Gondolatok a szavazás után

Kedves Barátaim, Ismerőseim! 

Szemlélődöm, tűnődöm, s gondolataim kavarognak: látjuk-e a lényeget? Beállunk-e az őrhelyünkre, s tesszük-e a ránk bízott dolgokat? Szóval a lényeget…

Az ország egy kisebbik része most szomorú, mert mást remélt, a másik, nagyobbik része pedig örül, mert reménysége valóra vált. Úgy tapasztalom, hogy a csalódottak is legalább kétféleképpen reagálnak:

Az egyik részük tudomásul véve az országgyűlési választás eredményét kedvetlen, csendes, de elfogadja, mert demokrácia van, s most a nagyobbik hányad így választott. A legbölcsebbek levonják a tanulságot.

Nagyon együtt tudok veletek érezni egyrészt, mert ez nektek most nagy fájdalom, s ha a másiknak fáj valami, az nekem is; másrészt mi is átéltük, milyen, amikor nem az alakíthatott kormányt, akire mi voksoltunk. Igen, 2002-ben sajnálatunkra nem a Fidesz nyert; nem örültünk, de elfogadtuk. S bár minden, ami emberileg eltervezett volt, egy tollvonással áthúzta az érkező kormány, a lényeg: a mi akkori érdekeinknek nagyon nem felelt meg. Mit tehettünk? Tettük tovább a dolgunk, s azzal a reménységgel voltunk, hogy 4 év múlva másként lesz. És nem így lett. Csalódás, szomorúság, megint. Megértelek benneteket.

Viszont azt a reménységet szeretném elmondani nektek, ami, Aki akkor is erőt adott. Mert bár csalódottak voltunk, de nem reményvesztettek, a földi kormányzás nem annak a kezében volt, amit mi jónak gondoltunk, de akkor is, ma is az a bizonyosságunk, hogy van egy Főkormányos, aki minden utat tud, ha jól, ha rosszul döntünk, Ő Ura mindennek, s mindent jóra vezet, s kapunk lehetőséget megérteni azt a mi személyes életünkre vonatkoztatva is.

Hiszek abban, hogy annyit kapunk és nem kapunk meg az életben, amennyi jobban lehetővé teszi, hogy az élő Úrra hagyatkozzunk, mellette maradjunk!

Hiszek abban, hogy felelős keresztény emberként eleget kell tennem állampolgári kötelezettségeimnek is, s a helytelenül értelmezett szelídség és szeretet pajzsa mögé nem lehet elbújni, s felmentést adni magunknak földi kötelezettségeink alól, hisz ebbe a világba lettünk elküldve. Van őrálló és iránymutató feladatunk, s egy jelmondatunk: „Orando et laborando”, azaz „Imádkozva és dolgozva (cselekedve)!” Azaz, sosem bagatellizálhatjuk el feladatunkat, de ha nem úgy jön be a számításunk, elmondhatjuk, megtettünk mindent, ami rajtunk múlt, s tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy a láthatatlan, de élő Úr munkálkodik.

Vannak nagyon fontos feladatok az életünkben, amiért felelősséggel tartozunk, de tudnunk kell, hogy a legfontosabb, amit meg akar ismertetni velünk Isten, az az Ő üdvözítő szeretete. Ő munkálkodik. Készek vagyunk-e észrevenni? Ha mindig az általunk elképzelt jó sorunk megy, a mi akaratunk szerint, akkor aligha. Nehéz kimondani, de gyarló ember lévén mindig a legnagyobb nehézségekben tanultam meg a leckét.

S vannak, akik egyáltalán nem elfogadva a szavazás eredményt hangosan, bántóan Emőkéznek és Gáboroznak, agymosottaznak bennünket (ha nem is nekem célozza, de általánosítva), minket, akik meg lettünk vezetve egy diktátor által.

Nem hiszem, hogy így kellene. Nem hiszem, hogy ez előre visz, s azt sem, hogy ér annyit, hogy sérüljenek kapcsolatok. Mert a plakátok lekerülnek, a politikusok visszamennek az íróasztaluk mögé, s mi együtt élünk, együtt dolgozunk tovább! Tudnunk kell egymásról mindenkor, hogy mindannyian a legjobbat akarjuk, csak más a látásunk, s még: a legjobbat feltételezni a másikról. Ha pillanatnyilag bántón viselkedik, akkor is. Elfedező szeretettel. S csak az egyenes szó visz valahova, az agresszív, a bántó csak elválaszt, s vihart támaszt.

