Gyerekszáj - ünnepi kiadás

Boldog ünnepnapok, a szokásosnál kicsit intenzívebb hétköznapok. Sok élmény, vendég, érdekesség. Nem maradtunk híján gyerekpoénokból sem, amire persze babalányunk azt hiszi, úgy természetes.

Bár már mindenki karácsonyra készülődött, Johanna örömmel énekelgette játék közben, magáról megfeledkezve a Mikulás-énekeket, melyek közül családi kedvenccé lett a: „Télapó itt van, (h)Ó a csudába!” kezdetű átírt változat.

Természetesen egy kis gyermek többször kéri, hogy meséljünk neki, a meserepertoár a Csiberózsikával bővült a két ünnep között.

Johanna élvezi nagyon az itthonlétet, de néha eszébe jutnak óvodai emlékképek is. Van egy 'zöldkabátos', akiről mindig mesél, a nevét még nem tudjuk. Az viszont kiderült, hogy a 'zöldkabátos' már 'kékkabátos' lett. Gyanítom, hogy az ősziről télire váltottak.

Tegnap pedig, amikor pakoltam le az asztalt, közölte velem, hogy: „Anyukám az Erika néni!” (Ő a dadus az óviban.)

Minden év végére hívatok elő képeket (most 2 évet egyszerre), hogy albumban legyenek, tegnap ezt családilag megnézegettük, s Johanna végigkommentelte. A legjobb ezek közül, amikor Csanád „kamaszfejet” vág az egyiken: „Nézzétek, milyen unalmas Csanád!”, vagy amikor sajnálja magát, mert az egyéves szülinapján, amikor vigyorog, még csak a két alsó foga látszik, aggódva felkiált: „Szegénynek nincs foga, mi lett vele?” „Oh, és a ’loffom’ (copf) is milyen pici!”

Csak ízelítő a sok nevető könnyből. A mai tízórainál pedig előre jelzett, hogy éhes, ilyen nagyon ritkán fordul elő. Bálintot rángatta, adjon neki enni. Odaballagott, miközben vonszolta magával bátyját, a ’nasiszekrényhez’, s közölte, hogy 'mókusi makkot' kér, mert éhes. Na ki tudja, mire vágyott loffos Johanna? Hát persze, magra: tökmagra, mogyoróra.

Örömteli, boldog napokat mindenkinek!
„A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Példabeszédek 15,15)