szeretettel szinte az álla alá nyúlni és felemelni a fejét, hogy nézzen előre, tekintsen felfelé, lásson messzebb, és vegye komolyan, ahogy Pál apostol írja: a láthatókon túl a láthatatlanokat is.

Ne hangozzék furcsán, de ma este én is gyászolónak érzem magam, és vigasztalásra szoruló, bátorításra, biztatásra szoruló ember vagyok újra és újra. Éppen ezért azt nézzük meg, hogy mit mond alapigénk arról, hogy mivel vigasztaljuk egymást.

Azt mondja: azzal, ami reménységet ad az embernek. Ne üres közhelyekkel, ne elcsépelt frázisokkal, hanem olyan igével, ami valóban megvigasztal, és igazi reménységet ad. Mert, még ha reménység van is egy ember szívében, akkor is szomorkodik fájdalmában, de másként szomorkodik. És éppen ez a hangsúlyos ebben az igeszakaszban, hogy lehet gyászolni reménység nélkül, vagy úgy, hogy reménység van a szívünkben.

Óriási különbség, ha valaki a gyász fájdalmát reménység nélkül hordozza, vagy igazi, élő reménységgel viseli azt. Isten minket oda akar elsegíteni, hogy egészen személyes hitvallásként, masszív, megalapozott hittel el tudjuk mondani, amit most énekeltünk: "Reménység kötelével véle (vagyis az élő Krisztussal) már összeköttettem. Erős hitem kezével már Ő belé helyeztettem; el nem szakaszt tőle már sem élet, sem a halál." (357. dicséret).

De mi az alapja ennek a reménységnek? Mit mond erről a felolvasott ige? Mi az, amit bizonyosan kell tudnunk ahhoz, hogy ne legyünk tudatlanok azok felől, akik elhunytak?

Két hatalmas tény, két megtörtént esemény az, amit ha hiszünk, a szívünkben nyugodt, erős, megalapozott reménység támad. "Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat előhozza Jézus által, vele együtt." Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt.
Ez az a sziklaszilárd talaj, amin ha megveti a lábát a hívő ember, ez bizonyos, hogy nem inog meg alatta soha, és ezt nem húzhatja ki a lába alól soha senki: az Isten értünk végzett nagy tettei. Erre épülhet fel az a hit, aminek gyümölcse ez a reménység is. Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott.

Éppen ez a kérdés, hogy hisszük-e ezt igazán? Ha hisszük - mondja itt a Szentírás -, minden egyébnek, ami ezután következik, ez a feltétele. Hisszük-e, hogy Jézus meghalt? Igen, a legtöbben ezt elhiszik. A Bibliában is le van írva. Egyébként is ez arra utal, hogy Jézus ismerte a halál valóságát, kiszolgáltatta magát a halál erejének. Neki is utolsót dobbant a szíve a kereszten kínhalálakor és utolsó leheletével mondta ki: Elvégeztetett.

Na, de éppen ez a kérdés, hogy mi végeztetett el akkor, amikor Jézus meghalt? Hiszen tudjuk, hogy Ő volt az egyetlen, aki ezen a földön bűn nélkül élt. A Biblia azt mondja, hogy a bűn zsoldja a halál. Éppen ennek van vigasztaló ereje Jézus halálának a tényében, hogy Ő nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte el halálában, hanem a mi bűneink ítéletét. Az enyémet, meg a tiéteket. Ebben volt egészen más az Ő halála, mint a mienk.

Amikor Ő meghalt, kifizette a mi adósságunkat, és Isten ezt a kifizetett adósságot még egyszer rajtunk már nem hajtja be. És aki hisz Jézusban, és hiszi azt, hogy Ő ezért halt meg, az nem tartozik többé Istennek. Az felszabadult, boldog emberként élhet. Abban a bizonyosságban, hogy éppen Jézus haláláért teljes bocsánatot, új életet, örök életet kapott Istentől.

