Ünnepélyes szalagavató - fergeteges tánc

Bálint fiunk felnőtté avatására e héten szombaton került sor igen méltó ünnep keretében, amelyet egy csodálatos, fergeteges táncprodukció követett. A gyerekek nagyon sokat és lelkesen készültek erre az alkalomra, érdemes a galéria képeire is kattintani! (Lenn)

Mind a diákok képviselője, mind az igazgatónő nagyon eredeti, ötletes beszéddel köszöntötte a végző diákokat és hozzátartozóikat. A 11. évfolyamosok búcsúműsora egyszerűen lenyűgöző volt, amire a 12. évfolyamos diákok egy nagyszerű, szellemes énekprodukcióval feleltek.

A szülő munkaközösség részéről pedig azt a felkérést kaptam, hogy a pedagógusoknak szóló búcsúbeszédet én mondjam. A szöveget változtatás nélkül közlöm:

"Nagy tisztelettel, szeretettel s mindenek előtt Isten iránti hálával köszöntöm Igazgató asszonyt, az Igazgatóság minden tagját, az összes pedagógust, nevelőt, az Iskola fenntartóját, az Elnöklelkész urat az Igazgatótanács elnökét, Főgondnok urat, hadd köszöntsem külön a végzős osztályfőnököket, a gimnázium, az egyházközség valamennyi vezetőjét, dolgozóját, lelkipásztorainkat, a szülőtársakat és minden kedves hozzátartozót, s nem utolsósorban, Benneteket a nap hőseit, kedves végzős a diákok!

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal, fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság.
De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.
– Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.
Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól.”
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg, Móra Könyvkiadó, 1975)

Szertartás, ünneplőben a lelkünk.
Református precizitás, pontosság, tökéletesség(re való törekvés).
A városban is méltán híres az elegáns, ünnepélyes szalagavatójáról (is) a Református Gimnázium.

Bennünket, idetartozókat mindez és az, hogy az ünnepet a Református Egyházközségben a súlyánál kezelik, a hála melengető érzésével tölt el. Az óvodától a gimnáziumig felkészültség, alaposság, nagy gonddal rendben tartott épületek, évszaknak, ünnepkörnek megfelelően feldíszített termek – amik szembe jönnek velem, amikor naponta végig sétálok valamennyi intézményben. Mindennek helye van, igényesen meg van szervezve, bármi legyen is az, mégsem izzadtságszagú. Rend, keresztény fegyelem, ugyanakkor a jó illat, a kedvesség, a segítőkészség a házigazdája valamennyi tanteremnek, csoportszobának, nevelői szobának.

Aki akar, talál hibát, mindig akadnak olyanok, akik jobban érzik magukat, ha valamit kifogásolhatnak akár egy ilyen csodálatos esemény megszervezésében, de s mert kereszténynek lenni, majdnem olyan, mint futballistának, azaz a lelátóról mindenki nagyon tudja, kinek, hogy és mit kellene csinálnia, mondom: Magyarországon ahogy mindenki ért a focihoz, úgy a legtöbben értenek ahhoz, hogy nekünk keresztényeknek hogyan kell élnünk, viselkednünk, ünnepelnünk a szeretet és a szegénység jegyében.

A gond sok mindenen túl ezzel a gondolkodásmóddal csak az, hogy egy kiragadott szelet az összegészből, s a másik részt feledik: Krisztus bővölködő életre hívott el, ami nem korlátozódik matériára, de vonatkozik mindenre. Tudok bővölködni, s szegénynek is lenni.

De ahogy a róka mondta: most a bővölködésnek, az ünnepnek van az ideje.

Nagyon dicséretes, hogy ebben a mai rohanó világban, amikor mindenki szalad, talán azt sem tudja, hova, a Refiben kicsit megáll az idő, a hétköznapból csodaszép ünnep lesz, van idő méltón ünnepelni, akkor, amikor a szépet, a különlegest már sokan feledik. A tisztelet, a szeretet üzenete rejlik abban, hogy ünneplőbe öltözik az iskola s a diákok, pedagógusok, lelkészek, szülők lelke is.

