kedves

Tegnap este több mint 10 000 keresztény ember gyűlt össze a Papp László Arénában, hogy közösen áldja, dicsérje az Urat: Csíktól Atlantáig, széles e világból.

Férjem a középiskolai éveinek egy részét Pannonhalmán, a bencéseknél végezte. (Ez a történet is megér egy misét, majd később, biztosan hosszabb írás lesz.) Csak jót, szépet hallottam tőle ezekről az évekről, a tanárokról, a mesterekről, a tudás szélesítésének megannyi lehetőségéről.

Névnapom alkalmából Kecskeméten járt Bagdy Emőke ;), így hát meghallgattuk mi is <3. Téma: a  kacagás,a nevetés,a humor és 30 féle szinonimája volt.

A nevetés, a humor rendkívüli, gyógyító hatásáról beszélt. Arról például, hogy a nevetés a legjobb immunerősítő, s hogy nagyszerű a testnek, a léleknek, ha addig nevetünk, hogy khm a záróizmaink is ellazulnak vagy/és szúr az oldalunk.

Húsvétra készülve az egyik, ami a legintenzívebben zakatol bennem: a hála. Valaki lemond a jogáról, a hatalmáról, s nem hogy lemond, önként az életét adja, hogy nekem, neked, nekünk életünk legyen.

 „Egymást szeretni kell, nem megenni, az ételt pedig megenni kell, nem szeretni.” – hangzott újra a jól ismert szülői szózat a fiúknak, mert valami a vacsinál éppen nem annyira volt a foguk alá való. Bólogattak, hogy tudják, értik, rendben. Johanna, mint a Törpök Okoskája, beleegyezően helyeselt, „Igen, igen, mindent meg kell enni, mert sok benne a vitamin.”

Közös játéknál Johanna:
- „Csanád, Csanád én leszek a pillangó, te meg az imádkozó sas!”

Fürdés közben nézegette Johanna az ablakban lévő virágokat, és megállapította: „A szép virág szép, és kinyílik, a száraz pedig nem működ.”

A pancsolás után még bohóckodhattak egy kicsit az ifjak: kirakózás, mese, autózás, babázás, ami csak belefért, és közben zenét hallgattak, s Bálint megállapította az egyik ének kapcsán: „hogy azért fals hang az volt benne” , mire Johanna konstatálta: „Igen, igen, nálunk az oviban is volt farsang. Babóca voltam. Jó volt nagyon.”

Azt mondta nekem valaki a minap: „Nem, nekem nem hiányzik senki!”

Történt, hogy egy kedves ismerősömet felhívtam, mert bár találkozunk 2 havi rendszerességgel, de régebben egyrészt sűrűbben találkoztunk, másfelől képesek voltunk éjszakákat átbeszélgetni úgy, hogy azon kaptuk magunkat: már hajnalodik.

Johanna nagy boldogan érkezett haza az óvodából, és sorolta mi mindent szeretne még délután csinálni. Bólogattam, s kiegészítettem:
- Igen, játszunk, és persze van dolgunk is: mi, lányok sütünk nagyon fincsi fasírtot. Bablányunk boldogan, széles mosollyal hangosan rávágta:
- Igen, sütünk fasírtot, nyami de finom lesz, hurrá! Egy pillanat hatásszünet:
De, Anyukám, mi az a fasírt?

Négy kedves kis szösszenet a hétköznapokból:

- Miről meséljünk ma Johanna? 
- Tudod, Anyukám arról, amikor ott van a boszorkány, de nem viccüs, mert ő akar lenni a királylány, pedig ő nem aranyos, nagyon gonosz a tükrével. A hercegnő meg a törpék aranyosak, nagyon.

Johanna nagyon szeret anyukásat játszani, ilyenkor rend szerint ő az „Anyuka” én meg a kicsi lánya, és valamennyi plüss a testvérem. Egy szokásos, rituálé szerinti napot játszottunk el hűen, s a déli altatásnál a következőket mondta nekem, egy pillanatra kilépve a szerepből: „Na, letettem alszani a drága kicsikéimet, és (kiválaszt néhányat) én meg őkkel alszom.”