Akik a mi elhunyt szeretteink közül ezt hitték, azok felől egészen bizonyosak lehetünk, hogy a halál alagutjának a végén ez a teljes új, örök élet várja őket.
A másik, amit említ: Jézus feltámadott. Ez azt jelenti, hogy feltámadásával rést ütött a halál áthatolhatatlannak látszó falán, és akik hisznek Őbenne, követhetjük Őt ezen a résen keresztül.
Jézus átlépte a halált. Ő nem úgy halt meg, mint akiket feltámasztott földi szolgálata során, hanem úgy, mint aki keresztül lépett rajta. És akik benne hisznek, azok ezen az úton mehetnek utána. Ez a mi egészen bizonyos reménységünk. Ezért hisszük a Szentírás kijelentése, a mi Urunk Jézus Krisztus tanítása alapján, hogy a halál nem pont az életünk mondatának a végén, mintha mindennek vége lenne. Nem is kérdőjel, mintha nem tudnánk, hogy mi következik utána. Végképp nem ijesztő felkiáltójel, hanem kettőspont. Azt jelenti: folytatása következik.

Mitől függ a folytatás? A megelőzőktől. Azt olvastuk az igében, hogy amikor a mi Urunk dicsőségesen visszajön és feltámadnak a halottak, akkor mindenkor az Úrral leszünk. De kik lesznek mindenkor vele? Azok, akik előtte is vele voltak. Erről is világosan tanít minket Isten igéje.
Aki a Jézusba vetett hittel, vele közösségben, vele mintegy együtt élve tölti ezt a földi életet, az mindörökké vele lesz.
Aki itt nélküle akar maradni, annak nélküle kell eltöltenie az örökkévalóságot is.
Aki itt megragadja a hitével a feltámadott élő Krisztust, az odaát meglátja az Ő dicsőségét, sőt részesülhet az Ő dicsőségében.

Ha mi nem hisszük azt, hogy Ő meghalt és feltámadott, és hogy egyedül az Ő haláláért ad Isten nekünk teljes bocsánatot, akkor szüntelenül bizonytalanságban kell maradnunk afelől, hogy lehetséges-e, hogy kapunk örök életet és üdvösséget, vagy nem. Mivel azonban nem a mi teljesítményeink jutalma, nem a mi érdemeink fizetsége az üdvösség, hanem Isten azt nekünk Jézus halálának az érdeméért adja, és ez bekövetkezett, ezért egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy aki Őbenne hisz, az bocsánatot, életet, örök, teljes életet kapott.

Az Ő feltámadása annak a záloga is, hogy a benne hívők is vele együtt fel fognak támadni. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, Ővele együtt, és így mindenkor az Úrral leszünk.
Addig pedig tudhatjuk, hogy Ő megígérte, hogy a benne hívőknek helyet készít az atyai házban. Olyan szép az, ahogy búcsúzott tanítványaitól. Ő tudta, hogy tele volt a szívük, és tele van sokszor a mi szívünk is nyugtalansággal és félelemmel.

Azt mondja: "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek." (Jn 14,1-3).

Itt is ez a "vele együtt lenni" a hangsúlyos, amit alapigénkben is olvastunk, hogy mindenkor az Úrral leszünk. És ez már itt elkezdődik az embernek. A Biblia azt mondja mindenféle elvont spekuláció helyett, hogy az üdvösség azt jelenti: együtt lenni Jézussal.
Akkor a benne hívőknek az üdvösség már itt elkezdődik? Igen. Erről Jézus sokszor múlt időben beszél. Azt mondja, hogy "aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött (vagyis elhiszi az Atya Istennek, hogy Jézus az Ő küldöttje és az Ő Fia), örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe." (Jn 5,24). Ez a mi biztos reménységünk. És a mi Urunk egészen bizonyos, hogy igazat mond.

Ezzel a reménységgel egészen másként lehet élni sokszor nagyon nehéz körülmények között is. Ezzel a reménységgel a szívünkben egészen másként lehet gyászolni akkor is, ha nagyon fáj a veszteség. És a hívőnek megadatik az, hogy egyszer majd ezzel a reménységgel és bizonyossággal léphetünk át a földi életből az örökkévalóságba, amikor eljön a mi óránk. Mert egészen bizonyos, hogy egyszer nekünk is meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Hogyan fogunk ott állni? Egyedül vagy Jézussal? Ez ennek az életnek a legjelentősebb döntése. Mert ennek a következménye az örökkévalóságra is kihat.

