Csend a zajban - napi rutin, gyerekszáj, spontán "kócsing"

Beküldte Ritter-Mészáros Ida - 2018. dec. 20. 21:42

A héten még óvoda, iskola, gondoltam, jól belehúzok a munkába, a készületekbe, a beadandók megírásába. Ahogy ez lenni tud olykor egy többgyermekes családban, hétfő éjjel mindent felülírt Johanna: úgy köhögött, hogy azt hittük, még éjjel be kell szaladnunk a kórházba, azonban a tapasztalat teszi a mestert…na rutin az van, 18 évnyi, az éjszakai különkiadásokban.

Itthon maradtunk, és újra úgy, mint amikor gyesen voltam: játék, éneklés, táncolás, sütés-főzés. Totális újratervezés. Az elgondolt dolgaim nagy részét nem tudtam elvégezni, de Isten még jobbat készített, az elmaradásokra pedig, tudom, kirendeli az időt. Kaptam 3 ajándéknapot, amikor is nem csak 4-5 óra után lehetett együtt a család, ha csak töredékesen is.

És 4 óra körül a hiányzó családtagok (egy része) is szépen-lassan hazaszivárogtak. Leültünk kávézni, beszélgetni, ez amolyan szertartás a családunkban hétköznapokon is: délutáni uzsi; kinek gyümölcs keksz, kinek valami feketeleves.
Majd Csanád fiammal kettesben maradtunk, és nagy lelkesen mesélte hosszasan a vele történteket, az osztályajándékozást, az elmúlt napok eseményeit, versenyeket, tanárokat… kicsit részletesebben. Néha, közben próbáltam megszólalni, és épp nyitni készültem a számat, de megelőzött a válaszadásban:

- Nem, nem tanácsra van szükségem, hanem meghallgatásra, Jób 21,2. (Nem én írtam oda az igehelyet, ő közölte ezt velem válaszában. Levegővétel nélkül, azonnal.)
Nézek rá nagy szemekkel, és azonnal nevetnem kellett. Micsoda „coachingalap” a Bibliában – gondoltam, s már idézte is:
- „Hallgassátok meg figyelmesen szavamat, ezzel vigasztaljatok!”

És mondta, mondta, én meg örömmel hallgattam kamaszgyermekemet. Egyfelől azzal a leírhatatlan boldogsággal, hogy amint azt kisebb korukban is megszokhattuk, mély, tartalmas beszélgetésben lehetünk együtt, mit sem vátoztatott ezen (ezen nem ) a kamaszkor vadhajtása, másrészt pedig azt konstatáltam, milyen nagyszerű coachingmottó ez Jóbtól: hallgatni, s nem szólni. Ma is tanultam valamit a gyermekemtől:
elmondta autentikusan a „szakértő” oldaláról, mi jó neki, másrészt a bibliai szakaszt is mellé teszi, mi több az ige idézésével fűszerezi.

Coachingképzésre, továbbképzésre járok ugyanis, ahol lényeges s alapvető elem, hogy meghallgatunk, s nem tanácsot adunk. Így különösen érdekes volt ezt hallanom. Pláne, hogy a gyermekeim nem folynak bele annyira mélyen a tanulmányaimba, mert bár mindig beszámolok a pénteki tanulós napokról, a legizgalmasabb pillanatokról, de nem analizálom különösebben a tananyagot. Összeért, tudatlanul, a primer beszélgetésen túl még egyszer annyit adott a konnotációja.

Nem sokkal utána érkezett Nándi, hogy valamivel elrontotta a gyomrát, Unicumot kellene innia. Még mielőtt valaki félreértené, hogyan is végződnek ötórai uzsonnáink, vagy hogy mit is iszik a lelkész úr délutánonként, arról van csak szó, hogy mi az Unicomot nagy ritkán, gyógyszerként használjuk. Alig fejezte be Nándi a sóhaját, Johanna, mint Törp Okoska azonnal válaszolt:
- Igen Apukám, te egy UNIKOrnis vagy! - Hát igen, mindenki saját élményvilágból dolgozik.

Rapszodikusnak tűnhet az események sora: igen, az is. Öten ötfélét. Apa a hivatalban a nap adatait rögzíti, készül.

Csanád ötórai uzsonna utáni kikapcsolódása minden nap, hogy egy igehirdetést letölt, s meghallgatja, ma (is) velem szerette volna. Miközben a világháló segítségével ma a Nagyerdei gyülekezetben jártunk, közben Johannával hercegnőnek öltözve a hercegnős kártyával játszottunk, s hogy teljes legyen a kép: közben az istentisztelet énekeit énekeltük hármasban. Igazi idill. Nem, fényképet nem mellékelek, nem készült. Úgy elképzelem, amint berobog Bálint hogy focimeccs van az „x” adón, de Ő ma Budapesten volt, később ér; egyébként valószínű, hogy színesítette volna a délutáni programot egy kis labdarúgással.

Tartalmas adventi délutánunk lehetett, kegyelemből. A fentieken túl részünk lehetett kergetőzésben, indiánüvöltésben, ajándékcsomagolásban, orgonálásban, balettozásban, közös rajzolásban, mit rajzolásban (?), portré készítésében...felsorolni is nehéz.

Fiatalabb koromban tudtam idegeskedni, ha valami nem tervszerűen haladt. Mára tudom, hogy Isten bizonyára „mosolyog” terveinken (értsd jól, mert tervek természetesen kellenek), Ő ugyanis már tudja a történéseket, s meg is ad hozzá mindent. Mindent. A türelmet, a higgadtságot előre kéri, s a hitet arra, hogy az elmaradások, a változásból adódó hiányok bepótoltatnak, sőt tervének része lehet, s ha nem az, jóra tudja fordítani; Ő megsegít: előbb a lényegesben, utána a fontosban.

Csend, töltekezés, figyelem, hallgatás - a lényeg: belülről készülni az ünnepre, az igazi ünnepre!