Megpihenni, ünnepelni, hálát adni jó. Pláne, ha nem öncélúan hanem Isten dicsőségére tesszük. Márpedig itt, ma elsősorban azért gyűltünk össze, hogy a Hatalmas Istennek hálát mondjunk a kapott jókért, köszönetet mondjuk a pedagógusoknak, s mindazoknak, akik segítették, irányították, szerették gyermekeinket, és emlékezzünk, s sírjunk, ha kell.

Fontos beszédek előtt izgulni szoktak, hogy valami igazán nagyot, újat tudjanak mondani, mert egy idő után nincs új, nem lehet mivel előrukkolni. Magam elég sok beszédet elmondtam már, a torokszorító érzést nem az izgalom okozza, hanem a meghatottság, amikor édesanyaként állhatok itt, pedig még csak tegnap születtek holnap érettségiző babáink.

Újat, valami különlegest mondani. Cseri Kálmán egyik jól ismert prédikációjában karácsony közeledtével arról beszél, hogy a nagy ünnepre készülve, mindenki hoz tortát: az egyik évben kereket, a másik évben négyzetalakút, de hogy a harmadik családtag túllicitáljon mindenki., ő emeleteset hoz a következő évben. Annyira versenyeztek, hogy észre sem vették, hogy tulajdonképpen magukat ünneplik, az ünnepeltről elfeledkeznek.

Nem a rendkívüliség a cél tehát, hanem a lényegre, az ünnepeltekre szeretnék figyelni, ezért kérem, ne foglalkozzanak a szöveg retorikájával! Most amúgy is gyesen vagyok, csak hobbiból írok, semmi szakma.

Hadd idézzem mégis jó barátom, Arisztotelész szavait:
„Amikor az elmét tanítják, a szívet nem, azt tilos egyáltalán tanításnak nevezni.”
Köszönjük, hogy a Refiben tanítás folyik: azaz az elme tágításán túl a lelki fejlődésre is figyelnek, az életre tanítják a diákokat.

A szülők nevében beszélek, de nyilván a saját fiaink szűrőjén át tudom látni, elmondani az itteni életet, benyomásokat. Megnyugtató az a tudat, hogy itthon érzik magukat, szeretnek a 2. otthonukba járni.

Amit köszönünk sok pedagógusnak, hogy túlláttak a láthatón, s a legtöbbször sikerült úgy kezelni, látni a gyermekeket, amivé lenniük kell. A szeretet szeme a bölcs emberé, aki meglátja egy adott szituációban a másikban a szebb, az igazi arcát. Hernyóban a lepkét. Krisztusi módon. Látni a másikban a pillangót, Krisztus szeretete. A szeretettől megpuhulnak a legkeményebbek is, a jégtömbnek hitt kamaszok elolvadnak.
S nem csak a gyerek, de mindannyian folyton változunk, alakulunk, hisz úton vagyunk. Nem saját benyomásból, gondolatból pillanatnyi érzésből eleve leírni valakit, nagy erény.

Külön köszönetet kell mondanom azért, hogy néhányaknak megadatott egy osztályon túli osztály egy plusz osztályfőnökkel, ahol végig énekelték az ofői órákat, egy nagy csapattá lettek, a kórusra gondolok. Kiváló munka, közösségformálás történik ezeken az alkalmakon.

A kamasz gyerekkel gond van, így tartják eleink, minden szakirodalom, na meg a tapasztalat: de szeretném elmondani, hogy a tudás lenyűgözi őket, s még egy olyan tantárgyat is örömmel tanulnak, ami ma annyira nem divatos, nem piacképes, no de a legfontosabb, úgy hívják: magyar.
Ha jó poént hallanak, sok sztorit, odaillőt, akkor csak úgy mellékesen megtanulják a történelem eseményeit, s a saját elmondásuk szerint ezeken az órákon nem éri meg telefonozni. Persze a többin se szoktak.

Hosszú lenne felsorolni, melyik tanórán, ki mit adott, de néhánnyal megpróbálkozom: a kémia, biológia, fizika óra rejtelmeiről, kísérleteiről a komoly munkán túli barátságos légkörről folyamatosan hírt kaptunk az esti vacsoránál, s a gyermek szája mindig a legnagyobb dicséret.