Ezért a legfontosabb tennivalónk ebben az életben, hogy engedjünk Jézus kedves hívásának. Amikor azt mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok nektek." Ezért a legfontosabb feladatunk, hogy higgyünk Őbenne. Amíg erre lehetőségünk van, higgyük valóban, hogy Ő meghalt és feltámadott. És ezért halt meg, és ilyen ereje van az Ő feltámadásának is.

Hogyan gondoljunk azokra az elhunyt szeretteinkre, akik nem hitték, hogy Jézus meghalt és feltámadott? A Biblia bátorít minket, hogy bízzuk őket egészen Istenre. Ez is a mi reménységünk része, hogy tudjuk, nagyobb az Isten, mint amilyennek mi elképzeljük. Nagyobb az Ő kegyelme is, mint ahogy mi gondoljuk. Az pedig egyedül a mindenható Isten hatásköre, hogy kinek milyen ajándékot ad. Ne találgassuk, hol vannak elhunyt szeretteink. Engedjük el egészen őket, és bízzuk rá őket Istenre. Ne nyugtalankodjuk miattuk.

De nyugtalankodjunk azok miatt a még élő szeretteink miatt, akik nem hiszik, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy helyettük és értük is meghalt, és az Ő feltámadása nekik is erőt adna. Mindent kövessünk el azért, hogy eljussanak erre a hitre. Nyugtalankodjunk amiatt, ha a mi szívünkben sincs még ott ez az egyértelmű meggyőződés, hogy Jézus miattam és helyettem halt meg, de az Ő feltámadása nekem is új életet, és bizonyos feltámadást készített elő. És tegyünk meg mindent, hogy a mi szívünkben is ott legyen ez a bizonyosság, mert ebből fakad ez a reménység, amiről itt szó volt.

Mit jelent, hogy vele együtt éljünk már itt? Hogyan költözhet össze valaki az élő Jézus Krisztussal?Olyan szemléletesen mondta ezt a mi Urunk, amikor egyszer így szólt:

"Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem." (Jel 3,20).

Ő ott áll az ajtó előtt és zörget. Jeladásokat is ad akár egy ilyen igehirdetésen keresztül, akár egy hívő ismerősünk szavain át, akár a Bibliát lapozgatva, akár egy-egy próbatétel fordítja a gondolatainkat és a szívünket Őfelé. Sokféle módja van ennek. Minden esetre Ő jeleket ad arról, hogy a mi bezárt kicsi világunkon kívül, az ajtón kívül még sok minden van. Sőt ott van valaki, aki személy szerint velünk akar valamit. Nekünk akar adni valamit. Ezért kopogtat az ajtónkon.
Aki kinyitja ezt az ajtót Jézus előtt, annak Ő nem kéreti magát. Olyan egyszerűen folytatja: bemegyek, és mindenemet neki adom.

Mit jelent kinyitni az ajtót? A Biblia jelképes nyelvén ez azt jelenti, hogy ami elválaszt engem, a belül levőt a kívül kopogtatótól, az a bűn. Ajtót nyitni Jézus előtt azt jelenti, hogy amit az életemben bűnnek tartok, azt megbánom, neki megvallom. Megköszönöm, hogy erre is van bocsánat, és behívom Őt. Ez az ajtónyitás. Aztán az összes többit Ő végzi. Ő ad békességet, mégpedig nem akármilyet. Az mondja: az én békességemet adom, nem úgy adom, mint ahogy a világ adja (nyugtatókkal stb.), ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Az ilyen embernek ad reménységet, ami nem "földiekkel játszó égi tünemény", és nem "csalfa, vak remény", hanem megalapozott bizonyos reménység, mert Isten ígéreteire épül. Az ilyeneknek sokszorozza meg az erejét, és elmondhatják nagyképűség nélkül azt, amit Pál apostol: "mindenre van erőm a Krisztusban." Az ilyeneknek ad olyan örömöt és vigasztalást, amiről az apostol elképesztő szenvedései és megaláztatása közepette ezt írta:

"... tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel." (2Kor 7,4).

