Gyerekszáj-párbeszédek

1. Szokásos reggeli indulásnál szólok kicsi lányomnak:
- Johanna, vigyázz, ne lépj vissza az előtérbe, mert Édesapa már kapcsolja be a riasztót! Gyere hozzám, mert sikít a ház!
Babalányunk értetlenül, nagy őzike szemekkel néz rám, s fejét csóválva közli:
- Anyukám, de a háznak nincs szája, oh…te, izé, na, ne viccüjjé’! (Itt persze a hangsúly sem mellékes; a viccelni szót pedig én használom így játékosan, de ő azt hiszi, így természetes.Fő az engedelmesség!)

2. Péntekenként előbb el szoktuk hozni az óviból Johannát, s már feküdtek a többiek, amikor érkeztünk, kislányunk egy széken ült a kisasztalnál, s ránk várt. A kocsiban hazafelé, miközben egy kedves dalt dudorászott, gondolom, az eseményeket pörgette végig a fejében, egyszer csak megszólalt:
- Nagyon vártalak Anyukám az óvodámban, kicsit szomorkodtam, és hiányzottál nekem, de azt mondtam: ’ Drága Uram, add hogy jöjjön az én Anyukám értem, ámen.’ És képzeld, akkor jöttél értem, jupííí!

3. A ma esti vacsoránál drága kamaszfiaink nem nagyon értettek szót, s édesapjuk, amikor elérkezettnek látta az időt, kérte, hagyják abba. Hiába kaptak a Teremtőtől fejenként két fület, a hanghullámok Ménteleken lassabban terjednek, így nem hallották. Próbáltak érvelni, mire férjem a vicces jelenetet humorral zárta:
- Én mondom meg, mi lesz, mert én vagyok a család feje.
Johanna meglepetten, s azonnal reagálva kellő határozottsággal s értetlenkedő huncutsággal, ráírva arcára, hogy ’te, apa még ennyit sem tudsz’, közölte:
- Neem, Apukám, nem te vagy a Csanád feje. Ó, miket mondasz!

Örömökkel teli vasárnapot mindenkinek!