Nyelvi órák tekintetében az egy jó visszajelzés, ha a gyermek otthon próbálgatja az idegen nyelvet csak úgy a szüleinek adott hétköznapi válaszokban alkalmazni. Volt olyan matematika óra, amitől néha még én is tartottam egy kicsit, de – a legőszintébben - magam is elismeréssel emlékszem még ma is azokra a tanárokra, nagy egyéniségekre, akitől izgulni kellett egy kicsit.
A rajz, a földrajz, a média és a dráma egy kalandos utazás volt, van, hogy kicsit eltévedtek a térkép rejtelmeiben, de ügyes vezetéssel kitaláltak onnan.

A faktokra nincs teljes rálátásom, csak azokat ismerem, ahova fiunk járt, így azt tudom, hogy az infó, a töri a legjobb, hisz Totya megmondta. Mi, idősebbek értjük a viccet. S nem is ő, hanem az ő és egyik diákjának páratlan eredménye beszél saját magukról, hisz nagyszerű helyezést értek el az egyik legrangosabb, országos versenyen. Olyan jó volt együtt örülni.

A testnevelés felüdülés a gyerekeknek, főleg, ha focizhattak, játszhattak.

Egy óra lehet akármilyen profi, teljes, de alig 10% marad meg belőle. Az azonban, ahogy átadták, s amilyen érzéseket kiváltottak belőlük, egy életen át elkíséri őket.

Köszönöm ezt minden pedagógusnak, lelkésznek, iskolában, iskoláért dolgozónak. Szülőként ezt tapasztaltam, hogy a jó légkör hangulatát, maradandó pozitív élményeket visznek el.

Nem állhatom meg, hogy a hittanórák gyakorlatiasságát, a kötelező tananyagon túli beszéd, beszélgetésközpontúságát ne említsem, hisz ez egy olyan alap, ami mindenek előtt a legfontosabb: hitük, ismeretük alakulása. Maradjon így: a tananyagon túl sok beszélgetés ezeken az órákon! Személy szerint ezt külön köszönöm.

És külön szeretném kiemelni, s megköszöni Igazgató asszonynak, az egész igazgatóságnak azt a rugalmasságot, szeretetteljes megközelítést, amit egy adott elintézendő eset kapcsán tapasztalhattuk. Mindig fontos, abban a percben a legfontosabb diáknak, szülőnek, s nem egy aktuális ügynek éreztük magunkat.

Az iskola, az iskolánk nem véletlen kapott külön díjat, elismerést. Ezúton is gratulálunk!

Egyoldalú, s nem hiteles egy jellemzés, ha csak a jókat, a kiválót említjük, mert emberi tökéletlenségünknél fogva ilyen nincs. Csak néhányan még szeretik elhinni az életben a tökéletesség mítoszát, pedig csak egyetlen tökéletes van, az eredeti: a Jézusról szóló igaz beszéd. 

Igen, adódott 1-2 félreértés, hiány. Ezek szükségesek, hogy legyenek egy közösség életében, ha nincs, az csak festett álvalóság. Magam úgy tartom, egy nehézség, egy konfliktus megmutatja, mutatja meg igazán, mi vagy ki lakik a szívünkben; nem kell megijedni, kezelni kell. Nem kell megijedni, a legjobbat kell feltételezni: egyrészt, mert előrevisz, épít, másrészt pedig elrendeztettek, pont van a végükön, s leginkább, mert nekünk az a dolgunk, ha már a keresztények dolgáról szóltam, hogy azokon gondolkodjunk, ami szép, nemes, ami dicséretes.

Végezetül tehát újra, még egyszer hálát adunk szerető Urunknak, köszönetet mondunk a pedagógusoknak, a lelkészeknek, s minden iskolai, iskoláért dolgozónak, akik a mindennapokban nem láthatók, de nélkülük nem lenne teljes az összkép: a kollégium nevelőtanárainak, a gazdaságisoknak, a védőnőnek, a könyvtásasoknak, a titkárság, az uszoda, a konviktus dolgozóinak, a portásoknak, a karbantartóknak, a takarítóknak! Nagyon nagy köszönet nekik, s dicsőség az Úrnak! Áldás, békesség!"