Abban hiszek, hogy minden dolgunknak szeretetben kell végbe mennie. Látom naponta, hogy egyre nehezebben fogadják el a gyermekek, vegyünk egy egyszerű példát az érdemjegyeket, a nevelést, a tanár szavát. Ő elmagyarázza, s ha nem megy, berendeli a szülőt, hogy mondja el nekem, az miért nem hármas, hanem…

Megértem, hogy fáj, de ez egy csapatjáték. Ebben a demokráciás csapatjátékban az a szabály, hogy a többség dönt. S ha lázadunk, tüntetéseket szervezünk már másnap, akkor nem tiszteljük embertársainkat, s véleményüket. 

Olvastam több helyen a közösségi oldalakon az elhangzott vádakból egy - sajnos megalapozott - összefoglalást: „A liberalizmus az az eszme, ahol a demokrácia, a tolerancia, a szeretet csak akkor és csak is akkor értelmezhető, ha a választók többsége rájuk szavaz, ha az ő érdeküket senki sem sérti, és őket és akit ők jónak látnak azokat szeretik. Ha a többség nem őket támogatja, akkor megszűnt a demokrácia, diktatúra van. A választást elcsalták, újra kell számolni a szavazatokat. Hülye, agymosott mindenki, csak ők nem. Szerintük elveszett az ország, vége mindennek, jön a sötétség. Enyhén szólva egyoldalú és szélsőséges értelmezése a demokráciának.” /K. Haronisz/

Szeretném hinni, hogy nem így van. Szeretném hinni, hogy ha fáj is az eredmény, méltósággal elfogadják azok, akik másra számítottak. El merem hinni, hogy nem Emőkéznek tovább, nem hívnak mögöttünk sem agymosottnak, s nem hiszik el a csalás-mantrát.

Olvastam egy 22 éves lány körlevelét, miszerint nem tud venni kávéfőzőt. Emberek! Tényleg? Ti tudtatok annak idején? Csak az én szüleim kezdék garzonban, hitelre? Csak én örültem egy kis munkának egyetemistaként? Igen, ez volt a cél: mindennap a menő egyetemi kávézóban (értsd: lepukkant büfé)reggelizhessünk. Aztán lett kávéfőző is és vasaló is. Minden a maga idejében. Van, amiért túlórát vállaltam, s van, ami felnőttként adatott meg.

Megelégedettnek lenni, miközben törekszünk előre jutni. Élni e kettősségben higgadtan, nyugodtan, békében – nagyon nagy ajándék, s felelősség, átadni gyermekeinknek, akik a mégmégmég elvét látják a fogyasztói őrületben. Megtanulni táncolni az esőben. Mert elszalad a végtelennek hitt földi  élet.

Tudom, hogy vannak szükségesek, tudom, hogy vannak, akiknek nehezebb, könnyebb, de nem mindig a másik, a körülményeink a hibásak. Mégis a boldogság forrása, hiszem, nem a körülményeinkben rejlik, hanem a szívünkben, s a döntéseinkben.

Jogok, bizonyítékok, érvek, tüntetésszervezés.Túl kicsinyes lenne erről bármit is magyarázni, mindenki tudja, ha értve olvasta fenti soraimat.

Hiszem, hogy a balgának, naivnak s olykor bárgyúnak, de mindenképp gyengének tartott szeretet a legnagyobb úr. Hisz ISTEN maga a SZERETET.

A gyűlölet, a felháborodás bár hangos, s erősnek tűnik, de aminek nem az élő Úr a motorja, nem lehet időtálló, azonban elfoglalhat olyan helyet az ember lelkében, amit inkább békesség, szeretet, kedvesség és társai kellene, hogy betöltsék. Akkor tudunk szűkölködni és bővölködni egyaránt.

És vagyunk, akik most örülünk, mert okunk van rá. Így döntöttünk. Nem párt, hanem értékek mentén, mert így láttuk jónak hazánk, családunk, jövőnk, hitünk szempontjából, és örülünk.Tegyük szerényen, alázattal, tudva a helyét, idejét, módját!

Igen, és mindenütt vannak, akik nem érzik az arányt, a határt. Ennek az emberi tökéletlenség az oka. Sosem lesz itt, a földön mindenki számára megelégítő állapot, de arra nézzünk, "testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!" (Fil.4,8)

Sajnálom, hogy most néhány ismerősömnek nehéz. És szívből együtt érzek veletek. Még akkor is, ha ilyenkor olykor lesajnáló, gúnyos megjegyzéseket kapok. Most azonban így döntött a többség, s ahogy Petőfi megmondta, azért a víz az úr.

Nem megvonva Petőfi szavát, de annyival bővíteném, hogy az élő Úr az Úr!

Ezt a lelkületet erősítsük magunkban és egymásban, mert hiszem, tapasztalom, hogy csak ennek van éltető ereje, sokszoros gyümölcse! Így éljünk a kommentekkel is! Köszönöm. 

                                             Áldást, békességet!
                                                                  Ritter Ida