Egy kecskeméti tragédia margójára

Szörnyű ez a tragédia, önmagában borzalmas, s felfoghatatlan, hogy megtörténhet! Igen, egy pillanat. Egy óvatlan pillanat, és mindent átrendez, ami addig fontos volt, elillan, s a valóban lényegesre helyeződik a hangsúly.

Amióta hallottam, hatása alatt vagyok az eseményeknek, mert érző ember vagyok, és édesanya. S van most egy család, ahol összeomlott minden, reményvesztettek a szívek. S van egy másik is, ahol szintén.

Ha adott egy jó hír, vagy van róla jó vélemény, vagy nincs, vagy elismernek szívből néhányan, gratulálnak is, vagy nem, de valljuk meg, nagyon kevesen vannak, akik őszintén tudnak örülni a jó hírnek, a szépnek, mert könnyebb irigynek lenni, s a hibákat meglátni, és egyszerűbb a rosszról beszélni. S tudjuk jól, a szívünkkel hallunk, nem a fülünkkel, a megélt tapasztalatainkat tudjuk egy adott esetbe beleapplikálni.

Ha egy rossz hír, jelen esetben egy tragikus hír kel szárnyra, azonnal (majdnem) mindenki dr. hozzáértőként, egyedüli szaktértőként, a bölcsek köve birtokosaként kijelent, kinyilatkoztat, véleményt formál anélkül, hogy meggyőződött volna annak valóságtartalmáról. Pedig ami már legalább egy szájon átmegy, az már torzul. Ez a tapasztalat. Itt szemtanú, aki vállalta volna véleményét, annak minden felelősségével, tudtommal ezidáig nincs.

S az is tapasztalat, hogy Magyarországon a focihoz, a politikához, s úgy egyébként mindenhez mindenki ért. De nagyon: hangosan, sokszor vádlón, bántón.

Hét éve, amikor azzal szembesültem, hogy gyermekeim, akik a Refibe járnak, ezentúl nem az iskola épületében, hanem a pizzéria melletti konviktusban fognak ebédelni, hetekig nem voltam attól szabad, kell-e valamit tennem az ottani járdalámpa ügyében. S mivel megnyugtattak ők, csoportosan megyünk, vigyázunk, s tényleg tudom, felelősségteljesen járnak, az Úr elé tettem, s elengedtem. Sejtjeimig érintett vagyok az ügyben.

Gyalogosként s autósofőrként is napi szinten többször járok ezen a területen, de akármelyik zebrás részt mondhatnám, ami tény: a járművek nagy „ellensége” a biciklis, a gyalogosok meggondolatlanul, nem szétnézve, olykor bedugott füllel lépnek le a járdáról. Sok esetben tapasztalom, hogy azt hiszik, a zebra egy olyan mágnes, amit azért találtak ki, s kifejezetten azért van, hogy ők, a járókelők amikor tetszik, tájékozódás nélkül, mindig, minden percben leléphessenek, nem beszélve a kerékpárosokról, akik átviharzanak a zebrán mindenféle leszállás nélkül.

Tapasztalom azt is, hogy az autósok, a buszok nem körültekintően, sok esetben nem negyvennel, még csak nem is lassítva mennek, sőt vannak, akik az erejüket fitogtatva megpörgetik a motort, ráijesztenek a gyalogosra.
Úgy tudom, egyikre sem jogosít a KRESZ!

Amit nagyon nehezményezek az ügy, s amúgy általában a mai szabad ember viselkedése kapcsán: az egy dolog, hogy van valakinek véleménye, ha kulturáltan fejezi ki, tegye, akkor lehet beszélgetni, akkor lehet előre lépni, különböző álláspontból közelítve közelebb jutni egymáshoz, a megoldáshoz. Ez a kulturált beszélgetés egyik alapja. De azzal nehéz mit kezdeni, aki nagy okosként, magát mindenható státuszban gondolva, elmondja, ki, miben, s hogyan vétett. Nem láttuk, nem tudhatjuk. Magam, egyáltalán nem vagyok egy ilyen megengedő, ’vagy így is jó vagy úgy is jó ember’, de tessék tudomásul venni: a kimondott szónak súlya van! Nem lehet megalapozatlanul vádaskodni, pláne nem egy ilyen fajsúlyú dologban: nem lehet meggondolatlanul véleményezni a szegény áldozat cselekedetét, s nem lehet felelőtlenül nyilatkozni a feltehetően sokkos állapotba került sofőr vezetési stílusáról, tettéről sem.

Van a te, az ő, a mi igazságunk, s van a teljes igazság!

Most a gyásznak, az együttérzésnek, a higgadt, bátorító szavaknak van az ideje, nem a vádlásnak, az ítélkezésnek, mert az nem visz sehova. Azt olvasom továbbá a közösségi oldalak sorai között, hogy mindenki lámpás átkelőhelyre, békés, nyugodt, a Kresz szabályait betartó gyalogosokra, sofőrökre vágyik!