Egy nem hívő ismerősöm ezt a mondatot hallva ezt mondta: ez az ember vagy nem volt normális, vagy hazudik. Ennyire távol áll a Jézust nem ismerő embertől ez a lelkiállapot, hogy szenvedéseim közepette, veszteségeim miatt sírva is tele vagyok vigasztalódással, és minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. Nem tehetek róla, a Krisztussal való közösség ezt is ajándékozza a hívőnek. Annyira csordultig, hogy még ki is csordul, tehát másoknak is jut belőle.

Ezért írja az apostol, hogy vigasztaljátok egymást azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt titeket. Tehát még a szenvedő is tud másokat vigasztalni. A terhek alatt roskadó is át tud venni valamit mások terhéből, és így még több erőt kap hozzá.

Ezek a különös törvényszerűségek csak a gyakorló hívő számára ismerősek. De minket Isten nagy szeretettel gyakorló hívőkké akar átformálni, újjáteremteni. Akik valóban hisszük, amit hiszünk. Amit elvileg igaznak tartunk, azt kipróbáljuk a saját praxisunkban, és akkor érvényes lesz reánk mindaz, amiről itt olvastunk.
Még annyit, hogy az apostol itt nemcsak Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségére utal röviden, hanem az Ő második eljövetelét is említi. Azt mondja, hogy nemcsak azért várjuk vissza a mi Urunkat, mert akkor a benne hívők mind feltámadnak, és együtt leszünk az Úrral, hanem azért is, mert az Ő visszajövetelének a reménysége a mi mostani felelősségünk és tartásunk alapja is.

A Korinthusi levélben egy hosszú fejezeten keresztül taglalja az apostol, hogy mi a jelentősége és miért biztos az, hogy Krisztus feltámadott. Felsorolja név szerint a szemtanúkat, akik találkoztak vele, mi következik ebből számunkra, miért alapozza ez meg a mi reménységünket, és az utolsó mondata így hangzik:

"Ezért (vagyis mivel mindez így igaz) szeretett testvéreim legyetek szilárdak, rendíthetetlenek. Buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban." (1Kor 15,58).

Aki tehát mindazt hittel komolyan veszi, amit az Úr Jézus ezekről a kérdésekről tanít, azt ez nem a valós kérdések elől való menekülésbe hajtja, s nem közömbössé teszi a világ dolgaival szemben, hanem éppen hogy a felelősségét alapozza meg. Az ilyen ember látja, hogy érdemes élni, sőt érdemes szenvedést vállalni, érdemes áldozatot hozni jó célokért, érdemes szeretni, megbocsátani, elengedni akkor is, ha emiatt néha bolondnak nézi a világ az embert. Csak így érdemes élni, ahogy azt az Úr Jézus elénk élte, és elénk adja tanításában, mert ennek van biztos, áldott következménye, jutalma. Azt Ő nem fogja elfelejteni, és meg fogjuk tőle kapni.

Ha ebben a világban sokszor nincs is igazság, ha a bűn nem veszi el méltó büntetését, és ha sokszor azoknak kell többet szenvedniük, akik másokhoz jók és áldozatosak, mi akkor is tudjuk, hogy mi az igazi igazság, ami érvényesülni fog a mi Urunk második eljövetelkor. Ez is a mi reménységünk tartalma.Így bátorít tehát minket Isten ezen az igén keresztül: "Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt." Akik benne hittek, azok mindenkor az Úrral lesznek. És akkor elmondhatjuk személyes hitvallásként a másik éneket is:

Az Úr Isten az én reménységem,
Erősségem mindenféle ínségben;
Csak tőle várom, igaz boldogságom:
s meg is találom.
Benne élek, haláltól nem félek, jót reménylek ...
(275. dicséret)

És ebben a reménységben egészen bizonyos, hogy nem fogok csalódni.”

