Döntöttél már?
Ha önmagunkra nézünk, természetes velejárója az önsajnálat, a kicsinyhitűség, az értéktelenség, az önzőség, az önvád, a magamnak tulajdonított jóság, s a lista hosszan folytatható – görcsösen szorítjuk azokat. Ha azonban Isten van középen, mindezeket fekete foltként a kereszten látjuk – elengedve azokat.
Harc az élet. Küzdés. A kérdés: hogy folyton egy helyben spirálisan körbe-körbe saját bűneim miatt magammal harcolok, s leszek egyre kimerültebb? Vagy szenvedek a fejlődés, a növekedés fájdalmai miatt, amelyek azonban előre mutatnak, kiemelnek a magam alkotta rablánc kötelékéből, s a harc már más színtéren folyik: Isten törvényének megtartásáért, az e szerinti élet megvalósításáért, nem marcangoló lélekkel, hanem a jól elfáradt futó felemelő győzelmének örömével?
Előbbi energiavámpírként elrabolja minden erőnket, utóbbi felemel, biztos utat mutat gyengeségeim, nehézségeim miatti magam alkotta kátyúból.
A magunkkal való harc nemcsak az energiánkat veszi el, hanem megcsal, folyamatosan veszi el éles látásunkat, s teszi egyre homályosabbá úgy, hogy esetleg olyan dolgokat is erénynek gondolunk, amelyek Isten törvényei szerint elvetendők. Míg, ha az Isten törvényeire figyelés vágya motiválja lelki tanulásunkat, folyamatosan tisztul a látásunk, tudunk elválasztani feketét, fehéret, igent, a nemtől, s kevésbé csalnak meg érzéseink.
Mert az érzések megcsalnak. Ha az érzés van központi helyen, hamar érzékenykedővé, túlérzékennyé válhatunk, ami már az önsajnálat, az álszelídség egyik formája. Az érzések fontosak. Isten adta; ha nem adta volna, madzagon rángatott bábok lennénk, azonban mégsem az érzéseink határoznak meg.
Hogy miért harcolsz? Döntsd el! Ez egy tudatos döntés. Ahogy minden egy tudatos döntés. Igen, egy adott helyzetben nincs kedvem tisztába tenni a gyerekemet, nincs kedvem tanulni, nincs kedvem dolgozatot javítani, nincs kedvem a napi igét elolvasni, mert rohannom kell, nincs kedvem elkezdeni a napot sem talán, úgy érzem, mindenki engem bánt… Ezek érzések: jönnek-mennek. Istenért kelünk fel, s rázzuk meg magunkat.
Ja, hogy az állandó biztonság, céltudat, erő látszik? S hogy minden csettintésre megy? Sok munka van benne, s a döntés és az Istentől s a másoktól való tanulás vágya. S mivel nem magamba vetem bizalmam, irgalmaz Isten. Kegyelemből megy gördülékenyen.
Ha nincs kedvem a gyerekemen pelenkát cserélni, a maga piszkában hagyom? Ez egy döntés. Tervezést, önuralmat, fegyelmet kíván. Ugyanígy, naponta sok döntést kell meghozni, de a legfontosabbat: magamra vagy Istenre nézek? Kimerült rab, aki mindig testi tüneteire figyel, vagy elfáradt futó vagyok ? Hova tartasz? Szép lassú, érzékenykedő pusztulásba, vagy megsanyargatod a testedet, akaratos énedet, érzéseidet és folyamatos, előre vivő, jó izzadságszagú hegyi futással előre a cél felé, hogy átvehesd a koszorút?
Nem tudjátok, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyer jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Azok pedig, akik részt vesznek a versenyben, mindenben önmegtartóztatók. Ők azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én pedig nem céltalanul futok, és nem úgy viaskodom, mint aki levegőt vagdos, hanem megsanyargatom testemet, és szolgává teszem, hogy a Krisztus hirdetésére alkalmas legyen! ( 1Kor.9,24-27) /ige s dalszöveg/
Témakör
Címkék