Azt tapasztalom, ha búzamagot vetünk búza lesz belőle, ha kukoricát, akkor kukorica. Ha a gyalogos, a sofőr belső indíttatásból nem változik meg, aligha remélhetjük az udvarias, békés, nyugodt közlekedést, mert mindez belülről fakad! Meg kell újulnunk, meg kell újulnia a belső embernek!

„Mindenki azzal foglalkozik, hogyan lehetne megváltoztatni a világot, de arra senki sem gondol, hogy önmagát változtassa meg." (Tolsztoj)

Talán messzebbre jutunk egy kicsit több alázattal, irgalommal, együttérzéssel az ítélkezés, a szubjektív állásfoglalás helyett, ami már természetes melegágya a pletykának, ami pedig beláthatatlan s felmérhetetlen károkat okoz egyéni életekben s egy közösségében egyaránt.

Ha előzékeny, udvarias, nyugodt járókelőkre és járművezetőkre vágyunk tehát, előbb nekünk kell azt nyújtanunk. Türelem türelmet szül, előzékenység pedig előzékenységet.

Közlekedésünk stílusa korunk kórképe.

Kérek minden jóérzésű kecskeméti polgárt, hogy a vádló, a külső körülményeket azonnal okoló, hangokat hagyjuk, nem visz ugyanis sehova! Nem lehet úgy mázsás súlyokat tenni, s a lelkiismeret-furdalás, az önmarcangolás béklyójában megkötni egy családot, akik már nem tudják meg lányuktól soha, hogy valójában mi történt, egy családot, ahol nem tudjuk hibázott-e a sofőr, de alaptalanul még csak a városvezetést sem lehet okolni a lámpák minősége miatt, mert ha más nem jön be, a politikai aktualizálás kapóra jöhet, ugyanis még nagyobb károkat okozunk, pedig mindenki az igazságot, a jót szertné, ezt nem kétlem. Csak a helyén való higgadt szónak, az együttérzésnek, a segítségnyújtásnak, az irgalomnak van helye.

Mindegyik véleményben lehet részigazság. De már ez is csak feltételezés. Ez, s nagyon sok más is olyan ügy, amire nincs rálátásunk, így felelőtlenség véleményt formálni. A tény ugyanis tény, mert objektív, a vélemény pedig vélemény, mert szubjektív.

Hatalmas űrrel, bánattal él a 23 éves fiatal lány családja, óriási bűntudattal a sofőr és a történések miatt megtört családja és kollégáik. És már semmi nem lesz ugyanolyan. Az idő múlik, s van, AKI gyógyít, hiszem. Különben már én sem lennék. De mi nem az észosztó közönség vagyunk, hanem Kecskemét város azon polgárai, akik egy szívvel, egy lélekkel melléjük állhatunk, s az elviselhetetlen feldolgozásában mellettük lehetünk, úgy, ahogy nekik jó, s akkor, amikor nekik alkalmas. Most, ennek az ideje van: a vigasztalásé, a segítségé.

S természetesen a fent említett hiányosságok okán szükséges a lámpák elhelyezésének újragondolása, rendőrök zebrához rendelése, s ezek mielőbb történő működésbe léptetése, a felelősök megtalálása. Ezt nem lehet elmulasztani, nem lehet elodázni. Születtek kérvények ezen intézkedések sürgetésére a város vezetéséhez, tehát a cselekvő továbblépés is elindult kulturált, intelligens módon. Tegyük a továbbiakban is így a dolgunkat ezzel kapcsolatosan, s hagyjuk a feltérképezést, a felelősek megállapítását, a vizsgálatot szakemberekre.

Kérem, azt értsük, amit írtam: a vádló, bántó, negatív dolgok, a felelőtlenül kimondott szavak ellen, így azoktól kérem, engem kímélni szíveskedjenek, békességpárti vagyok.

S hallom némelyektől a leírt olvasható ellenére is a hangokat, bezzeg , ha …s amikor…., de… Kérem, most ne!

Sajnos a megtörtént, visszafordíthatatlan tragédián változtatni nem tudunk, az esetből okulva, magunkon, a körülményeken, s amin lehet, változtatni kell, mert ha felismertük, hogy baj van, de nem teszünk ellene, na az a bűn! A mocskolódó szavak, a feltételezések, a vádló hang nem segít, sőt!

Mély megrendüléssel, őszinte együttérzéssel, könnyes szemekkel vagyok a szörnyű tragédia elszenvedőinek családjaival, szeretteivel, imáimban hordozom az érintetteket is, s az Úr vigasztalását kívánom valamenyiüknek, s az Ő áldását, békéjét mindannyiunknak!