Isten örök hűsége és irgalma

"Ujjongj, meddő, aki nem szültél, vígan ujjongj! Örvendj, aki nem vajúdtál, mert több fia lesz az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak! - mondja az ÚR.

Széles helyet keress sátradnak, feszítsd ki sátorponyváidat teljes szélességükben! Húzd meg köteleidet, erősen verd le cövekeidet!

Mert jobbra is, balra is terjeszkedni fogsz, utódaid a népek örökébe lépnek, és elpusztított városokat telepítenek be.

Ne félj, mert nem vallasz szégyent, ne pironkodj, mert nem ér gyalázat! Ifjúkorod szégyenét is elfelejted, özvegységed gyalázatára nem emlékezel többé.

Mert aki alkotott, az a férjed, akinek Seregek URa a neve, és aki megváltott, az Izráel Szentje, akit az egész föld Istenének hívnak.

Mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt, megszólít téged az ÚR, és mint ifjú menyasszonynak, ha megvetett volt is, ezt mondja Istened:

Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó URad.

Mert úgy teszek, mint Nóé idejében: Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Nóé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé.

Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő URad.

Ó, te nyomorult, vihartépte, vigasztalan! Íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat. Rubinból készítem el falad párkányát, és kapuidat briliánskövekből, összes határaidat meg gyémántokból.

Fiaid mind az ÚR tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.Igazság által leszel erős, nem kell félned az elnyomástól: távol marad tőled, sem a rettentéstől: nem közelít hozzád.

Ha rád támadnak is, nem tőlem lesz az. Aki rád támad, elesik veled szemben. Hiszen én teremtettem a kovácsot, aki a parazsat éleszti, és fegyvert készít munkájával, én teremtettem az öldöklőt is, hogy pusztítson.

Célt téveszt minden fegyver, amit ellened kovácsoltak, meghazudtolsz minden nyelvet, mely törvénykezni mer veled. Ez az öröksége az ÚR szolgáinak, így szolgáltatok nekik igazságot - így szól az ÚR." (Ézsaiás 54)

Meghívtál, hogy vízre lépjek!

Ha a probléma és nem az ígéret nagyságára nézünk, akkor gyorsan kudarcot vallunk.

Amíg Péter Jézusra nézett, hitt Benne, bízott Benne, s nem a tengerrel foglalkozott, addig nem süllyedt el.

Ha Isten szól, megígéri, akkor ne a problémákra nézz, ne a negatív gondolatok jussanak először eszedbe, ne korlátozd Isten nagyságát kicsinyhitűségeddel! Ő kíváncsi a hűségünkre. Amikor azt mondja, lépj ki a csónakból, akkor lépj ki!

Bizonytalanság érzése törhet ránk, amikor elhagyjuk a komfortzónánkat. Ám az a nagy igazság, hogy amikor elhagyjuk a fizikai, materiális kapaszkodókat, és a mennyei biztonsági övekbe kapaszkodunk, akkor történnek nagy változások, csodák életünkben, olyankor teljesedhetnek be az ígéretek.

Tudom, van, amikor nehéz elfogadni, hogy az agyag nem kérdez. Az ÚR azonban a bizalmunkat kéri, kérdések nélküli hitünkre kíváncsi. Ő megmondta, hogy Isten fiainak sosem esik bántódása, minden hajunk száláról tud. Ha mélységeken megyünk is át, Ő megtartja övéit, a bajból kimenti. Hiszed-e ezt?

„Lélek add, hogy Benned teljesen megbízzak,
A vízen bátran Veled járjak, bárhová hívsz, menjek. (…)
Taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni.
Nagy Neved hívom én, és felnézek a vizek fölé.
A lelkem Benned megpihen. Enyém vagy és én Tiéd.” (Csiszér László ford.)

Jézus meghívott, hogy vízre lépjünk! 

Egy nagyon szép dal született a Hillsong United dicsőítő zenekartól. (szöveg ld. lenn) Érdemes meghallgatni! https://www.youtube.com/watch?v=vmiMWfVwf_k

"Meghívtál, hogy vízre lépjek,
hol Nélküled elsüllyedek.

