Jóért, rosszért hálát adni? Valóban mindenért?

A blogGod olyan céllal jött létre, hogy  az élet minden területéről szóljon a hétköznapoktól az ünnepekig, a legkisebbtől az óriásig, a gasztronómiától az emelkedett pillanatokig.

Bármi legyen is a téma tehát a 14 témakör közül, magán a sztorin, az eseményen túl elsődleges üzenetként azt igyekszem a fókuszba helyezni, hogy Jézus él.

Isten szeret téged, engem, mindannyiunkat, értékesnek tart, Ő ma is hív. Hiszem s tapasztalom, hogy érdemes mindent vele tenni, vele járni, a legszebb pillanatokban is jelen van, a legnehezebbek mögött pedig szent arca rejtezik. Vele más lesz a látásunk, minden felénk dobott követ tudunk áldásként megélni. Ő vagy hiány vagy teljesség az életünkben.

Nem új témakört, de mindenképp új sorozatot indítok a blogomon, az élet szülte. Közös családi elcsendesedésünk formáját bővítettük. Csanád fiunk készül naponta, lejegyzi, s az áhítatokat valamennyiünk örömére tolmácsolja, hogy családunkban még intenzívebben megéljük a hitünket. Ezekből az ő engedélyével - ez egy kamasz életében nagyon fontos -, osztok meg a családi áhítatok közül. Íme az első:

"1Amikor Izráel kivonult Egyiptomból, Jákób háza népe az idegen nyelvű nép közül,
2Júda lett az ÚR szent népe, Izráel a birodalma.
3Látta a tenger, és elfutott, a Jordán pedig meghátrált.
4A hegyek ugrándoztak, mint a kosok, a halmok, mint a bárányok.
5Mi lelt téged, tenger, hogy elfutottál, és téged, Jordán, hogy meghátráltál?
6Hegyek, mit ugrándoztok, mint a kosok, és ti halmok, mint a bárányok?
7Reszkess, te föld, az Úrtól, Jákób Istenétől,
8aki a sziklát bővizű tóvá változtatta, a kovakövet forrássá!" (114. zsoltár)

 "A 114. zsoltár egy boldog és dicsőséges ének Isten csodáiról a pusztai vándorlás során. Ismerjük a történeteket: amikor a Vörös-tenger vagy a Jordán ketté vált Izrael népe előtt; és arról, hogy miképpen táplálta és tartotta jól őket az Úr. A zsoltáros hálásan emlékszik vissza ezekre a csodás tettekre.

Ha azonban alaposabban végiggondoljuk azt, amit megismertünk az Írásokból, eszünkbe jut, hogy ez a hála nem mindig volt jelen Izrael házának szívében. Isten népe volt az, aki zúgolódott a pusztában, és vágyott vissza az egyiptomi nyomorúságba. Nem bíztak Istenben, sem szolgájában, Mózesben. De ennek ellenére, az Úr végül nekik adta az Ígéret Földjét.

Ez a zsoltár feltesz tehát nekünk egy kérdést: Hogyan tekintünk a múltunkra? Valóban arról van itt szó, mint amit gyakran tapasztalunk, hogy az idő múlásával megszépülnek az emlékek? Nem ez a helyzet. A Szentírás már itt megmutatja azt, amiről Pál apostol így tesz bizonyságot: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.” (Róm. 8,28). A zsoltáros nem elfelejtette az egyiptomi nyomorúságot és a pusztai vándorlás nehézségeit, hanem:

1. hálával gondol szabadító Istenére
2. megértette, hogy a nehézségek is Isten népének a javát szolgálták
3. ujjongva dicséri az Urat, mert gondot viselt népéről.

Nos, akkor hogyan is tekintünk a múltunkra? Csak a fájdalmakat, veszteségeket látjuk, vagy azt is, hogy milyen jót hozott ki és hoz ki az adott szituációból az Úr? Emlékezzünk néhány személyre az Írásokból, akiket megpróbált az Isten!
1. Először talán József jut eszünkbe, akit sok árulás és nyomorúság után fölemelt az Isten, és megbocsátván így tudott szólni testvéreihez: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra fordította.” (1Móz. 50,20)
2. Vagy ott van Jób, aki valóban mindenét elvesztette: vagyonát, családját, emberi kapcsolatait, egészségét; de sok szenvedése közepette így tudott szólni: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21), belátva, hogy Isten kezében van az ő élete is.
3. Vagy gondoljuk a vakon született emberre, akiről Jézus így beszélt, mielőtt meggyógyította: „Azért van ez így, hogy nyilván valóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn. 9,3.)

El tudjuk-e szívünk szerint is hinni, hogy Isten útjai ég-föld távolsággal magasabbak a mieinknél (Ézs. 55,9)? Hisszük-e szív szerint, hogy életünk az Ő kezében van a legjobb helyen? Milyen jó lenne, ha nemcsak utólag tudnánk dicsérni Istent csodáiért, hanem bizalommal, előre; tudván, hogy Isten a mi szabadító Istenünk, Ő Úr, aki meg fog menteni, aki kihoz minket a halálból is (Zsolt. 68,21.)!

Adjunk tehát hálát a múlt áldásaiért és szenvedéseiért egyaránt, tudván, hogy Isten mindent a javunkra fordít kegyelmes Atya lévén; és ilyen bizalommal gondoljunk a jövőnkre is, nem elfelejtve, hogy az is Atyánk kezében van! Ámen." (Ritter Csanád)