Az ISTENtől kapott lehetőség felelősséggel jár

Férjem tollából: 

Elkövetni még egy olyan súlyú hibát, ami egyenlő az árulással, az önfeladással egy nemzet életében, lelki öngyilkossággal ér fel…

Nem szokásom szólni politikai ügyekben, bár lelkipásztor vagyok mások életébe az igével, a nagybetűs Igével szoktam találkoztatni a rám bízottakat, de ma nem lehet néma az őrálló, mert az cinkosság lenne, a bűnöknek a jóváhagyása!
Kezdő papként nem gondoltam, hogy fiatalon tapasztalat nélkül szavaimnak bármi súlya lehetne – rosszul gondoltam -, s mindenütt azt hallani, a lelkész maradjon az igénél – ma már látom, hogy pont Isten szava kellett volna, hogy indítson ebben is, hogy szóljak, s ne magamra, a konfrontációból, s a félremagyarázásokból adódó félelmekre tekintsek. Mert bűnösök közt cinkos, aki néma.

Egyházaink némán végignézték a rendszerváltás, privatizálás hibáit, igazságtalanságait, bűneit, nem szólva a visszásságok láttán, némán asszisztált hozzá. Akkor is éreztem, ma még inkább így látom, hogy a helytelen szeretet, a helytelen szelídség és a rossz lelkiismeret nem engedte szólni azokat, akiknek elöl kellett volna járni a bűnvallásban, bocsánatkérésben. Elhagytunk egy óriási lehetőséget, hogy KRISZTUSI példával elöljárjunk, megmutassuk a volt és a leendő hatalom birtokosainak a hatalom JÉZUSI gyakorlását. Csodálkozunk, hogy nincs tekintélye egyházainknak? Szerintem nem kell!

Befogadni a köpönyegforgatókat bűnvallás nélkül, nem tisztítva saját sorainkat, a rendszert kiszolgáló, annak előnyeit élvezőknek meg kellett volna adni az esélyt a színvallásra és közös bűnbánattartás után kellett volna és lehetett volna valami igazit, újat kezdeni. Így csak toldozgattunk, foltozgattunk. Meg is van az eredménye!

Most nem követhetjük el még egyszer ezt a hibát, hogy hallgatunk, s nem szólunk, nem figyelmeztetjük a ránk bízottakat! Nem szaladhatunk ész nélkül, Isten megkérdezése nélkül a Nyugat nyomába! Az elmúlt két világégés megtaníthatott volna már erre, hogy sokkal jobban bízzunk Istenben, mint az emberben, a „nyugati emberben”!

Tolnai Mihály 1675-ben írt gondolata van előttem:
„Az utolsó veszedelemben forgó, s küszködő, gyámoltalan haza mindaddig csak hiába folyamodik, ragaszkodik idegen segítséghez szabadulásért, valamig azt istenségnek tartja, annak erejébe helyezi megszabadulását, attól várja oltalmát, és amíg alázatos vallástétellel igaz penitenciatartás által kegyelemért az egyedüli megszabadító Istent meg nem keresi, és megszabadulását attól nem kéri és várja.” (Haza számkivetett békességének helyreállítása 1675)

Az őrállónak az a feladata, hogy őrhelyén álljon, s kiáltson, ha veszély közeleg!

Hamis üzenet az, hogy az ellenséget be kell fogadni, mondván, az ige így szól: Szeresd ellenségedet…, de a JÉZUSI szeretet: az agapé, ami azt adja a másiknak, ami a javát szolgálja, a valódi szükségét akarja betölteni.
Hitünk szerint a legfőbb jó: Isten üdvözítő szeretete, - evvel kell találkoztani az ellenségünket – s nem a családomat kell veszélybe sodorni, pláne nem feláldozni valami téves lelkiismeret vagy szeretet oltárán!

Nem tehetem meg a családom, a nyájam tagjaival hogy elveszem a kenyeret – veszélybe sodorva őket – s adom oda másnak! Mert a magam falatját odaadhatom, de a családomét, a nyájamét nem, mert értük tett felelőssé elsősorban az Isten!

Ma nem kenyeret kér az idegen messziről jött „vándor”, hanem befogadást, de ő nem akar része lenni az életünknek, nem érték számára mindaz, amiért családunk oly sokat áldozott!
Szabad-e engedni a hívatlan „vendégnek”? Valóban be kell-e fogadnom?

Őr vagyok! Nem eshetem abba a csapdába hogy báránybőrbe bújt farkast engedek be a rám bízottak közé. Mert ne legyünk tévedésben, az a bárány, aki bárányt eszik, az FARKAS!

A Kiskunságban élek, azon a vidéken ahol valamikori ellenségünk, a kunok (I.László királyunk tőlük védte a hazánkat) telepedtek le, még királyt is adott (Kun László). Befogadtuk őket, amikor menekültek lettek, de úgy adtunk nekik helyet, hogy engedték, hogy közös alapra helyeződjön az életük a miénkkel. Odavezettük őket ahhoz az Istenhez, aki képessé tett bennünket a megbocsátásra és a befogadásra. E közös KRISZTUSI ALAP nélkül, aki bejött a házunkba, hazánkba, kifosztott kizsigerelt bennünket, akár Keletről, akár Nyugatról jött is!

Mindenkit befogadunk a házunkba, de senki kedvéért nem vesszük le a keresztet, adunk enni, ha éhes, megsegítjük, de felszólításra nem adjuk át a házunkat. Ez helytelen megerősítés lenne, sokkal inkább a liberális színezetbe öltöztetett álszeretet, mert nem azt adja neki, amire valóban szüksége van, s mert sérül a szeresd felebarátodat, mint magadat parancs. Nem árthatok a saját nyájamnak, hogy majd a másik uralkodjon felette.

A deformált és illogikus gondolkodás ott lepleződik le igazán, amikor az idegeneket kérik tőlünk, hogy fogadjuk be minden feltétel nélkül, talán épp a Krisztusi szeretetre hivatkozva, de a Nyugati hatalmak, akik épp úgy felelősek a trianoni állapotokért, mint a volt nagyhatalmi vezetőink, politikusaink, nem értik, sőt ellenzik az állampolgárság és a szavazójog illetékességét. Miféle kifordult gondolkodás, kettős mérce, nem helyet adni annak, aki a családomhoz tartozik, a külhoni magyar testvéreimre gondolok, de az idegent pedig öleljem keblemre bármilyen nagy áldozatot is kíván tőlem!

Édesapák, Édesanyák! Egyedülállók! Idősek és Fiatalok! Lelkipásztorok! Nem engedhetjük be a gyenge és kiszolgáltatott bárányok közé az ellenséget semmilyen címen sem! Milyen hangokra hallgatunk? Csendesedjünk el, ültessük le magunkkal szemben a lelkiismeretünket, Isten előtt beszélgessünk el magunkkal, hogy kire és mire bízzuk családunkat és a nyájunkat!

Bátorodjunk meg, és álljunk ki Istenért és családunkért, hazánkért, azon értékek mellett, amelyek csendben, de nélkülözhetetlenül meghatározzák a jelen, s majd az eljövendő, Urunktól kapott életünket!
Nem kérdés, hogy Isten a főrendező, a ránk bízott feladatot azonban el kell végezni! Imádkozni, cselekedni!

Az ÚR velünk!

Imádságos lélekkel, felelősségteljes döntésre hívva, áldást, békességet:

Ritter Nándor