Ebben megtalállak Téged,
a mélységben megtart hitem.

Nagy Neved hívom én, és felnézek a vizek fölé.
Ott látlak én, a lelkem Benned megpihen.
Enyém vagy és én Tied.

A mélységnél nagyobb kegyelmed,
mely elvezet és tart engem.
Ha elbuknék és nagyon félnék,
Te nem hagysz el, nem inogsz meg.

Lélek add, hogy Benned teljesen megbízzak,
A vízen bátran Veled járjak, bárhová hívsz, menjek.
Vigyél tovább, mint a lábam tudna menni.
Taníts teljes hittel járni, jelenlétedben élni.
Nagy Neved hívom én, és felnézek a vizek fölé.
A lelkem Benned megpihen. Enyém vagy és én Tiéd."
 

Gyöngyök

A minap, 6-7 év elteltével újra gyöngyöt fűztünk. Talán túlzásnak tűnik, ha azt mondom, felemelő érzés volt, pedig valóban: nosztalgiázni, s újakat készíteni.

Az immár 14 éves Csanád fiammal alkottunk, aki mindig szívesen kézműveskedett kisebb korában is, és Johannával. Édesapa kezét dicséri két babalánc. Na melyik? (Ld. a képen)

Felidéztük korábbi nyakékek történetét, de mindez csak a keretet adta a felhőtlen őszi délutánhoz: koncentráció, önfeledt nevetések, régmúlt idők, egykori lakásaink (a lelkészcsaládok sokszor költöznek) illatának felidézése, békesség, nyugalom, bizalmas beszélgetések, új felfedezések. Ennyi mindenre alkalmas egy kis családi gyöngyfűzés.

Ma rohanni divatos, pedig ha megállunk, észrevesszük a szépet, a körülöttünk levő csodát. Mindenki a szépre, a jóra éhes, de üres hely nem lesz a naptárban, azt tervezni kell. Még a gyerekekkel való játékot is, különben elmarad. Pedig ezeket az önfeledt pillanatokat, érzéseket viszik magukkal, erő a lelküknek, lelkünknek.
Magamban dudorászva eszembe jutott a gyöngyökről egy József Attila vers (ld. lenn) és egy megzenésített változata. Öröm hallgatni! (ld. lenn)

„Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szöllő, fürtösen,
s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfüzik,
a bús földet díszitik.

Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva sziveink.” (József Attila: Gyöngy)

Nagyon szép dallammal megzenésítve a lenti linken hallható: https://www.youtube.com/watch?v=rTzV1W2UnJU

Csodálatos szeretet

Tegnap egy olyan filmet néztünk, amire kamaszfiaink (mert ugye tudjuk, hogy a kamaszoknak más az ízlésük, mint szüleiknek) is azt mondták: „megérte, nagyon tetszik.” Jó szívvel ajánlom mindenkinek! (A lenti linken meg tudjátok nézni.)

Egy történet az igazi hitről, a feltétel nélküli elkötelezettségről, és a valódi szeretetről.
Tinédzser fiatalok egy hétvégi táborozásra készülődnek az ifjúsági csoportvezetővel, Stuart vezetésével. Csatlakozik hozzájuk egy olyan lány, aki különbözik tőlük. Önteltnek látják néhányan, és ez felforgatja a csoportot. Azonban mielőtt elmérgesedne a helyzet, Stuart az esti tábortűz mellett megragadja az alkalmat, hogy Hóseás hihetetlen történetét megossza a többiekkel.

Jézus Krisztus kifizette az árat értünk, mikor meghalt azon a kereszten. Ő mindenét odaadta. És ha mi hit által hiszünk Jézus Krisztusban, és befogadjuk Őt az életünkbe, akkor az összes bűnünk megbocsátást nyer, és
belépünk Isten családjába, örökre.

"Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást." (1János 4:10-11)

http://www.nicelife.hu/galeria/film/csodalatosszeretet.php

Isten ígéretei igazak

Isten ígéretei igazak. Ha megígérte, ha Ő ígérte meg Neked és nem más, akkor igazak, elkészítettek. Hogy mikor teljesedik be, múlik rajtad is. Akkor következik be, amikor Isten alkalmasnak látja az időt, ez nem kérdés, ez alap. Azonban, hited, gondolkodásmódod vagy éppen hitetlenséged, kicsinyhitűséged késleltetheti a megígért javakat.

Isten megígérte a népnek, de… a Vörös tenger – aztán szétválasztotta, Isten mondta, de…a puszta – aztán égi eledel hullott; megígérte, de, de, de…Ők (?) (esetleg mi is?) mindig nagyobbnak látták problémájukat a hatalmas Istennél. Nem az engedelmes hit volt az első, hanem a félelmekből fakadó, emberileg talán reálisnak látszó problémák felsorolása, s az ebből fakadó aggodalmaskodás. Te nem gondolkodsz így? Vagy nem mindig? Isten megígért valamit, s te rögtön a bajokat, a negatívumokat látod, azt, hogy mik az adott ügy emberi akadályai.

Hogy gondolkodsz a munkádról, a kötelezettségekről, a betegségekről, a fizetésemelésről?

Az egyszerű bibliafordítás így írja le a hit „fogalmát”:

„Hinni pedig azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, amit remélünk. Aki hisz valamiben, az meg van győződve arról, hogy az a dolog valóságosan létezik, annak ellenére, hogy nem látja.” (Zsidók 11,1)

Amikor nem jön össze, nem Isten gondolta meg magát, hanem egyrészt nem adja meg feltétlen elsőre, hogy ne önmagunkba vessük bizodalmunkat, másrészről pedig saját magunk romboljuk le Isten tervét a hitetlen gondolatainkkal. Már előre lefutjuk a világi kört, mi fog történni, ahelyett, hogy imádságban elé vinnénk.

Nem a problémát, hanem az ígéretet kell megvallani, kimondani! Arra bátorítalak, hogy Isten ígéreteire nézzünk hittel, reménységgel!

Mert Isten ígéretei igazak. Azt nem mondta, hogy nehézségek nélkül jutsz el az ígéretig, de azt igen, hogy elvisz. Ha Dávid hite a tied, akkor Isten lerombolja az előtted tornyosuló góliátokat! Kezdj el most, ma hittel gondolkodni!

Muszáj tökéletesnek lennem!

Bálint egyik ajándéka névnapjára, amit már régóta keresünk, mert igencsak hiánycikk. Sok bíztatót hallottunk a könyvről, akárhogy is, de egy lelkészgyerek polcáról nem hiányozhat.

Többektől hallottam azonban azt is, hogy minden keresztény családban felnövő fiatalnak vagy éppen Jézust szerető ifjúnak hasznos lehet a könyv!

„A könyv elsősorban a lelkészgyerekeknek szól. Ha édesapád vagy bármelyik szülőd lelkipásztor – evangélista – rabbi – dicsőítésvezető vagy misszionárius, akkor nincs mentséged, tökéletesnek kell lenned! Lelkészcsaládban felnőni nagy teher lehet. Akár jónak, akár rossznak ítéled meg az élményeidet, … az biztos, hogy volt benne mindkettő. Igaz?

A „lelkészgyerekek kézikönyve” magával ragadó, lendületes stílusa és csípős humora miatt rendkívül élvezetes olvasmány. De ennél is több, mert segített felismerni néhány mélyen gyökerező téves meggyőződést, amivel ideje volt leszámolnom.
Bízom benne, hogy sok magyar szolgáló gyermekének sikerül egy-két „karcos-lemezt” kicserélnie ennek a könyvnek a segítségével” – mondja a szerző.

„Lányomnak egyszer azért kellett áhítatot tartania az osztályban – egyházi iskolában – mert lelkész az apja… És ha valakinek sebész az édesanyja?
Örülök, hogy valaki rájuk is gondolt ezzel a nagyszerű könyvvel.” (egy olvasó)

Oldalak

Feliratkozás Kezdőoldal hírcsatorna csatornájára