Lényeges vagy csak sürgős?

Azt mondta nekem valaki a minap: „Nem, nekem nem hiányzik senki!”

Történt, hogy egy kedves ismerősömet felhívtam, mert bár találkozunk 2 havi rendszerességgel, de régebben egyrészt sűrűbben találkoztunk, másfelől képesek voltunk éjszakákat átbeszélgetni úgy, hogy azon kaptuk magunkat: már hajnalodik.

Látom, érzem teljesen a munka rabságába került, nyakig benne van a mókuskerékben. Azt hiszem, ő ezt nem látja. Ellátja a családi teendőket, bár a gyerekek már felnőttek, egyetemre, főiskolára járnak, s társas magányban élnek élete párjával. Erre, hogy ez ne tűnjön fel, pontosabban szerintem tisztában vannak ezzel, de hogy ne kelljen szembenézni a kiüresedés tényével, jobb, ha mindenki éli a maga világát, elvonul a maga kis munkahelyi komfortzónájába. Szépen lassan szűnik meg a kapcsolat az emberekkel, tűnik el az érző szív, a kommunikáció képessége, igénye. Ez a tünetegyüttes mutatkozik.

S szívemnek mégis kedves, s mert testvéremet (keresztény emberről van szó) nem hagyhatom a sárban: szelíden, szeretettel felhívtam (a fizikai távolság miatt nem személyesen), hogy nem tudom éppen mit csinálsz, de gondoltam a reggeli kávéd mellé desszert leszek. Elmondtam, hogy régebben sokkal mélyebb dolgokról tudtunk beszélni, hiányoznak azok az együttlétek, s hiányzol nekem. Jó lenne, ha nem csak gyakorlati és a szükséges dolgokat beszélnénk meg. (Fontos, hogy jó a viszony, 2 hetente ha csak pár szóra is, de beszélünk, tudunk, még ha felszínesen is egymás történéseiről, csak semmi komolyabb, a kommunikációt már évek óta én erőltetem.)

Erre ő: "Nekem nem hiányzik senki, nincs is időm ilyeneken gondolkozni, hogy hiányzik-e valaki. Munka van." Némaság a telefon két oldalán. Forró víz.

Csak csendben tudtam maradni. Illetve ismeritek azt az érzést, amikor a másik helyett szégyelled magad, nem? Arról már nem is beszélek, hogy „az övön aluli ütés” kifejezés nem fejezi ki lelkem állapotát e feleletre, de a „kapott hidegzuhanyos gyomros” sem érzékelteti hűen. Nem haragszom, továbbléptünk, találkozunk, beszélgetünk, s fogalma sincs, hogy mennyire bántóan viselkedett.

Aki ismer, tudja, nem riadok meg, az ige is arra biztat, rendezzük. Két mód van erre: megbeszélni egymással, vagy elengedni, s meg nem emlékezni róla, azaz nem haragudni, nem sértettnek lenni. Krisztusért, Krisztussal megy! Elengedtem, mert abból a dialógusból egyértelműen következtethető, mivel nincs probléma (számára), nem is érti, mi ezzel a baj.

Tényleg? Így kell ennek lennie? Ha én valakire időt szakítok, az egyenesen azt jelenti, hogy nincs dolgom, nem dolgozom eleget? A gépek átvesznek mindent, s mégsincs időnk egymásra? A gonosz „zsenialitása”, hogy elveszi az ember idejét, s ha teremtődik is alkalom, akkor meg a figyelmét!…nem akarom, hogy ennyire kafkai legyen ez a világ!

S miért írtam le? Hogy menjünk elébe a dolgoknak, ne engedjük, hogy a munka s egyéb függőségeink a jó jegyében emberi kapcsolatainkat tegyék tönkre vagy alakítsák érdekkapcsolatokká, kiüresedett, kihűlt találkozásokká!

Azért nem gond, ha én ezt nem tartom természetesnek?