Legfrissebb gyerekszáj

Johanna nagyon szeret anyukásat játszani, ilyenkor rend szerint ő az „Anyuka” én meg a kicsi lánya, és valamennyi plüss a testvérem. Egy szokásos, rituálé szerinti napot játszottunk el hűen, s a déli altatásnál a következőket mondta nekem, egy pillanatra kilépve a szerepből: „Na, letettem alszani a drága kicsikéimet, és (kiválaszt néhányat) én meg őkkel alszom.”

Alvás után az uzsonnához készülődtünk, mivel babalányunk nem nagy evő, ezért ez általában nehézkesen történik, így az előtte való kézmosás sem tartozik a kedvencek közé: „Nem szeretek kemet mosni, de kemet mosni kell, hm” – motyogta magát erősítve.

Természetesen nem mindegy, ki melyik bögréből iszik, s Johanna ennek hangot is ad: „Anyukám, most a sósaszín bögréből szeretnék inni, ló?”

Természetes, hogy egy újszülött ismerkedik a fogalmakkal. Nem értette, hogy az ő apukáját, miért szólítják ’nagytiszteletű’nek (református lelkipásztoroknál ez gyakorlat a megszólításnál). Beszéltünk neki a lelkészi szolgálatról (nyilván nem először), apa feladatairól, s arról, hogy ő lelkipásztor. Kikerekedett szemekkel mindenkit helyreigazított: „Oh, ti, ő nem pásztor, az más, hanem ő az apa.” (Egyrészt a lelkész szót ismeri, másrészt nyilván az állatos könyvére gondolt, ahol a pásztor őrzi a nyájat. No a metaforával még nem próbálkoztam nála.)

A legjobb helyeken is megesik, hogy nagy hirtelenséggel egy nem tervezett pillanatban kiszalad az ember száján valami kéretlen. Két dolog lehetséges, van, aki azt mondja, innentől nem is olvasom Ida bejegyzéseit, mert teljesen hiteltelen, vagy még inkább olvassa, mert hibáinkkal együtt életszerű, hiteles. Történt ugyanis, hogy a bili tartalma egy óvatlan fordulat következtében majdnem a krémszínű szőnyegre borult, s erre felkiáltottam: ’basszuskulcs’. A zenei világból idézünk ilyenkor, ez közös megegyezés, mert nálunk mindenki muzikális. Ez lehet a legcsúnyább, de ez is csak nagy ritkán fordul elő. S hogy ez nem álszerénység, Johanna válasza igazolja leginkább, mivel ezt a szót sem ismerte, így felelt: „Igen, Anyukám, a kocsikulcs, a kocsikulcs.” /Megjegyezném, hogy szinte nincs nap, hogy kocsikulcsot ne keresnénk./

S végezetül, de nem utoljára: egyik kedves barátunk nagy lelkesedéssel bíztatta a kézicsapatot a képernyőn keresztül: ’Gyerünk Bodó, jó lesz, bedobod, gyerünk Bodó!’ S mivel babalányunknak mindenre csápja van, erre is reagált: „Igen a 'Bodó' meg a Babóca, gyerünk!”

Vidám hétvégét mindenkinek!