Önszeretet vagy egoizmus?

„Szeresd felebarátodat, mint magadat!”(Márk 12,31) Nagyon fontos, hogy ismerjük, szeressük, elfogadjuk magunkat, s reálisan tisztában legyünk adottságainkkal, értékeinkkel, képességeinkkel. Ha nem tudjuk szeretni magunkat, hogy tudnánk mást? Ha nem megy, akkor természetes a szorongás, a (be nem vallott) irigység, a féltékenykedés, a folyamatos hiányérzet.

Miért fontos a helyes önszeretet? Ha valamit parancsba kapunk, annak oka, célja van. Nem azért rendeltetett, hogy bennünket megkössön, újabb feladatokat állítson elénk, hanem, pont azért, hogy az ember számára elgondolt életet a legoptimálisabban élhessük meg. Nem mehetek el mellette, olyan csodálatos a magyar nyelv: a szer-etet, a gyűl-ölet. A szeretettől kivirul a lélek, a test, az önmarcangolástól, a nem elfogadástól kiszárad, pusztul.

Láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy milyen torzulásokat tud szülni , s tesz képtelenné a mások megismerésére, szeretetére, ha saját magunkat sem vagyunk képesek szeretni, elfogadni.
Torzulások lehetnek (felsorolás, kifejtés a teljesség igénye nélkül): a túlzott érzékenykedés, az agresszivitás, az álszerénység, a féltékenység, az egoizmus.

Érzékenynek, mások problémájára befogadónak lenni nagyszerű dolog. Azonban, ha ez átvált érzékenykedésbe, azaz minden (a legtöbb) történés érzelmi síkon történik, az kifejezetten romboló hatású mind az adott személyre, mind a környezetre nézve is. Az ilyen ember bár szerénynek, megértőnek tűnik, de minden mondatot, szót mélyen a szívére vesz, kényszeresen azt hiszi, direkt neki célozták, minden mondatot magára vonatkoztat, pedig a másik semmi ilyesmire nem gondolt. Miért gondolod, hogy minden rólad szól, hogy minden érzelmi szál hozzád fut, minden történés rád (is) vonatkozik? Tulajdonképpen nagyon önző, egocentrikus ez a gondolkodásmód. Valójában pedig egy teljesen bizonytalan személlyel van dolgunk, akinek nem helyes az önismerete, önszeretete.

Az egoizmus és az önszeretet nem testvérek, sőt egymás ellentétei.

Az egoista ember folyton magáról beszél, ha öröm, ha bánat éri mindig minden tőle hangos, de ő ennek (esetleg) nincs is tudatában. Mivel nincs rendben magával, önképe nem helyes, folyamatos elismeréseket szomjaz, mások dicsérete élteti. Szükségszerű, éltető erő számára, hogy mindig ő legyen a figyelem középpontjában, azt gondolja mindenki érte van, azért jöttek, hogy őt hallgassák, de őt lényegében nem érdekli más, azért intelligenciájától függően meghallgatja.

A helyes önszeretet helyre billenti az arányokat. Lehetővé teszi mások s magunk tiszteletét, helyes szeretetét, azt, hogy jól eső érzéssel nyugtázhatjuk sikereinket, s még csak nem is kell folyton világgá kürtölnünk, ugyanis nem mások elismerésétől függ az értékességünk. Csak az az ember tájékoztatja folyton a „közönségét”, aki a szíve mélyén ingatag, nincs tisztában értékes, egyedi teremtettségével.

Az egészséges önszeretet azt is jelenti, hogy nem érzünk folytonos indíttatást arra, hogy megmagyarázzuk, miért megyünk szabadságra, miért pihenünk egy nagyot a nap közepén, miért veszünk új ruhát, miért fordítunk időt, energiát, pénzt színházra, mozira, kikapcsolódásra. Fontos a léleknek, hogy feltöltődjék, mert csak így tud adni. Ha valóban tisztában vagyunk értékeinkkel, akkor el tudjuk fogadni a dicséretet, s nem magyarázkodunk, hogy: „Á, ugyan, dehogy!” meg „ Ó, nem is vagyok csinos.”…sorolhatnám. Annyit mond: „Köszönöm.” vagy „Jól esik, kedves vagy.”
A szabadkozás egy helytelen álszerénység. Kimerítő, fárasztó, s nem őszinte.

A hívő ember nem magyarázkodik: az igen, igen, a nem, az nem: „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van." (Máté 5,37)

Fontos megjegyeznem: a dicséret, a beszélgetés sikereinkről, kudarcainkról fontos dolog, a helyén kezelve, ügyelve a lényegre, a mértékre. Nemhogy fontos, hanem szükséges. De aki a helyes önszeretet birtokosa, nem is fog arányt téveszteni, mert neki elsőként fontos, hogy adjon. Elsődleges, hogy érdeklődjön a másik felől (mert nem ő van a középpontban), osztozzon örömében, sírjon vele, ha sírni kell, örüljön, ha öröme van.

A fenti parancsolat, a második parancsolat. Azt mondod nem megy még? Nem tudod magad szeretni, elfogadni? Ebből kifolyólag egoista, túlérzékenykedő vagy álszerény vagy? Eddig nem is tudtad, nem szembesültél vele? Légy ma őszinte magaddal, fogd meg a lelked, ültesd magaddal szembe, s beszélgessetek!
Arra hívlak, hogy nézd meg az első parancsolatot: „…szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből.” (Márk 12,30)

Ha a magunk erejéből akarjuk magunkat szeretni, elfogadni – nem fog menni. Már most mondom, hogy csalódás lesz. Ha azonban fordítunk a gondolkodásunkon, s nem mi vagyunk az első helyen, akkor sikerrel járhatunk.
Törekedjünk arra, hogy gondolatainkat, elméneket, első helyen Isten, az Ő lénye töltse be, minden erőnkkel rá koncentráljunk, mert akkor, testközelből megtapasztaljuk a befogadó, elfogadó, elfedező szeretetet, s Istenben, a világosságban meglátjuk magunkat, úgy értékeinket, mind hibáinkat, de mivel már megismertük a valódi szeretetet, nem magyarázkodunk egyik miatt sem. Örömmel vesszük tudomásul értékeinket, hibáinkon pedig a legjobb tudásunk szerint változtatni akarunk.

Kezdd el még ma a helyes sorrendet: szeresd az Urat, tanuld meg szeretni, elfogadni magad, akkor tudsz szeretni másokat! Akkor helyes lesz a sorrend: előbb adni, érdeklődni, azután magamról beszélni!