Adventi gondolatok - december 6. - Jóért, rosszért hálát adni? Valóban mindenért?

Ígértem, hogy az idei adventben egy lelki utazásra hívlak benneteket! Olyan gondolatokat, történeteket osztok meg veletek a blogomon és/vagy a youtube-csatornámon az adventre, olyan értékes emléket hozok nektek elcsendesedésre, újratervezésre, amelyek egy-egy kedves személyhez fűződnek, és amelyek segíthetnek lelkünk nagytakarításában, ugyanakkor cselekvésre sarkallnak!

Ma a családunk egy fontos szokását osztom meg az érdeklődőkkel: a családi áhítatainkból hoztam egy szeletet. A családi áhítatokra férjem és Csanád fiunk szokott készülni igei szolgálattal. Férjem szolgálata természetes, hivatásából fakadóan magától értetődő, Csanád lelkesedése, ige iránti vágya pedig nagy öröm valamennyiünknek Egészen fiatal kora óta különös örömmel, rendszeresen készül, lejegyzi gondolatait, s azokat vamennyiünk örömére tolmácsolja is. Ezekből az ő engedélyével - ez egy kamasz életében nagyon fontos -, osztok meg egyet a családi áhítatok közül.

Csendesedjünk el az alábbi ige és gondolatok fölött! 

"1Amikor Izráel kivonult Egyiptomból, Jákób háza népe az idegen nyelvű nép közül,
2Júda lett az ÚR szent népe, Izráel a birodalma.
3Látta a tenger, és elfutott, a Jordán pedig meghátrált.
4A hegyek ugrándoztak, mint a kosok, a halmok, mint a bárányok.
5Mi lelt téged, tenger, hogy elfutottál, és téged, Jordán, hogy meghátráltál?
6Hegyek, mit ugrándoztok, mint a kosok, és ti halmok, mint a bárányok?
7Reszkess, te föld, az Úrtól, Jákób Istenétől,
8aki a sziklát bővizű tóvá változtatta, a kovakövet forrássá!" (114. zsoltár)

 "A 114. zsoltár egy boldog és dicsőséges ének Isten csodáiról a pusztai vándorlás során. Ismerjük a történeteket: amikor a Vörös-tenger vagy a Jordán ketté vált Izrael népe előtt; és arról, hogy miképpen táplálta és tartotta jól őket az Úr. A zsoltáros hálásan emlékszik vissza ezekre a csodás tettekre.

Ha azonban alaposabban végiggondoljuk azt, amit megismertünk az Írásokból, eszünkbe jut, hogy ez a hála nem mindig volt jelen Izrael házának szívében. Isten népe volt az, aki zúgolódott a pusztában, és vágyott vissza az egyiptomi nyomorúságba. Nem bíztak Istenben, sem szolgájában, Mózesben. De ennek ellenére, az Úr végül nekik adta az Ígéret Földjét.

Ez a zsoltár feltesz tehát nekünk egy kérdést: Hogyan tekintünk a múltunkra? Valóban arról van itt szó, mint amit gyakran tapasztalunk, hogy az idő múlásával megszépülnek az emlékek? Nem ez a helyzet. A Szentírás már itt megmutatja azt, amiről Pál apostol így tesz bizonyságot: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.” (Róm. 8,28). A zsoltáros nem elfelejtette az egyiptomi nyomorúságot és a pusztai vándorlás nehézségeit, hanem:

1. hálával gondol szabadító Istenére
2. megértette, hogy a nehézségek is Isten népének a javát szolgálták
3. ujjongva dicséri az Urat, mert gondot viselt népéről.

Nos, akkor hogyan is tekintünk a múltunkra? Csak a fájdalmakat, veszteségeket látjuk, vagy azt is, hogy milyen jót hozott ki és hoz ki az adott szituációból az Úr? Emlékezzünk néhány személyre az Írásokból, akiket megpróbált az Isten!
1. Először talán József jut eszünkbe, akit sok árulás és nyomorúság után fölemelt az Isten, és megbocsátván így tudott szólni testvéreihez: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra fordította.” (1Móz. 50,20)
2. Vagy ott van Jób, aki valóban mindenét elvesztette: vagyonát, családját, emberi kapcsolatait, egészségét; de sok szenvedése közepette így tudott szólni: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21), belátva, hogy Isten kezében van az ő élete is.
3. Vagy gondoljuk a vakon született emberre, akiről Jézus így beszélt, mielőtt meggyógyította: „Azért van ez így, hogy nyilván valóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn. 9,3.)

El tudjuk-e szívünk szerint is hinni, hogy Isten útjai ég-föld távolsággal magasabbak a mieinknél (Ézs. 55,9)? Hisszük-e szív szerint, hogy életünk az Ő kezében van a legjobb helyen? Milyen jó lenne, ha nemcsak utólag tudnánk dicsérni Istent csodáiért, hanem bizalommal, előre; tudván, hogy Isten a mi szabadító Istenünk, Ő Úr, aki meg fog menteni, aki kihoz minket a halálból is (Zsolt. 68,21.)!

Adjunk tehát hálát a múlt áldásaiért és szenvedéseiért egyaránt, tudván, hogy Isten mindent a javunkra fordít kegyelmes Atya lévén; és ilyen bizalommal gondoljunk a jövőnkre is, nem elfelejtve, hogy az is Atyánk kezében van! Ámen." (Ritter Csanád)

Isten szeret téged, engem, mindannyiunkat, értékesnek tart, Ő ma is hív. Hiszem s tapasztalom, hogy érdemes mindent vele tenni, vele járni, a legszebb pillanatokban is jelen van, a legnehezebbek mögött pedig szent arca rejtezik. Vele más lesz a látásunk, minden felénk dobott követ tudunk áldásként megélni. Ő vagy hiány vagy teljesség az életünkben.

Hiszem, ez az év még világosabbá tette az eddig is nyilvánvalót: nem vágyainkat kell sorolni, s várni, valamennyi valóra váljon, hanem el kell kezdeni megbecsülni azt, amink van. Vizsgáljuk ma meg, miért vagyunk hálásak! Hogy néz ki a te hálalistád?

Ezek voltak ma az adventi gondolatok elcsendesedésre. Áldás, békesség!

Más adventi tartalmat találhatsz még itt a blogomon és a youtube-csatornámon is: Ritter Ida – Értékmozaik! Látogass el ide is!

Az áhítat megjelent: Ritter Ida: Nagyobb Ő - Katolikus papból lett református lelkipásztor vallomása * Értékmozaik - Út a boldogélethez, Kecskemét, 2020, c. könyvében. A kötetről bővebben, a könyv elérhető.