Istenismeret - önismeret

"Tegyünk le minden ránk nehezedő terhet!" (Zsidók12,1)

Világos, egyenes, őszinte beszédet az érthet csak, akinek helyes az önismerete. Helyes önismeret pedig csak helyes istenismeretből származik (Kálvin). Ha magunkra nézünk, sebeinket, sérüléseinket, a negatív dolgokat látjuk, azt, hogy minden rólunk szól, én vagyok a fókusz: engem bántanak, én így értem, én, én, én.... Az ilyen ember azt várja, sajnálják őt, éltető ereje a sajnálat, mi több a szeretnyelve, a szeretett nyelve. 

Pedig a sajnálat akadály. Míg a másik sajnálva kényeztet, erősít meg abban, amit hallani akarunk, addig erőtlenné leszünk, magunkra nézünk, miközben erősödni szeretnénk. Az így gondolkozó el tud jutni addig, hogy Isten világos beszédét is keménynek tekinti.

Van Isten előtti megszomorodás, vigasztalás, együttérzés. A bátorítás egy baráttól, testvértől vitamin a léleknek. De a bátorítás nem sajnálat, s van, hogy a véleményünkkel sem egyezik. De azért nagyszerű, mert ilyenkor pont erre van szüksége a megszomorodott léleknek, hogy megértsék bánatát, s utat mutassanak, hogy irányváltás történjék, segítsen valaki a néhány gaz között a temérdek virágot, csodát megláttatni. Az önsajnálat lefelé visz, a vigasztalás felfelé mutat, a hit szerzőjére!

Az önsajnálat olyan, mint a drog: rövid távon éltető erő, mámor a léleknek, hosszú távon azonban bukás: elpusztítja a lelket, a testet.

Ha nehéz, ha becsapottnak, meg nem értettnek érzed magad, rogyj le Isten elé, Ő látja könnyeidet. Látja, hogy Vele akarod megoldani, nem a magad erejéből, emberi módon, emberi sérülésekre nézve. Ilyenkor irgalmas, irgalmaz azoknak, akik benne bíznak.

S küld igaz vigasztalót, hiszem s az adott nehézséget is sikerül rendezni, érteni; ha felfelé nézünk, a lényeget értjük - Istentől s embertársainktól egyaránt!