A mai délután margójára
Egész nap az "Érthetetlen kegyelem" című dalt dúdoltam (ld. lenn), énekeltem, nem megy ki a fejemből. A belvárost vettem célba, délutáni forgalom, dugó, duda, s meg kellett állnom egy pillanatra az út szélén, hogy első számú utasomat felvegyem. Az induláskor a mögöttem lévő holt térben nem vettem észre a csodaszép, tiszta, fehér autót, akinek nagyon óvatos, figyelmes sofőrje megállt, így az autónk nem tört össze. Ezúton is köszönöm neki. Egyértelműen az én hibám volt, de Isten megkegyelmezett. És tovább dúdoltam a dalt hálaadással. Olyan jó, hogy nem szerelőnél kell felméréseket végezni a kárról, hanem elengedte az ÚR elkövetett hibámat, elengedte megérdemelt büntetésemet. Nem, nem az lenne a legnagyobb baj, a problémák, az igaziak nem itt kezdődnek, de a mai zsúfolt, ezerteendős, hajszolt napba nem hiányzott volna.
Megérkeztünk az oviba, második számú utasomért, aki az uzsonna végeztével elköszönt az óvó nénitől és a dadustól, búcsúzóul pedig, kapott egy szelet almát, ami nagyon ízlett neki!
- Ó, ez nagyon ropogózik… nagyon ropogózik és a banán is ropogózik – skandálta lelkesen.Olyan őszintén, olyan lelkesen.
Hazafelé dőlt belőle a szó. Ma is leveske és tészta volt az oviban. Ma is rózsásat és antósat(!) álmodott, és nagyot csicsikált. Ma nem bántotta a zöldkabátos, ma jól viselkedett.
Haladunk tovább az úton, s szokás szerint kíváncsian érdeklődöm. Ki a legjobb barátod az óvodában?
- Az Anikó nénik. (Mind a két óvó nénit így hívják.)
Hazaérvén Johanna, aki híres a nem evéséről, enni kért. Kapott egy kis ropogózós almát, kekeszet, vaníliás pudingot, ez utóbbit nem gyakran eszik:
- Anyukám, ezt hogy hívják a neve?
A válasz mindegy is.
Azóta pedig már a szobájában játszik, és pont ahogy a fiúk tették, „lejátssza” az adott napot, így megtudhatjuk, mi is történt az óvódában. S most is, mint minden egyes délután az összes plüsst egyenként elviszi az óvodába, átadja az óvó néninek, mert ő az anyuka:
- „Kicsit játszol, hamikázol, csicsikálsz a rózsaszín bohócos ágyadban, és már jövök is érted. Áldás, békesség!” Megcirógatja, megpuszilja. Mindet, egyenként. Elszalad a fürdő ajtajáig, és már érkezik is a képzeletbeli óvódába. Nagyon beleéli magát, gyorsan szalad a „pici babájáért.” Legalább hússzor egymásután.
Nehéz Johannának az óvodai beszokás, pedig nagyon szereti a csoportot is, a nevelőket is, mindig örömmel beszél mindenkiről. Ám mindezek ellenére nagyon nehéz neki a leválás, az elválás. Hogyne lenne az? Első nap, amikor otthagytam az oviban, 3 év szoros együttlét után, hazafelé végig olyan érzésem volt, mintha hiányozna a fél karom, vagy valamim. Hát még az ő pici, törékeny lelke? Így mondja el, kijátssza magából, s kibeszéli azt a feszültséget, amit ez a kettős állapot okoz: csoda az ovi, de „hiányzottál, Anyukám!”
Témakör
Címkék
