Döntöttél már?
Ha önmagunkra nézünk, természetes velejárója az önsajnálat, a kicsinyhitűség, az értéktelenség, az önzőség, az önvád, a magamnak tulajdonított jóság, s a lista hosszan folytatható – görcsösen szorítjuk azokat. Ha azonban Isten van középen, mindezeket fekete foltként a kereszten látjuk – elengedve azokat.
Harc az élet. Küzdés. A kérdés: hogy folyton egy helyben spirálisan körbe-körbe saját bűneim miatt magammal harcolok, s leszek egyre kimerültebb? Vagy szenvedek a fejlődés, a növekedés fájdalmai miatt, amelyek azonban előre mutatnak, kiemelnek a magam alkotta rablánc kötelékéből, s a harc már más színtéren folyik: Isten törvényének megtartásáért, az e szerinti élet megvalósításáért, nem marcangoló lélekkel, hanem a jól elfáradt futó felemelő győzelmének örömével?
Előbbi energiavámpírként elrabolja minden erőnket, utóbbi felemel, biztos utat mutat gyengeségeim, nehézségeim miatti magam alkotta kátyúból.
A magunkkal való harc nemcsak az energiánkat veszi el, hanem megcsal, folyamatosan veszi el éles látásunkat, s teszi egyre homályosabbá úgy, hogy esetleg olyan dolgokat is erénynek gondolunk, amelyek Isten törvényei szerint elvetendők. Míg, ha az Isten törvényeire figyelés vágya motiválja lelki tanulásunkat, folyamatosan tisztul a látásunk, tudunk elválasztani feketét, fehéret, igent, a nemtől, s kevésbé csalnak meg érzéseink.
Mert az érzések megcsalnak. Ha az érzés van központi helyen, hamar érzékenykedővé, túlérzékennyé válhatunk, ami már az önsajnálat, az álszelídség egyik formája. Az érzések fontosak. Isten adta; ha nem adta volna, madzagon rángatott bábok lennénk, azonban mégsem az érzéseink határoznak meg.
Hogy miért harcolsz? Döntsd el! Ez egy tudatos döntés. Ahogy minden egy tudatos döntés. Igen, egy adott helyzetben nincs kedvem tisztába tenni a gyerekemet, nincs kedvem tanulni, nincs kedvem dolgozatot javítani, nincs kedvem a napi igét elolvasni, mert rohannom kell, nincs kedvem elkezdeni a napot sem talán, úgy érzem, mindenki engem bánt… Ezek érzések: jönnek-mennek. Istenért kelünk fel, s rázzuk meg magunkat.
Ja, hogy az állandó biztonság, céltudat, erő látszik? S hogy minden csettintésre megy? Sok munka van benne, s a döntés és az Istentől s a másoktól való tanulás vágya. S mivel nem magamba vetem bizalmam, irgalmaz Isten. Kegyelemből megy gördülékenyen.
Ha nincs kedvem a gyerekemen pelenkát cserélni, a maga piszkában hagyom? Ez egy döntés. Tervezést, önuralmat, fegyelmet kíván. Ugyanígy, naponta sok döntést kell meghozni, de a legfontosabbat: magamra vagy Istenre nézek? Kimerült rab, aki mindig testi tüneteire figyel, vagy elfáradt futó vagyok ? Hova tartasz? Szép lassú, érzékenykedő pusztulásba, vagy megsanyargatod a testedet, akaratos énedet, érzéseidet és folyamatos, előre vivő, jó izzadságszagú hegyi futással előre a cél felé, hogy átvehesd a koszorút?
Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyer jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Azok pedig, akik részt vesznek a versenyben, mindenben önmegtartóztatók. Ők azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én pedig nem céltalanul futok, és nem úgy viaskodom, mint aki levegőt vagdos, hanem megsanyargatom testemet, és szolgává teszem, hogy a Krisztus hirdetésére alkalmas legyen! ( 1Kor.9,24-27) /ige s dalszöveg/
Istenismeret - önismeret
"Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet!" (Zsidók12,1)
Világos, egyenes, őszinte beszédet az érthet csak, akinek helyes az önismerete. Helyes önismeret pedig csak helyes istenismeretből származik (Kálvin). Ha magunkra nézünk, sebeinket, sérüléseinket, a negatív dolgokat látjuk, azt, hogy minden rólunk szól, én vagyok a fókusz: engem bántanak, én így értem, én, én, én.... Az ilyen ember azt várja, sajnálják őt, éltető ereje a sajnálat, mi több a szeretnyelve, a szeretett nyelve.
Pedig a sajnálat akadály. Míg a másik sajnálva kényeztet, erősít meg abban, amit hallani akarunk, addig erőtlenné leszünk, magunkra nézünk, miközben erősödni szeretnénk. Az így gondolkozó el tud jutni addig, hogy Isten világos beszédét is keménynek tekinti.
Van Isten előtti megszomorodás, vigasztalás, együttérzés. A bátorítás egy baráttól, testvértől vitamin a léleknek. De a bátorítás nem sajnálat, s van, hogy a véleményünkkel sem egyezik. De azért nagyszerű, mert ilyenkor pont erre van szüksége a megszomorodott léleknek, hogy megértsék bánatát, s utat mutassanak, hogy irányváltás történjék, segítsen valaki a néhány gaz között a temérdek virágot, csodát megláttatni. Az önsajnálat lefelé visz, a vigasztalás felfelé mutat, a hit szerzőjére!
Az önsajnálat olyan, mint a drog: rövid távon éltető erő, mámor a léleknek, hosszú távon azonban bukás: elpusztítja a lelket, a testet.
Ha nehéz, ha becsapottnak, meg nem értettnek érzed magad, rogyj le Isten elé, Ő látja könnyeidet. Látja, hogy Vele akarod megoldani, nem a magad erejéből, emberi módon, emberi sérülésekre nézve. Ilyenkor irgalmas, irgalmaz azoknak, akik benne bíznak.
S küld igaz vigasztalót, hiszem s az adott nehézséget is sikerül rendezni, érteni; ha felfelé nézünk, a lényeget értjük - Istentől s embertársainktól egyaránt!
Isten a szeretet
Szeretet nélkül az igazság kemény.
Szeretet nélkül a hit fanatikus.
A majomszeretet az gyilkosszeretet.
Isten a szeretet - azt adja, amire a másiknak valóban szüksége van. Minden más csak találgatás, emberi gondolat.
Megmentő
"Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz." (Róma 10,9)
Az se ment meg, ha katolikus vagy, az se, ha református, egyik felekezet sem. Jézus Krisztus ment meg egyedül, a Belé vetett hit üdvözít egyedül. Egyedül.
Hurma
Ma nagy zöldség-gyümölcs vásárlást tartottunk, s vettünk valami különlegeset is: hurmát. Csábítóan kandikált ránk (ahogy Petőfi körtéje), az eladó jó szívvel ajánlotta, gondoltuk, meglepjük a gyerekeket, szeretjük az újat kipróbálni. A szokásos délutáni családi uzsonnát Johanna hamarabb befejezte, már elmehetett a szobájába játszani.
- Jaj, gyerekek, vettünk nektek hurmát, próbáljuk ki! - mondom én.
- Még idejük sem volt a fiúknak reagálni, azon nyomban megjelent fülig érő szájjal lelkesen a legkisebb: igen, légyszi’ gyurmázzunk! Gyurmázzunk, az nagyon jó lesz!
(Mi az a hurma? Semmi értelme!)
Magára vette szennyes ruhámat
Érettségi után közös albérletbe költöztek, s tanulmányaikat megkezdték az egyetemen. Matt, az idősebbik, tanulmányai mellett munkába állt, határozott értékrend szerint élte életét, konkrét elképzelése volt a jövőről.
Öccse, Jack eleinte szorgalmasan látogatta az előadásokat, azonban sajnos szépen-lassan rossz társaságba keveredett: először csak aprónak tűnő kihágásai voltak, mígnem egy nap egy bűncselekménybe keveredett. Sebesen, sérülten, véres ruhában érkezett haza, s Mattnak csak annyit tudott mondani lihegve, hogy nagy bajban vagyok, mert követ a rendőrség.
