Szeretem a szokásos, szürke, monoton hétköznapokat

Szeretem az ünnepeket, a szertartásokat, a különlegeset - nagyon. És a szokásos, szürke, monoton hétköznapokat is. De még mennyire! Bizonyos helyzetekben különösen felértékelődik a jelentőségük.

A rohanó, unalmasnak vélt mindennapokban talán bele sem gondolunk: milyen nagy kincs, hogy nap telhet nap után, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre csak ennyi hangzik: „Semmi különös.” Te tapasztalod-e már gondolataid árjában, hogy a „nincs semmi különös” valójában mekkora áldás?

Áldás, amikor csendesen tesszük a dolgunkat, állhatatosan, dolgozunk, iskolába járunk, bevásárolunk, takarítunk, mosunk; van, aki szeret, aki hazavár, van hol lehajtani a fejünket, van terített asztal. Lehet hiányunk, de alapvetően jól vagyunk.

És igen. Megesik, hogy besokallunk a „mindigcsakdolgozomtól”, a „rohanazidőtől”, és morgunk az orrunk alatt a sok csetres, a dagadó szennyeskosár miatt, lehangol egy újabb csekk… megeshet, de mégiscsak megy minden a maga megszokott rendjében.
Mindig van miért küzdeni, mindig van, ami nem tetszik, ami másként lehetne, ám amikor igazán megborul a hétköznapok megszokott rendje, az valami más. Teljesen más. Akár sokkoló is lehet.

Nem a pandémia okozta rendfelborulásra gondolok. Valójában mi ezt már nem is tekintjük ideiglenes állapotnak, hiszen egy éve így élünk. Beállt egy vírushelyzetre kialakult rend az életünkben, a szolgálatunkban, a munkánkban. Könnyű-e? Alkalmazkoduk, és meglátjuk azt, ami szép, ami előnyös benne, a sok teher ellenére, és újból: annak örülünk, ami van, s nem azon kesergünk, ami nincs.

Most, ha időlegesen is, de ez az alapállapot. Ez a napi rutin. És ezért a napi rutinért is hálásak lehetünk. Szívből. A legapróbb dolgokért.

Szóval: úgy általánosságban beszélek a monotonitás nagyszerűségéről. És van, amikor megakad a szürke egyhangúság, mert valami orkánszerűen betör. Kéretlenül jön. Vagy csak annak a lehetősége. Vihar látszik, sötét felhők, vagy azok vészjósló előszele. S még meglehet, azt sem lehet tudni, mi van készülőben. Valami megborul, semmi sem a szokott rend szerint megy, mert valami nem várt borította fel az unalmas hétköznapokat. Ez ilyenkor félelmes, izzasztó és nehéz lehet - kivárni: elvonul vagy kibontakozik?

A vihar kapujában a szürke hétköznapok egymásutánja még inkább: végeláthatatlan izgalom és rettegés, vagy még inkább megbecsült lét, és abból fakadó hála, bizalom, reménység. Mi döntünk: félelmeinkre nézünk vagy a gondviselő Istenben bízunk? Mindenkor, minden helyzetben. Emberileg reménytelenül, de Benne bízva, reménnyel.

Vele igazán tudhatjuk ugyanis, hogy akár szélcsend van, akár vihar, van, aki irányítja a csónakot. És az úton sokféle gondolat cikázhat a fejünkben. Megláthatjuk korábbi önmagunkat: „bárcsak becsültük volna a semmi különöst!” És eldönthetjük: mostantól még inkkább értékeljük. Nem nagyra, nem másra, jobbra vágyunk folyamatosan, hanem a kevésnek, az egyhangúnak, az átlagosnak örülhetünk. Milyen nagy gazdagság és milyen nagy szabadság!

Eső és napsütés is kell egy szép szivárványhoz. Igazgyöngy nem lesz szenvedés nélkül. Tudjuk, a hívő embert sem kerülik el bajok, a nehezek, de ezt is, azt is Ura kezéből veszi el. A viharokat is, még akkor is, ha a csendeset szeretjük jobban. Viharban az unalmas szélcsend másként látszik.

Ma meggondolhatjuk:
- becsüljük-e kapott javainkat?
- hálásak vagyunk-e mindenért? Valóban mindenért?
- tudunk-e körülményeinktől függetlenül boldogok lenni?
- folyamatos morgás vagy hálaadás jellemez bennünket?
- viharban reménykedők, félelemvezéreltek vagyunk vagy felfelé tekintő, bizakodók?

A vihar okkal érkezik. És akár el is vonulhat a várakozási időben, vagy csak a szélét kapjuk. Hogy reagálunk? Az elégedetlen, a mindenre feleletet tudni akaró ember mind a két esetben vélhetően izgulni, panaszkodni fog, a hálás szívű ember pedig a vihar idején tudja, hova tekintsen, Kiben bízzon, a vihar elvonultával pedig még hálásabb lesz, mert újra és újra megérti: ami természetes, az nem természetes, hanem az KEGYELEM!

Tudod-e, hogy minden, amid van: kegyelem?

Hálás vagyok a szürke hétköznapok egymásutánjáért.

Látogass el a Ritter Ida - Értékmozaik youtube-csatornámra!