A bátyj próbálta megnyugtatni öccsét, mondta, menjen, mosakodjon le, s azután mindent megbeszélnek. Fürdés után legnagyobb megdöbbenésére se a ruhái, se a bátyja nem volt sehol. Amíg tisztálkodott, a nyomozók elvitték Mattet, aki magára vette testvére ruháit. Börtönbe zárták, s olyan államban történt az eset, ahol az ilyen véres bűnökért, halál járt; így kivégezték. Az utolsó szó jogán, egy levelet írt öccsének: „Drága Testvérem! Nagyon szeretlek Téged! Szeretném, ha az Isten által eltervezett életed élnéd. Felvettem a szakadt gúnyádat, élj jól a tisztával, a fehér ruhával! Szerető bátyád, Matt”
A történetet egy vándoranekdota alapján írtam. De tudod, ugye tudod, hogy van valaki, aki mindannyiunk szennyes ruháját magára vette? A tiédet, az enyémet, a miénket. S ez valóság! „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róma 8,1-2) Szabadon élhetünk immár az új ruhánkban, a kapott használati utasítás, a Biblia sorai szerint. Használd hát!
Ha ezt elhiszed ezt, RÁbízod az életed az Ég és Föld Urára, megéled, megtapasztalod a csodát. De úgy nem megy, hogy az ajándékok: a türelem, a békesség, az áldás, lelki béke, a nyugodt család, az anyagi biztonság…stb. kell, de az adományozója nem! „Válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni!” (Józsué 24,15b)
https://www.youtube.com/watch?v=Q8AQgDCTe4M -Katt!
Napi gyermekszáj
Johanna azt kéri, soroljam fel neki a törpék nevét, miközben ő átszellemülten trónol, végzi a dolgát.
- Szende, Szundi, Morgó, Hapci, Tudor, Vidor, Kuka - mondom én.
Erre ő magasra tárt karokkal, csibész vigyorral, vidám, örömteli hangon felsikoltva, mint aki valami nagy felismerésre jutott:
-És a Törpilla, Anyukám !
Mit lehet erre mondani? Édes, és bámulatos az asszociációs képessége.
Arról, hogy a konfliktust felvállaló az békességszerző
Nem konfliktuskerülő vagyok, hanem békességszerző. Nem haragot generáló, hanem méregtelenítő.
Pedig a keresztény embertől azt várják általában, hogy mindent tűrjön, mert az a dolga. Mások mindig jól megmondják, mi az elvárás egy valamirevaló kereszténytől.
De sehol sem írattatik a Bibliában, sőt az sem, hogy mindenkinek meg kell felelnem, sőt inkább az írattatik le, hogy jaj nekem, ha mindenki jót mond rólam.
Emberi szükséglet, nagyon szeretjük, ha mindenkinél jó színben tűnünk fel, jót mondanak rólunk, s közben elfeledkezünk arról, hogy Istennek, az Ő parancsainak kell elsősorban megfelelnünk, s annak fényében, a törvényeket használva vezérfonalként cselekedni, s szeretni a másikat, azt adva, amire neki valóban szüksége van, ami igazán a javára válik.
Egy alkoholistának nem veszek még italt, noha ő annak örülne, abból érezné a szeretetem. Javára válna? Biztosan nem. Jó lennék a szemében? Igen. S Isten mit gondol minderről? Nem tündökölhetünk jó színben, bezsebelve a dicséretzsetonokat, miközben sérül a az Isten által elgondolt terv.
S ez nem mindig szimpatikus. Pontosabban általában nem az. Ez sokszor azt jelenti, hogy nem mondanak jót rólam. De értsük már meg! Egyszerűen nem lehetséges, mert a világ törvénytára más, tehát nem is tetszhet, amit én teszek vagy mondok.
Nem helyes érett keresztényként a "szeretet", a tolerancia akkor, amikor világos igen-nem mondásra van szükség. Ilyenkor ez áltolerancia, álszeretet. Mert könnyebb egyébként legyinteni és továbblépni, s könnyebb egy nyugisütit adni a gyerekeinknek, vagy villanypásztor elé tenni, hogy a rohanó életben a sürgős ügyeinket lélekszakadva intézzük, mint ahogy könnyebb a koldusnak 100 Forintot adva lelkiismeretünket megnyugtatva továbbrohanni, mintsem 1-2 jó szót szólni vagy kellemesen elbeszélgetni.
Vannak helyzetek, amikor kivárásra van szükség, jobb csendben maradni. Vannak helyzetek, amikor szólni kell, s az még tetszik is a másiknak. S vannak helyzetek, amikor szólni kell, s az egyáltalán nem tetszik. Nem lehet visszahúzódni, mert az egyszerűbb. Nem lehet úgy szimpatikusan tetszelegni, hogy a Krisztus törvényét járó elviszi a balhét, mert világosan beszélt. A csend ilyenkor árt.
Az elfedező szeretet mindig a leghatalmasabb. Van azonban, amikor úgy fedez el, hogy előtte a viharokat tisztázza, Isten erejével lecsendesíti.
Napi gyermekszáj
Johannáék óvodájában jubileumi műsorra készülnek. Énekelni, mondókázni fognak a "friss" kiscsoportosok. A mondókákat bár ismeri, tudja, nem mindig mondja, ő a fejében gondolja végig azokat, szerintem képre fordítja, vizualizálja a szöveget. Jól meggondolja, mit mond. Másfél évig alig beszélt valamit, egyszer csak eleredt a nyelve, elképesztően aranyos, vicces dolgokat mond(ott), folyamatosan bővül a familiáris szókészletünk.
Amikor tanulunk egy szöveget, mindig visszakérdezek. Így tettem most is, amikor itthon is gyakorolunk a nagy ünnepsége:
- Ki bújt a kemencébe?
- Kis Bence.
- Milyen a kemence?
- Fekete.
- Ki nem ismert a fiára?
- Anyukám. (Mamája, az eredeti)
- Milyen lett Bence?
- Orvos. (Eredeti: kormos.)
Gyermeklogika, gyermeklélek, gyermekszív. Csodálatos! A kormosnak semmi értelme. Na de az orvosnak!! /Igaz, a mondókában pont a kemence kormos,Kisbence pedig fekete, de ennek meg aztán végképp semmi értelme, a kemence nem lehet orvos/ Az élet szép, csak észre kell venni!
Kő a lábam előtt
Vannak emberek, akik a rosszindulatból fakadó vagy egyszerűen a rossz döntéseiket - amelyek egyébként nagyszerűen zárultak - áldásnak tekintik, esetleg még ünnepeltetik is magukat, tőkét kovácsolnak…de mindez olyan, mintha Pilátust magasztalni, áldani kellene, mert lám az ő gonosz, rossz tette jót hozott.
Nem az ő tette, cselekedete hozott jót, hanem a hatalmas Istené, aki minden jó és rossz döntésünket előre ismeri, s tud a legnehezebből, a legrémisztőbből is jót kihozni!
Mert hiszem, hogy egyetlen kő sem áll hiába az utunkban: annak célja, értelme van. Ha mindig csak napsütés lenne, kiszáradnánk. Szükségesek a víz, a viharok, hiszen eső után igazán szép csak a virág!
Felvehetjük minden nap ezt az istentekintetű, áldott szemüveget, s miénk lehet ez a valóság nap mint nap.
Boldog ember az, aki már a saras idő legelején is tudja, hogy felesleges az okozóját, "pilátusát" szidni, haragudni rá, s az még boldogabb, aki tudja: a sok próba jellemformáló, s áldás esője hull majd belőle, így vagy úgy, de gyümölcsözővé válik, mert van, aki „jóvá irányítja” – ha nem is úgy, ahogy mi reméltük.
Oldalak
Témakör
Címkék
